Remegő kezű nagyhatalmak nemzeti cukormázban

Balla D. Károly

Remegős kezű dilettáns nagyhatalmak nemzeti cukormázba mártogatva

Naplójegyzet: 2002. július | >> az összes 2002-es jegyzet

Végre itthon…. Nem vagyok nyaralós típus, ám vannak bizonyos családi igények… Így aztán 11 napon át előbb a Balaton, Szunyogh Szabolcsék nyaralójában (Balatonkenese), aztán a Velencei tó, Gátiék hétvégi házában, Agárdon. Kedvesebbnél kedvesebb vendéglátók.

Gyönyörű napos időt fogtunk ki, de a strandok homokját és pázsitját nem sokat tapostam, leginkább a besötétített nyaralókban ücsörögtem, olvastam (Kontra Ferenc: Gimnazisták), írogattam (pár aforizma), zenét hallgattam (Bruckner), honlapterveket készítettem (az UngParty szeptemberi megújítása elébe).

A legkellemesebb alkalmak: hosszú esti beszélgetések Szabolcsékkal, parti sakkok, kártyafutamok, pár üveg sör. Napközben nemigen merészkedtem szabad ég alá.

Hogy fáradtabb vagy kipihentebb vagyok-e, mint elutazásunk előtt, azt nem tudom.

Itthon 73 e-mail várt a postaládámban…

Nem elektronikus úton, hanem hagyományos módon, takarosan címzett borítékban, postán érkezett egy általam igen tisztelt irodalomtörténész-kritikus-szerkesztő, Ács Mara levele, amelynek lényege: visszavonja két évvel ezelőtti gratulációját. A kiváltó ok: elolvasta naplómat a Véletlen Balettban, és most értette meg, hogy amikor a kárpátaljai irodalmi viszonyokat bíráltam Tokajban (és ő erre elismerően reagált Görömbei András társaságában), akkor voltaképpen „kikre lőttem” valójában. A dolog eléggé érdekes, mert azt most is megerősíti, hogy elvi síkon igazam volt/van abban, amit szóvá tettem, de akkor még nem tudta, hogy ezzel azokat a kollégáimat „negligálom”, „akiknek a teljesítményét elismerés illeti”. Az irodalommal elméleti szinten is foglalkozó szigorú ítésznek ez a kijelentése azonban önellentmondást rejt. Én ugyanis azokat a következtetéseimet, amelyeket 7 súlyos állításban foglaltam össze (Hagyomány vagy klisé?), éppen azoknak az írótársaimnak a teljesítményéből vontam le, akikre eszerint nem lenne szabad vonatkoznia következtetéseimnek. Azaz olybá fest, mintha néhány háromszög tulajdonságait vizsgálva olyan általános következtetéseket vontam volna le, amelyek elvben igazak, de pont a vizsgált háromszögekre nem lennének érvényesek… Hát ennél én azért jobban értek a trigonometriához.

*

Elolvastam Vári Fábián László Tábori posta c. írását a Kortárs júniusi számában. Igazán kitűnő szöveg! Lacinak remek a próza-stílusa, élvezetes a nyelvezete. A téma (katonaélmények) ugyan nem áll közel hozzám, ám az elbeszélésbe humort és bölcsességet egyaránt belesző, ezen felül írása egészét áthatja a “civil” szemlélet: egy kárpátaljai magyar fiatalember szemével láttatja a dicső szovjet hadsereg belső életét és önmagának, mint átélőnek a gondolatait, lelki, érzelmi konfliktusait. Különösen szépek, meghatóak az otthonhoz, a szülőkhöz és nagyszülőkhöz kötődő epizódok. Élvezetes, megható és tanulságos olvasmány. Lehet, hogy VFL írói útja a próza felé kanyarodik?

A Kortársban az írásnak nem jelölték meg a műfaját, ám a Szerelmes földrajz c. rovatba sorolták (gondolom, joggal: az íráson átsüt a szülőföld iránti ragaszkodás). A most közölt teljesebb anyagban is szereplő és korábban az Együtt c. lapban közölt epizódot viszont regény-részletként adták közre. Utóbbi megjelölés, azt hiszem, kevésbé sikeres: én mindenféle fikciót mellőző tárgyszerű, hiteles visszaemlékezésnek, azaz emlékírásnak, memoárnak érzem, amely azonban a szépírói igényesség jegyében fogant és felépítettségében a belletrisztika szabályait követi – éppen ez teszi értékessé.

*

Itthoni szerkesztőtárs mai látogatása. Őtőle tudom meg (de aztán a mai lapban is olvasom), hogy az ukrán parlament egyetlen magyar képviselőjének, az előzetes egyeztetés ellenére, a szokásos Turul-ünnepségen (a Tiszapéterfalva határában álló turulos emlékoszlop tövében tartott megemlékezés a Rákóczi-szabadságharcra és az 1702-es tiszabecsi átkelésre, utána „kultúrműsor” és juliális a Tisza-parton) a rendezők, időhiányra hivatkozva, nem adtak szót. Félreértés ne essék: az ünnepséget nem az ukrán nacionalista mozgalmárok rendezték, hanem a legnagyobb és magát egyedül legitimnek tartó magyarság-szervezet! Hát igen, magyarok egymás közt…

*

Vida Gábornak az e havi Magyar Naplóban megjelent kritikáját 2000-es esszékötetemről először tavaly ősszel olvastam, amikor az Írószövetség közgyűlésén megmutatta nekem a kéziratot. Elolvastam, nem tartottam illőnek, hogy bármit is hozzáfűzzek értékeléséhez, csak egy tárgyi tévedésre hívtam fel a figyelmét. Csupán könyvem címét idézte rosszul: „áramszünet” helyett „sorstársaink” állt benne. Aztán eltelt vagy két hónap, és a jó Ilia Mihálytól, Szegedről megkaptam a Hét Nap c. lap egy kivágatát a már ismert Vida-recenzióval – ugyanazzal a hibás címmel. (Ezt meg is írtam 2001-es naplómban.) A Magyar Naplóban viszont, ha ilyen jókora időbeli csúszással is, de legalább helyesen jelent meg.

*

Horváth Zoltán György - Kovács Sándor: Kárpátalja kincseiHorváth Zoltán György—Kovács Sándor: Kárpátalja kincsei. Masszi Kiadó és Romanika Kiadó, Budapest, 2002.

Alighanem a Kárpátalját bemutató eddigi legszebb könyv, én legalábbis eddig nem tartottam a kezemben művészileg, tipográfiailag és fotóanyagában igényesebb, gazdagabb kiadványt.

A könyv a „teljesség igényével” (ezt a szerzők maguk hangsúlyozzák a fejezetek előtt) mutatja be középkori templomainkat, várainkat és a ruszin fatemplomokat, külön fejezetet szentelnek a kastélyoknak, udvarházaknak, a magyar vonatkozású emlékműveknek és szobroknak, sőt a técsői templom kazettás mennyezetének is.

A roppant szakszerű, aprólékos részletességű tárgyilagos leírásokat érzelmileg talán kicsit túlfűtött szöveghelyek tarkítják. Ez a helyenként erősen személyes hang talán még elfogadható lenne, ugyanakkor az én személyes ízlésemnek már kicsit sok a könyv „ideológia megterheltsége”, a vallásos és enyhén revizionista beállítottság. Szerintem növelné a kiadvány tudományos, szakmai értékét a világnézeti semlegesség és a tartózkodóbb történelmi szemlélet és szóhasználat. Persze elképzelhető, hogy a célközönséghez tartozó olvasók többségét nem zavarja a trianoni döntést kommentáló „remegős kezű dilettáns nagyhatalmak” kifejezés (arról itt ne essék szó, hogy egy nagyhatalomnak hogyan remeghet a keze, dilettánsként hogyan nyerhet világháborút, s hogy vajon Magyarország vérprofi volt-e), és nem csóválják fejüket sem a szövegek elé illesztett versidézeteken, sem a riasztóan dilettánst „Kárpátaljai Miatyánk”-on, sem a kötetet záró Hiszekegy sorain, mondjuk ezen: „hiszek Magyarország feltámadásában”. Már csak a „nemnemsoha” hiányzik… Ezt a szakmailag hallatlanul korrekt és egyedülálló ismeretanyagot közreadó könyvet vétek volt belemártogatni ebbe a nemzeti-romantikus cukormázba.

Ettől az ideológiai terheltségtől eltekintve a könyv az utóbbi évtizedek hasonló jellegű kiadványai közül a legteljesebb anyagot és a legtöbb értékes fényképfelvételt közreadó reprezentatív kiadvány, jó szívvel ajánlom mindenki kezébe, asztalára, polcára.

*

Édesapám, Balla László ma 75 éves… (07.23.)

Első nap a családdal és a család barátjaival egy vendéglőfélében (a Pingvinben: fotó ott) ünnepeltünk, a második napon a magyar kollégák, ma az ukránok jöttek köszönteni a 75 éves ünnepeltet. Nekem sok ennyi a protokollból, bár a barátok és szakmabeliek némelyikével szívesen elbeszélgetnék, de sokkal inkább “csak úgy”, minden évfordulós alkalom nélkül. Főleg az ellen érzek zsigeri ingert, amikor valaki elkezdi az ünnepelt érdemeit sorolni, dicsérni, állva vagy ülve, de szembe. Brrrr. El is határoztam, ha 4 és fél év múlva betöltöm az 50-et, jól elbújdoklom. Felmegyek a hegyekbe síelni. Aki ismeri lábbéli képességeimet, érteni fogja…

*

A Kárpáti Igaz Szóban interjú Nagy Zoltán Mihállyal az Együtt c. folyóiratról. Aránylag tartózkodó, „normális” nyilatkozat, nincs benne sem „fajtánk”, sem „fecske-hussanáss”. Persze azért az interjúban idéz egy mondatot saját főszerkesztői előszavából, de ezúttal egy sikerültebbet.

*

balla d. károly: világvégeA Kárpátalja múlt heti számában oti aláírással korrekt, értő ismertetés Világvége c. könyvemről. A szerző hangsúlyozza, hogy olyan irodalmat művelek, amely nem akar semmit szájbarágni, a kötet azoknak szól, „akik szívesebben értelmezik maguk az olvasottakat […] mindössze a szavak, mondatok hangulatára, játékára hagyatkozva.” Azt hiszem, elfogadható minősítés. Persze szívesen idelinkeltem volna a teljes cikkecskét, de ezt az anyagot nem tették fel a lap internetes oldalára…

Ez egyébként eddig az egyetlen híradás a kárpátaljai sajtóban áprilisban megjelent könyvemről… No, nem mintha… De azért mégis…

*

Meghívás A határon túli magyar irodalom hete Székesfehérváron és Fejér megyében című rendezvénysorozatra. A két téma: • Vallás és Isten-élmény az 1945 utáni határon túli irodalmakban. • A történelem, mint metafora a határon túli magyar irodalmakban. Az utóbbi témakörben talán készítek egy rövidebb előadást; ezúttal inkább elvontabbat, mint konkrétumokat sorolót. Voltaképp az első is izgalmas lenne. Ki lehetne mutatni például, hogy akik ma a Jóisten nélkül már nem tudnak verset írni, azok valaha… De nem, ebbe a darázsfészekbe nem nyúlok bele. (Apróság: a második téma címében nem kell vessző a mint elé!) (Utóbb Arató Antal címzetes igazgató úr kedves levele: olvasta ezt a jegyzetet honlapomon, reméli, lesz vita – és törli a fölös vesszőt…)



Más: Orwell 1984 c. könyve – letöltés

Kulturális értékrend vagy védekező mechanizmus?

Balla D. Károly

Mi a nyelv, az irodalom, az identitás: kulturális értékrend vagy védekező mechanizmus?

Naplójegyzet: 2002. május | >> az összes 2002-es jegyzet

Elkészültem a múlt havi jegyzetem végén említett kritikával, de kicsit hosszúra sikeredett, legalábbis jóval hosszabbra, mint amekkorára a felkérés szólt, így egy egész napon át még dolgoztam rajta, tömörítettem, húztam, és persze még stilizálni való is akadt. Vass Tibinek tetszett, sőt, azt írta, örül annak, hogy ez a „Kárpátalján született magyar irodalom időszámításában mérföldkőnek számító szöveg” az Új Holnapban fog megjelenni. A mérföldkő túlzás, de azt gondolom, itt volt az ideje, hogy megfogalmazzam (hogy VALAKI megfogalmazza!), mi is a baj egyes favorizált íróinak az utóbbi tíz egynéhány évben kifejtett irodalmi teljesítményével, a létrejött könyvekben megmutatkozó alkotói produktumukkal.

Hogy Nagy Zoltán Mihály új kötetétől recenziót írjanak, attól többen is visszarettentek. Több felkérésről és kritikusi elhatározásról is tudok, volt, aki maga mesélte, nagyon viszket a tenyere, hogy szembeállítsa az új opuszt a tíz évvel korábbi regénnyel és kimutassa a visszafejlődést – aztán mégsem lett belőle senki. Konkrét felkérések híre és ezek elutasítása is eljutott hozzám, mi tagadás, a Véletlen Balett felkérését korábban magam is elhárítottam. A lényeg, hogy eddig senki sem vette a fáradságot (bátorságot?), hogy aggályait vagy pláne súlyos kifogásait megfogalmazza.

NZM rendes ember, A Sátán fattya c. regénye pedig egészen kiemelkedő, talán nem kellene „bántani” csak azért, mert mostanában nem írt jó novellákat – gondolták többen, magam is.

Hasonlóan: miért is kellene „megdorgálni” Vári Fábián Lászlót azért, mert állandóan ugyanazokat a verseit közli újra? Hiszen a versek jók. Igaz, hogy az utóbbi évek termése talán haloványabb, de egy ilyen kvalitású embert, aki mai szerepléseit múltjának erkölcsi aranyfedezetével hitelesíti, talán nem lenne ildomos bírálni. Gondolták mások és gondoltam én. És most mégis… Hát lesz felháborodás!

A recenziómnak már a címe is kicsit provokatív: „Újraközlő irodalom?”. Éva, holott korábban inkább lebeszélt volna ennek a kritikának a megírásáról, ma azt mondta, egyszer csak hozzászoktatom ezekkel a szövegeimmel „őket” ahhoz, hogy aki őszintén és eléggé meggyőzően fejti ki akár még oly lesújtó véleményét, azt komolyan lehet venni, és nem kell feltétlenül halálos ellenségnek tekinteni. No, hamarosan kiderül, hogy valóban nem-e…

*

Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Akadémiai napjainak vendégei voltunk Erdőbényén. Vegyes színvonalú előadások és kerekasztal-beszélgetések. Rengeteg jó barát és kedves ismerős.
Érkezésünkkor kisebb kavarodás: végül hatunkat szállásolnak el egy háromszobás apartmanban: minket Évával középütt helyeznek el, 4 férfi járt rajtunk keresztül az egyetlen vizesblokkba.

A Szabadegyetemet mindig is ambivalens módon ítéltem meg: rendkívül szimpatikus volt és maradt számomra az a szabadelvű értékorientáltság, amelyet az „alapító atyák” képviseltek/nek, és amelyhez a mai tagságnak jelentős része társítható. Az utóbbi években azonban, számomra kevésbé vonzó módon, ebben az alapvetően nyugati és világi magyar szervezetben más irányzatok is megerősödtek: túl hangsúlyos lett (úgy érzem) az egyházi irányvonal és a kelleténél nagyobb szerepet kapott a túlfűtött nemzeti hevület. Ez, megfigyelésem szerint, részben a magyarországi belpolitika hatására és az ebben érdekelt tagtársak révén érvényesült, részben pedig az ún. határon túli (kárpát-medencei) magyarok „betagozódásával”. E kettősség meglehetős belső feszültségekhez vezetett. Kívülről is látszik (de a nyilvános vitákban is megmutatkozik), hogy sok mindenben már-már áthidalhatatlan ellentmondás feszül a két tábor között. Az egyik tagjai magyarságukat sokkal szabadabban kezelik, a protestantizmust pedig inkább kulturális értékrendként, nem pedig vallási vonatkozásában értelmezik, és mindezeket nem valami vagy valakik ellen kívánják gyakorolni, hanem a maguk igényei szerint, míg a másik táborba tartozók nemzetiségüket, vallásukat, anyanyelvüket, identitásukat védekező mechanizmusként működtetik és görcsösen törekszenek megóvásukra, megtartásukra.

A mostani tanácskozás (nem túl szerencsés) címe ez volt: „Nyelvében él-e a nemzet?”, és az erről való vélekedés ugyancsak megosztotta a résztvevőket. Érdekes volt tapasztalnom például, hogy abban a kerekasztal-beszélgetésben, amelyen egy amerikai magyar orvosprofesszor, egy magyar felesége kedvéért annak anyanyelvét jól elsajátító német mérnök-vállalkozó és egy tősgyökeres kárpátaljai „hivatásos magyar” vett részt, mennyire különbözött a nyilatkozók véleménye nyelv és nemzet kölcsönhatásáról. Miközben beláttam, a kárpátaljai magyar intézményi vezető nemigen mondhatna mást, mint amit mondott, aközben a magam gondolatai és elképzelései sokkal inkább a két nyugati vélekedéséhez álltak közelebb. Mindez visszacsatol a protestantizmus okán felvetett dilemmához: Vajon mi az anyanyelv, mi a magyar irodalom, mi a nemzeti identitás: kulturális értékrend vagy védekező mechanizmus?

Hogy szerintük mi, ezt aztán magánbeszélgetésben az amerikai orvosprofesszorral, Kovalszki Péterrel külön is megbeszélhettük (egy szobában laktunk, és többször egy asztalnál étkeztünk). Ami pedig meglepő volt számomra és megcirógatta hiúságomat: Péter elég jól ismerte véleményemet a státustörvényről, olvasta ezt érintő írásaimat – ezen felül rendszeresen látogatja honlapomat.

*

Barátaim, fellélegezhetünk. Többé már nem az ördöggel cimborálunk. II. János Pál pápa megáldotta az Internetet.

*

Pokorni Zoltán naponta elmondja valahol, hogy a parlamenti matematika ütötte ki a kezükből a kormányrudat. Ez olyan, mintha a megesett lány azt állítaná, hogy az ivarbiológia csinált neki gyereket.

*

A Véletlen Balett estje a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Bagu nem jött el, Lengyel jókat mondott, Cséka jókat olvasott. Debreceni Mihály mint levezető balfékeskedett és rémes szerepzavarban volt. Hol engem exponált túl, mint az előző generációhoz tartozó „emlékezőt”, hol meg ő emlékezett. Fontosak az előzmények, de a dolognak mégis a Balettről kellett volna inkább szólnia, nem a 70-es, 80-as évekről. No, azért csak kiderült ez-az arról a lapról is, amelynek bemutatására összejöttünk.

Apró „privát” kaland a találkozó után: odajött hozzám egy nagyon kedves ifjú hölgy és bemutatkozott. Régi levelezőpartnerem, akinek a létezését egy ideig kétségbe vontam…

Történt, hogy verseket küldött nekem, és ezek olyanok voltak, mintha egy profi költő szándékosan elrontotta volna őket. Sok más körülmény is arra mutatott, hogy valaki tréfát űz velem, alighanem az Élted volt regényét olvasva vette az ötletet a szerepjátékhoz. Cs. Gy.-re gyanakodtam. De aztán „lekádereztem” a verselő diáklányt és kicsit csalódtam, hogy nem egy intellektuális játékra hívott ki valaki, hanem valóban „középrossz” verseket írt és küldött…

*

Fekete J. Jóska monográfia-fejezetéből: “A napló ugyanis egyfelől az elkülönülés, másfelől a kizárás műfaja: az én műfaja, a naplóíró felfokozott identitástudata inkább az élet, mint az irodalom irányába nyit kaput, noha a műfaj alapvető jellemzői, az esetlegesség, az akcidentalitás és a spontaneitás a viszonylagos rendszeresség, a fragmentáltság, a fraktál-jelleg, a kihagyásosság mind valami módon stilizálják az eseményeket, a történéseket, a tépelődések lejegyzését, még akkor is, ha a napló eleve nem művészi szándékkal készült.”

A kárpátaljai magyarság elklánosodott

Balla D. Károly

Minden korábbinál jobban elklánosodott a kárpátaljai magyarság

Naplójegyzet: 2002. április

Lezajlottak az ukrajnai választások – és engem az egész beteges mértékben nem érdekel. Jószerével meg sem tudom különböztetni egymástól a pártokat, még névről sem, nemhogy programjuk alapján. Szokás szerint Kárpátalján újra volt/van egy kis cécó Kovács Miklós kontra Gajdos István ügyében (ellenfelei vádjai szerint Gajdos csalás révén jött ki győztesnek Kovács előtt). De olyan nagyon ez sem tud érdekelni. Hiszen én most regényt írok!

Az csak megüti a fülemet, amit Németh Zsolt, kedvenc államtitkárom ma nyilatkozott: ha bebizonyosodik, hogy Ukrajnában választási csalás történt, akkor magyar részről továbbra is Kovács Miklóst, a KMKSZ elnökét tartják a kárpátaljai magyarság legitim képviselőjének. És ha nem bizonyosodik be, akkor is – teszem hozzá én némi malíciával. Miklóska az ő kutyájuk kölyke, pedigréje van az egyedüli legitimitásról.

*

Szórakoztató dolog ez a kárpátaljasi magyar irodalom. Nemrégiben azt olvastam, hogy a saját berkeiben költőnek tartott Zselicki József, túl az 50-en, válogatott verseskötetét tervezi. Ami rendjén lenne, ha eddig nem egyetlen (!) vékonypénzű kötetkéje jelent volna meg kilencvenvalahányban. Azt is írja az újság, hogy könyvheti újdonság lesz Horváth Sándor válogatott novelláskötete. Ezzel is csak az a bibi, hogy mindössze egyetlen (!!) prózakötete látott eddig napvilágot, s hogy az kitegye a 100 oldalt, abba is fel kellett vennie riportokat, tárcákat, humoreszkeket. Akkor miből is lesznek válogatva ezek az új kötetek? Felteszem, újra ugyanaz az anyag jelenik meg, mint ahogy ez nálunk írói népszokássá vált.

balla d. károly: világvége. novellákMásik szélsőség: új könyvemmel épp a fordítottja történ. Eddigi legszebb (sorrendben harmadik), Világvége c. novelláskötetem 18 írásából 17 egyik korábbi prózakötetemben SINCS benne, az anyag zöme tehát még látott könyvet, a kiadóm mégis – tudtom nélkül – jó nagy betűkkel ráírta, hogy „válogatott novellák”. Bosszankodom is rajta megjelenése óta. Amikor a kiadóigazgatónak ezt szóvá tettem, olyasmit válaszolt, hogy azt hitte, első magyarországi novelláskötetembe biztosan a korábban kárpátalján megjelentekből válogattam.

Merthogy a könyvkiadói hagyományban valóban ezt jelenti a válogatott. Nem azt, mint a fociban, nem azt, hogy a legjobbak. Illetve azt is, de ennél is pontosabban kifejrzetten a korábban megjelent kötetekből kiválogatott anyagot jelenti. Hogy a kárpáti táj jeles szerző ezzel nincsenek tisztában és legtöbb könyvet kiadóként jegyző kiváló szótévesztő ezt nem tudja, az sem örvendetes, mert szerintem megtévesztik a fogalommal tisztában levő szakmabelieket és olvasóikat. No de hogy egy pécsi kiadóvezető is hasára ütve megtippeli, hogy mi az előélete egy kötet törzsanyagának?

Más. Egy mondat a friss Kárpáti Igaz Szóból (ápr. 9.): „A költészetnapi rendezvényt Dupka György születésének 50. évfordulója alkalmából tartják meg [!], s a költő megzenésített verseiből áll össze.” – Ezek szerint Kárpátalján a költészet napját mostantól kedve nem József Attila, hanem D. Gy. tiszteletére tartják? Szép. Mint ahogy ez is: „születésének évfordulója” élő emberre vonatkoztatva? Az pedig igazán apróság, hogy „a költő” jó 15 éve nem publikált új verset. De azért: ISTEN ÉLTESSEN, GYURIKÁM!!!

Ugyanebben a lapszámban kis versösszeállítás a költészet napja alkalmából. Kettőből érdemes idézni, elegendő csak a kezdő sorokat:

Híg november, dér-didergő erdők,
Két melled közt tort ülnek a felhők;

– kezdi S. Benedek András. Költészettani enciklopédiába illő sorok. A képzavar címszó alá.

Füzesi Magda így kezdi a maga költeményét:

Mert minden olyan, amilyen,
s ami nem olyan, olyanná lesz,
a lét elvész a semmiben,
a nemlét kaloda vagy vátesz,
vagy épp a lét a kaloda,
ki tudná mindezt megszámlálni,
amíg a lét a semmiben
megpróbál életet csinálni…

a költő pedig verset próbál meg csinálni. De nem sikerül neki. Nem is csoda, ha egyszer a nemlét kaloda. Pláne, ha nem is kaloda, hanem vátesz.

*

A magyarországi választások éjszakáján a Duna TV-ben megszólaltattak néhány prominens határon túli magyart. Mind roppant aggodalmasan, egyikük már-már kétségbeesetten kommentálta azt, hogy a Fidesz vesztésre áll. Aztán másnap, harmadnap már voltak józanabb hangok: Markó Béláé, Kasza Józsefé.

Kárpátalján is borzolódnak a kedélyek. Most, hogy a beregszászi választókörzetben az újraszámlálás után még bizonyosabb és végleges lett Kovács Miklósnak, a KMKSZ elnökének a kudarca, ez a Fidesz térvesztésének a hírébe ágyazódva kettős hátrányt jelenthet az eddigi kedvezményezettek számára. Egy ilyen favorizált intézet egyik vezetőjénél magánlevélben rákérdeztem a dologra, azt írta vissza, hogy ezek a fejlemények bizony roppant kedvezőtlenek. Megértem. Mégis ezt válaszoltam neki: „…nem hinném, hogy alapvetően megváltozna bármi is. S ha mégis, nem lehet-e, hogy az egészséges irányba? Hidd el, nem vagyok senkinek az ellendrukkere, de azt jól tudod (és magad is látod), hogy ez az egész határon túli magyar problémakör és támogatási rendszer azért alaposan át van hatva politikával, ami hosszú távon még a támogatottnak sem tesz jót, nemhogy annak, aki kirekesztődik belőle. Nem hiszem, sajnos, hogy ezt lehet sokkal jobban, teljesen tisztán, kizárólag értékek és teljesítmények mentén újraszervezni, de én azért nem bánnám, ha kicsit visszafogódnának azok, akikkel, szerintem, nagyon elszaladt a ló. Nem jó, nem egészséges az, ha a határon túli kisebbségi szervezet és az anyaországi kormányzó párt túlságosan összehaverkodik, nem jó, ha az államtitkár ráparancsol a főkonzulra, hogy az itteni főlegitim kívánságait köteles teljesíteni, nem jó, ha a pénzosztó helyek politikai nyomásra nem merik szigorúan venni az elszámoltatásokat, nem merik szóvá tenni, ha túlságosan sok érdek és befolyás (azaz hatalom) koncentrálódik egy-egy kézben vagy a kezek szűk (gyakran családi) körében. (Helyesebben: látszatra jó azoknak, akik ennek a haszonélvezői, de – szerintem – hosszú távon még azoknak is, akik kemény munka, felmutatható teljesítmény nélkül érvényesülnek, azoknak is több morális kárt okoz, mint amennyi anyagi hasznot hoz.) Minden korábbinál jobban elklánosodott a kárpátaljai magyarság, és én úgy látom, ebben a magyarországi fél is jó partner volt. Mondom: nem hiszem, hogy ma lehetne ezt gyökeresen másképp csinálni (ha más nem: nincs hozzá megfelelő emberanyag), de talán a valós eredmények és a látszatok arányát lehetne javítani, lehetne több és egészségesebb partneri kapcsolatot kialakítani (jelenleg vagy alárendelt vagy ellenséges kapcsolatok vannak, partneri viszony egyszerűen nincsen!), lehetne a külső kezdeményezők és a függetlenek munkáját is figyelembe venni, függetlenebbé tenni a szakmai szervezeteket stb. stb. No, percig sem hiszem, hogy ezt Tabajdi sokkal jobban csinálja, mint Németh Zsolt, teljes kívülállóként mégis az a sejtésem, hogy mozdulhat a dolog akár egészséges irányba is?” Visszaírt, hogy voltaképp igazam van, de ők mégis nyakig benne vannak a politikában és nincs sok esély a kilábalásra.

Hát ez az. Oktatási intézet lévén ez kiváltképp aggasztó.

*

Mégsem közli megrendelt és már elfogadott cikkemet a Magyar Nemzet. Az alábbi tartalmú levelet kaptam a szerkesztőtől:

„Tisztelt Balla D. Károly!

Sajnos rossz hírem van, a nem várt belpolitikai események miatt az utolsó percben az a döntés született, hogy aktuálpolitikai vezérnek kell lennie. Ezt Duray Miklós írta meg, sajnos az Ön anyaga egy hónap múlva, a következő mellékletben fog megjelenni. Megértését előre is köszönöm, maradok tisztelettel:” [aláírás]

A következőket tudtam válaszolni:

Kedves [név],

nem is tudom, hogyan reagáljak.

       Már az elején se nagyon hittem, hogy a Magyar Nemzet valóban az én gondolataimra, különvéleményemre kíváncsi, pláne kampány idején. Ön velem korrekt volt, ezt köszönöm, azt hiszem, én is tisztességesen jártam el, telefonban elmondtam, hogy nézeteim nem illeszkednek a lapjuk által képviselt kánonba, mégis legjobb tudásom szerint eleget tettem a felkérésnek. Miután a cikkemet örömömre elfogadták, ezt az utólagos visszavonást nem tartom korrekt eljárásnak. Ez így nem tisztességes, ezt így méltatlannak, sérelmesnek találom. Szerencsésebb lett volna eleve Duray Miklóst felkérni, ha azt várták, hogy a Fidesz szekerét tolja a cikkíró.

       Sajnálom, hogy így történt; én a felkérést épp azért fogadtam el, mert fontosnak tartottam tudatni a Magyar Nemzet olvasóival, hogy a határon túliak sem gondolkoznak egyformán és vannak, bizony, velem együtt, akikben erős fenntartások élnek az éppen hivatalos nemzetpolitikával és „nemzeti közgondolkozással” szemben. Ha ennek a gondolatnak nincs létjogosultsága az Önök lapjában április 15-én, akkor a Magyar Nemzet kampány idején nem tájékoztatja korrekt módon az olvasóit.

       Az egy hónappal későbbre helyezett közlés lehetőségét egyelőre ízlelgetem. Ugyanis akkor is lesz majd aktuálpolitikai nyomás és akkor is lesznek szekértoló határon túli cikkírók. A Magyar Nemzet viszont bizonyára ellenzéki lap lesz, és az én cikkem egészen más felhangokat kaphat.

       Egyelőre mégsem vonom vissza írásomat, mert nem kívánom megkímélni Önöket sem a közlés, sem az elutasítás kényelmetlenségétől.

       Én mindkettővel elégedett leszek, a tanulságokat pedig már most levontam.”

[Májusban valóban leközölték a cikket, és valóban egészen más lett az akusztikája, mindkét táborbéli barátaim elégedetlenkedtek velem. A nemzetiek a cikk tartalma, a liberálisok a megjelenés helye miatt. – 2006.]

*

Vass Tibi felkérésére Nagy Zoltán Mihály és Vári Fábián László 2001-es kötetéről írok recenziót az Új Holnapba. Kicsit féltem tőle, mert eléggé súlyos kritikai észrevételeim voltak már első olvasásukkor is, és nem gondoltam, hogy ezek leírásával és publikálásával tovább kellene mélyítenem azt a szakadékot, amelyen én ugyan folyton át- meg átnyúlok, kezemet nyújtva egyiküknek és másikuknak is, ám ők mégis, ezt tapasztalom, egyre inkább haragszanak rám. Elképesztő, hogy itt Kárpátalján (is??) képtelenek az írók a személyes, emberi viszonyt az írói-kritikusi véleménytől különválasztani.

Szóval újraolvastam a könyveket, jegyzeteket készítettem, írom a szövegtartalom értékelő kritikát, és közben arra gondolok, hogy jobban eláztatni előttük magamat már amúgy sem tudnám – akkor hát miért ne legyek őszinte? Miért ne legyek tisztességes („Kifeszítenek úgyis”, haha) és miért ne állítsam azt: megbecsülésem, tiszteletem jeléül tárom fel előttük a rájuk nézve nem feltétlenül kedvező véleményemet.

A megélt kárpátaljaiság

Balla D. Károly

Az érzelmileg megélt és elfogadott kárpátaljaiság

Naplójegyzet: 2002. február

Írószövetségi választmányi ülés. Első este a szállásunkon összefutunk Vári Fábián Lacival. Kabátban jön ki a szobájából, láthatóan elmenőben. Én a szokott örömmel szorítok vele kezet, Éva még a puszit is kiprovokálja, Laci ellenben zavart, menni szeretne. Kérdezem, hová tart. Kiugrik venni magának valami vacsorának valót. Akkor lépést se tegyen, mondom neki, van egy csomó kajánk, a sör is elég hármunknak, jöjjön át a mi szobánkba, legalább beszélgetünk. Nem, nem, neki még Bénihez is mennie kell… Persze nem erőltetetem a dolgot, de sejtem, az utóbbit már csak azért tette hozzá, hogy kibújjon invitálásom elől.

Megemlíti, hogy olvasta írásomat a Beszélőben. Örülök neki, mondom, és várom, hogy valamit még hozzátegyen. Jó hosszan tudok írni, ennyit szegez nekem, kis rosszallással, mintha írásom terjedelmével lenne baja. Közben pontosan tudom, éppen ez az írás az oka mostani érezhető hidegségének.

Másnap a Választmányon úgy intézem, hogy ha nem is mellé, de a közelébe üljek. Előtte, gyülekezés közben váltunk pár semleges szót. A végén megkérdezem, van-e mára esti programja. Nincsen. Ott lesz a szállásán? Ott. Akkor üljünk már le beszélgetni, inkább kérem, mint mondom. Beleegyezik. Keresni fogjuk egymást, ebben maradunk.

Én komolyan úgy gondoltam, jobb lenne feloldani a most már hosszabb ideje köztünk halmozódó feszültséget. Szerettem volna rákérdezni, voltaképp mi velem a baja, mi bántja az esszéimben vagy előadásaimban. Miért kell nehezen kiküzdött barátságunkat felrúgni csak azért, amiért más-mást gondolunk az irodalomról. Talán, ha arra fordul a beszélgetés, azt is szóba hoztam volna, ha komolyan bántja, hogy elfogadott egy díjat alapítványunktól, én az átadási ünnepséggel azonos nyilvánosság előtt lehetőséget biztosítok számára, hogy visszaadja. Ha valóban nyomja, ne nyomja tovább a lelkiismeretét.

Este Laci nem volt a szobájában. Mi már négy körül oda érkeztünk, és hétig vártuk, hogy befusson. Akkor hagytam egy cédulát a portán: roppant örülnék, ha utánunk jönne, és lementünk a sarki pizzásba vacsorázni. Előzőleg végigtelefonáltam a „Balettes fiúkat”, és Lengyel, Bagu, Pócs el is jöttek. Majdnem tizenegyig söröztünk és beszélgettünk. A szállásunkra érve a portás lobogtatta a cédulámat: a 12-es szoba vendége még nem jött haza. Visszavettem az üzenetemet, újat nem hagytam.

Másnap reggel 8 körül, amikor kikukkantottunk a 11-esből, láttuk, hogy Laci szobáját már takarítják…

*

Újságolja a családom: hallották a rádióban, hogy jelentős előrelépés történt az izomsorvadás gyógyítása terén. A megállíthatatlan romlási folyamatot, amely előtt eddig tehetetlenül állt az orvostudomány, egereknél már sikerült visszafordítani. Lelkesedésüket lehűtve azt mondtam, ennek a kedvéért  egyelőre mégsem szeretnék egér lenni.

*

Egyed Péter súlyos esszéje a februári Korunkban, Kisebbségi jogok mint emberi jogok címen. Sok szempontból, történelmi körültekintéssel vizsgálja a problémát, míg a végén a cím által sugallt feltételezéssel ellenkező értelmű következtetésre jut; arra, hogy a kollektív kisebbségi jogok nem vezethetők le az emberi jogokból, így külön deklarálásukra és nemzetközi elfogadtatásukra van szükség.

Számomra külön izgalmasak a filozófus szerző azon megállapításai és okfejtései, amelyek az egyénnek a közösségben-létét érintik. Többek között ezt írja: „Hogy akarok-e vagy nem egy közösség tagja lenni, az nagyon sok mindent jelent: lelkiismereti és akarati kérdés, de cselekvési-tevékenységi kérdés is, és végül egy bizonytalan jogi-politikai identitás vállalásának a kérdése, már ami szeretett kelet-európai régiónkat illeti.” Ezeknek a vállalásoknak a problémaköre mostanában engem is erősen foglalkoztat, mióta úgy érzem, egyre kevésbé felelek meg annak a közösségnek, amelyben élek, és nekem is egyre kevésbé felel meg ez a közösség. Helyzetemet az Egyed Péter említette felvetések sorrendjében nagyjából így értékelem:

lelkiismereti kérdés – ösztöneimben, érzelmeimben még mindig nagyon erősen kötődöm Kárpátaljához. Továbbra sem tudom másutt elképzelni az életemet, amely nyilván valami mássá, másfélévé válna, ha nem innen, nem ebből a közegből meregetném szemem a világ dolgaira. Lelkiismeretnek én ugyan ezt nem nevezném, esetleg ragaszkodásnak vagy kötödésnek, de leginkább érzelmileg megélt és elfogadott helyzetnek. Hasonlóan fest nálam a következő tényező is:

akarati kérdés – nem állíthatnám, hogy (főleg az utóbbi évtizedben) valami áthatott hivatástudatból vagy felelősségérzetből vállalnám kárpátaljaiságomat, amelyet magamra vonatkoztatva nem érzek sem nyomasztó tehertételnek, sem kegyes kiváltságnak. Ellenben olyan helyzetnek gondolom, amely eléggé sajátságos – és sajátosságában érdemes arra, hogy azon teljességében elfogadjam és megéljem, hogy nehézségeit áthidaljam és „könnyebbségeit” felhasználjam. Személyiségem részévé égett ez a helyzet, és én akarom, hogy az is maradjon. Bonyolítja a dolgot, hogy míg a helyzetemmel maradéktalanul azonosulni tudok, addig mindazokkal, akik ugyanebben a helyzetben vannak – egyre kevésbé. Bizonyára azért – fogalmazom tűnődve –, mert a kárpátaljai magyarság döntően nem úgy ítéli meg a saját helyzetét, mint én. Nem adottságként éli meg, hanem sorcsapásként, történelmi igazságtalanságként, sérelemként, másodrendűségi komplexusként, érvényesülési, nyelvi, identitásbéli akadályozottságként, anyagi és szociális kiszolgáltatottságként, amelyre hivatkozva felmentést adhatnak maguknak és sorstársaiknak számos, főleg minőségi elvárás alól. Illetve, az előbbi tényezők bizonyos lelki kompenzációjaként, a kisebbségi frusztráció egyfelől sokakban kialakítja a közvetlen környezetükkel szembeni kultúrfölény hamis érzését, másfelől pedig a Magyarországgal szembeni indokolatlan elvárások támasztására teszi hajlamossá mindazokat, akik úgy gondolják, magyarságukat megszenvedve anélkül részesülhetnek egyes juttatásokban, hogy erre teljesítményükkel rászolgáltak volna. Ez a magatartás számomra az elmúlt években egyre idegenebb, mi több, visszataszító lett, ezért léptem ki minden olyan struktúrából, amely az ilyen mentalitás kialakulását és gyakorlatát erősítette. Mindez meglehetősen ellentmondásossá tette „kárpátaljai státusomat”, mert bár ezt mint evidenciát – elfogadom, de nem vállalom azt a tipikus „magyar kárpátaljaiságot”, amely a sérelmi magatartáson alapul. Ugyanakkor azokkal sem tudok azonosulni, akik közömbösek, érzéketlenek vagy egyenesen elutasítóak a magyar nyelv és művelődés, a nemzeti hagyományok iránt (erre is akad példa tájainkon), ezekről az értékekről nem vagyok hajlandó lemondani, ellenkezőleg, teljes mélységükben megélni igyekszem őket. Ám eközben sem azt nem vallom, hogy ezt ne a nagyobb struktúrák egészén belül kellene látnom és felhasználnom, sem azt, hogy ezekkel élnem kisebbségi magyar elhivatottságom okán lenne kötelességem. (Ezt a magatartásomat gondolják írótársaim „lenézésnek”, bűnös liberalizmusnak, árulásnak…) A kérdés tehát számomra úgy fest, hogy ugyan kárpátaljai státuszomat teljes természetességgel elfogadom, de nem akarom magamat abban a közösségben elhelyezni, amely az enyémtől alapvetően különbözően éli meg ugyanezt a helyzetet.

cselekvési-tevékenységi kérdés – e tekintetben is meglehetősen ellentmondásos a helyzetem, lévén minden, amit csinálok, azt itt csinálom, ez előtt a monitor előtt, ennél az íróasztalnál, ebben a padlásszobában. És ez a padlásszoba az Ungra tekinget kicsi ablakával, és ha kihajlok rajta, látom a város egyetlen magyar iskolájának az épületét, amelybe 10 éven át jártam okosodni. Cselekvéseim tehát itt zajlanak, és aki cselekszi őket, az (akarva-akaratlanul) tagja annak a közösségnek, amelyet kárpátaljai magyarságnak neveznek. Mégis, munkám, ténykedésem egyre lazább szálakon kötődik e közösséghez. Illetve, ez így nem is igaz. Nem lazábbak lettek a szálak, hanem másfajták: áttételesebbek, elvontabbak – és kritikusabbak. Azok a szálak, amelyek, mondjuk, arra ösztönöztek, hogy tevékeny (olykor vezető) szerepet vállaljak itteni magyarságszervezetekben, vagy amelyek mentén egy-egy nagygyűlés mikrofonjához vezetett az utam – nos, ezek a szálak elszakadtak. De elfoszlottak azok a kötelékek is, amelyektől fogva kárpátaljai magyar irodalmi lapot szerkesztettem és adtam ki, kárpátaljai magyar könyvkiadót működtettem, kárpátaljai magyar rendezvényeket szerveztem. Ugyanakkor fenntartom a jogomat, hogy kritikával illessem

[Ez a jegyzet itt megszakad, utólag nem tudom és nem is akarom rekonstruálni – főztem hozzá 2006-ban.]

Butítás és szemfényvesztés

Balla D. Károly

Butítás és szemfényvesztés

Naplójegyzet: 2002. január

balla csönge

Csönge

Minden idők legszellemesebb karácsonyi ajándékát a lányomtól kaptam. Saját készítésű kis könyvecskébe gyűjtötte a tőlem leggyakrabban hallott mondatokat, szám szerint 51-et. Amikor felolvasta, könnyesre kacagtuk magunkat. Persze nem maguk a mondatok az igazán érdekesek, hanem az ő megfigyelése: hogy ezeket én valóban elég gyakran használom megfelelő szituációkban. Egy részük kívánság, kérés, amikor pl. íróasztalomnál ülve a konyhában hagyott teámat bekérem („Kérem szépen a teácskámat!”), más része utasítás vagy dorgálás („Kolos, vidd el a kutyát sétálni!”; „Ha te nem hallod az én zenémet, akkor én miért hallom a tiedet? Hangerő!!”), akad köztük rosszalló kérdés: „Mikor fejezi be már anyu a munkát?” és „szellemesnek” szánt megállapítás (ha pl. azt kérdezi valamelyik gyerek, nem veszünk-e ezt vagy azt – valami drága dolgot –, akkor ezt szoktam mondani: „Persze, és helikoptert is, egyszerre kettőt, hogy páros legyen!”), vagy rezignált szóvá tétel („Évikém, nem hallgatnak ránk a gyerekeink…”). Ez a könyvecske és főleg ennek felolvasása volt az egyetlen igazán kellemes mozzanata az egész ünnepkörnek. Én ugyanis szívem szerint december 23-a után azonnal január 29-ét iktatnám be, mert nem igazán szeretem és egyre nehezebben viselem az ünneplős alkalmakat, és ez alatt a harmincvalahány nap alatt az általános és családi ünnepek tömény sűrűségben követik egymást, beleértve a saját születés- és névnapomat is.

*

beregszaszi foiskolaKeserű hangú email egy Beregszászban székelő nagyon komoly és a legtöbb magyarországi támogatásban részesülő kárpátaljai intézmény ugyancsak komoly vezetőjétől. Arra legutóbbi látogatása során már megkért, ne csak arról ne számoljak be blogomban, hogy mit mondott, hanem azt se említsem, hogy meglátogatott. De magánlevélben azért még színt mer vallani. Levelében keserű szavak után ez a mondat: „Bocs a kifakadásért, de mostanában az egész helyi magyar közéletből elegem van, mert butításnak és szemfényvesztésnek tartom az egészet, és sajnos a mi intézményünk is kezd efelé elmozdulni, ami ellen már-már szélmalomharcot vívok.”

Butítás és szemfényvesztés. Hát már belülről is látszik?

*

pomogáts bélaPomogáts Béla megint Kárpátalján tölti a magyar kultúra napjához legközelebb eső hétvégéjét. Komlós Attilával a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (lánykori nevén Anyanyelvi Konferencia) színeiben vesznek részt a különböző rendezvényeken és adnak át okleveleket. Tanácskozásra is sor kerül ilyenkor Ungváron. A tavalyinak a kárpátaljai magyar irodalom, az ideinek a kultúra és az Internet a témája. Dupka rendesen küldi a meghívókat, tavaly is, az idén is még előadásra is felkért – én meg udvariasan lemondtam akkor is, most is. Irodalom? Internet? Ők ezekhez a dolgokhoz jobban értenek.

*

26-án szűk körű baráti fogadás keretében Ungváron átadtuk az UngBereg Alapítvány és a Pánsíp szerkesztősége által alapított KÁRMIN-díjat (Bagu Lászlónak), a KÁRMIN-különdíjat (Trill Zsoltnak) és a Váradi-Sternberg János Díjat (Kovács Elemérnek). Az alkalomra alighanem most utoljára került sor. Több okból is.

Az első az, hogy minden „szervezeti” működésemet szeretném felszámolni, megszüntetni. Évek óta fondorkodom ezen, de valahogy mindig visszaszippantott valami „ügy”, amit egy ideig még folytatásra érdemesnek gondoltam, illetve egy-egy új ötlet (pl. a Pánsíp Irodalmi Szalon) még felszabadított belőlem annyi energiát, hogy ne szálljak ki a mókuskerékből.

Miután minden szervezetből kiváltam és felhagytam a pályázgatással, előbb a könyv- és lapkiadással, később a rendezvények szervezésével, így az a nagyon pici két „hivatalos” keret, amelyen belül korábban ezeket a munkákat végeztem, elvesztette funkcióját. A Pánsíp szerkesztősége jó pár éve már amúgy is csak formálisan (vagy inkább informálisan?) létezett, működésünk hivatalos alapját egyetlen árva lapengedély képezte, de a gyakorlatban magánemberként tartottuk fenn Évával. Folyamatosan elvesztette szerepét az UngBereg Alapítványt is, hiszen annak idején azért jött létre és azért került bejegyzésre Budapesten, hogy a magyarországi támogatások megpályázásával és bizonyos vállalkozói tevékenységgel (pl. könyvkiadás és -terjesztés) hozzájáruljon a kárpátaljai kulturális élet felpezsdítéséhez. A pályázati rendszerektől való távolmaradásom azonban azt eredményezte, hogy az üzleti tevékenységgel nehezen, sok munkával megtermelt bevételt elvitték a fenntartási költségek, a könyvelés, az adók és illetékek, így az egész alapítványosdi értelmetlenné vált. Mivel a díjakat éppen az alapítvány és a szerkesztőség alapította, így utóbbiak „elmúlván” valószínűleg a díjak is megszűnnek.

Hogy a jövőben semmilyen erőfeszítést nem akarok tenni a díjak anyagi fedezetének előteremtése és az átadási ünnepség keretének (Irodalmi Szalon) fenntartása érdekében, annak második oka két övön aluli támadás.

vári fábián lászlóAz egyik tavalyi díjazottunk, Vári Fábián László, közel egy év elteltével a sajtóban azt nyilatkozta, hogy a díj elfogadása nagy fejtörést okozott neki, tulajdonképpen megbánta akkori döntését, ma már inkább visszautasítaná. A dolog azért bánt, mert ugyan az így nyilatkozó írótárssal eléggé feszült a személyes viszonyom, de ugyanilyen feszült volt tavaly ilyenkor is, amikor éppen az én javaslatomra neki ítéltük a díjat – és ő elfogadta, a vele járó pénzes borítékkal együtt. Most utólag nyilvánosan megbánni a dolgot – nem túl lovagias magatartás, legalábbis az én gesztusomra válaszul elég nagy otrombaságnak tetszik. De még nem is ez bánt igazán! Hanem az, hogy a díj egy jeles személyiség, a szép emlékű Váradi-Sternberg János professzor nevét viseli, és ezt az utólagos riszálódást az ő emlékéhez is méltatlannak tartom. Arról nem is beszélve, hogy a díj alapítólevelében ez áll: „A díjban a társadalomtudományok azon (kárpátaljai vagy Kárpátaljával foglalkozó) művelői, azon kutatók, oktatók, publicisták, a közélet vagy akár a művészetek azon képviselői részesülhetnek, akik tevékenységükkel a nemzetek és nemzetiségek együttélésének ügyét, a toleranciát, a másság tiszteletét szolgálják, akik fellépnek mindenfajta diszkrimináció ellen, s munkásságukkal tanúságot tesznek a torzításoktól, hamisításoktól mentes történelem- és társadalomszemlélet mellett.” Vajon az írótársnak, aki egyébként ruszin népballada-fordításaiért kapta a díjat, melyik kitétel ellen lett kifogása egy évvel az odaítélés után?

nagy zoltán mihályKisebb a jelentősége, mégis felkavart a másik támadás, amely alig egy héttel követte az elsőt, és éppen a díjátadás napjának délelőttjén ért célba. Másik helybéli írótársam, Nagy Zoltán Mihály nem kevesebbel vádolt magánlevelében, mint hogy az utóbbi időben szellemi diktátor-szerepre kívántam törni, de mivel szívós ellenállásba ütköztem, ezért most „vagdalkozom” és „rugdosódom” (erre a Beszélőben közzétett írásomat hozza fel például). A dolog azért nevetséges, mert az utóbbi 9-10 évem éppen azzal telt, hogy kilépegettem minden (amúgy sem jelentős) pozícióból és minden testületből, tudatosan felszámoltam minden befolyásolási lehetőségemet, mára se kiadóm, se lapom, nem szervezek semmit, nem járok rendezvényekre, a 15-20 pályatársamat és barátomat érintő, összesen talán tucatnyi összejövetelt háta mögött tudó Irodalmi Szalont is felköltöztettem tavaly a világhálóra… De a vád nemcsak nevetséges, hanem aljas is, mert a magánlevélben az is benne áll, úgy viselkedem, mint apám a 70-es években. Apám akkoriban jelentős súlyú irodalompolitikus volt, egyetlen napilapunk nagy hatalmú főszerkesztője, a megyei pártbizottság tagja, a helyi írószervezet elnökségi tagja stb., sok-sok elvtársi kapcsolattal – neki tehát valóban volt tényleges és könnyen érvényesíthető hatalma, amellyel időnként alighanem vissza is élt. De ezt az én fejemre ráolvasni, amikor jószerével huszonöt éve arról szól az életem, hogy apámétól különböző, azzal ellentétes magatartást tanúsítsak – ez valóban övön aluli ütés. Egyelőre magánlevélben, de az írótárs kilátásba helyez mást is, kiközösítéssel fenyeget, tudatva velem, hogy ez az utolsó magánlevél, amelyben még megpróbál jobb belátásra bírni. (Eztán a nyilvános megkövezés jön?)

Ezen vicsorogva bár, de megint csak nevetni tudok: ugyan hogyan lehetne engem kiközösíteni bármiből is, hiszen nem vagyok benne semmiben, legkevésbé abban a „közösségben”, amelynek nevében a levélíró olykor többes számban fogalmaz.

Valószínűleg éppen ez fáj nekik, hogy nem üvöltők a falkával, hanem írok és publikálok. És mivel ők alig írnak és alig publikálnak, hát kénytelenek valami módot találni arra, hogy saját érvényességüket, ha már művekben nem sikerült, legalább ilyen vagdalkozásban megpróbálják demonstrálni. Ezzel voltaképp ők törekszenek befolyást szerezni fölöttem, ha tehetnék, betiltanák a publikációimat.

Pedig én semmi mást nem teszek, csak írom, mondom a véleményemet, egy író magánvéleményét – ők viszont a szent igazság nevében kinyilatkoztatnak. Én tele vagyok kétellyel, ők biztosak az ítéletükben. Én lazán és könnyedén irkálok a világba, ők görcsökbe meredve szolgálják AZ ÜGYET.

Munkamegosztásnak talán nem is rossz.

Balla D. Károj

balla d. károj 2017 - bdkEzen a weboldalon első ojan életrajzom olvasható, amejben már nem használtam elipszilont. | Innen indulva nyithatók meg egyes, főleg 2002-től kezdődően írt naplójegyzeteim: ezeket részben akkori fapados, nehezen megtalálható webrendszeremből emelem át, részben az Egy manzárdőr feljegyzései c. naplókönyvem kéziratanyagából válogatom.

Balla D. Károj*

Egy piréz Kárpátalján

életrajzi összefoglaló harmadik személyben, 2017. | + | bizonyos írások kilistázva

 Régebbi naplójegyzetek
 

Balla D. Károj posztumusz író, költő, blogger, piréz. Markáns véleménynyilvánításai, meglepő kijelentései és akciói miatt sokan tartják a kárpátaljai magyar irodalom fenegyerekének. Kollégái másfél évtizeden át rágódtak azon a kijelentésén, miszerint „a kárpátaljai magyar irodalom megszűnőben van: az a része, amely kifejezetten kárpátaljai, az egyre kevésbé irodalom, az a része pedig, amely valóban irodalomnak tekinthető, az egyre kevésbé kárpátaljai” (2000). Hasonló értetlenséget váltott ki a Magyar Írószövetségből való kilépése 2004-ben (ahol korábban választmányi tag volt). Legtöbb olvasója értetlenül fogadta virtuális öngyilkossági kísérletét 2007-ben (a kísérlet sikeres volt, azóta, ahogy ő fogalmazza: „minden posztumusz”; a sikerre való tekintettel időről időre azóta is közzéteszi blogjában új és újabb halálhíreit, nemrégiben például a Balaton hosszanti átúszása során fogyott el körülötte a nemzeti levegő). Ugyancsak 2007-ben nyilvánította magát piréznek (bővebben: http://pirezek.balla.biz/), ezt az identitását azóta is gyakorolja, például szorgalmasan hekkeli az Arvisurát.

Míg egyesek exhibicionista különcnek tartják, mások szerint BDK azon kevesek egyike, aki nemcsak az apai örökségről vált le sikeresen (Balla László termékeny író és kommunista elkötelezettségű kultúrpolitikus volt), hanem sikerült lábáról lerúgdosnia a provincia tyúkszarát is, és legjobb műveivel (pl. Szembesülés c. regénye) beírta nevét a magyar irodalmi progresszió jelesei közé. Megint mások úgy vélik, hogy bár a kisebbségi akolmelegből kihátrált és szülőföldjétől elrugaszkodott, ám a kortárs magyar irodalom egészébe mégsem sikerült integrálódnia, amojan senkiföldjére, szellemi emigrációba navigálta magát. Igazuk lehet: visszavonultsága miatt saját pátriájában lassan csak azok ismerik a munkáit, akik az interneten követik tevékenységét, Kárpátalján kívül pedig a szakma és szűk érdeklődő tábor figyelmén túl nem szerzett széles ismertséget, holott még egyetemen is tanították Élted volt regénye című posztmodern trükkregényét, és hosszú időn keresztül (kb. 1987-2014) elég gyakran publikált különböző fojóiratokban (2000, Árgus, Bárka, Beszélő, Confessio, Disputa, Eső, Forrás, Hévíz, Holmi, Holnap, Kortárs, Korunk, Lyukasóra, Magyarok, Magyar Napló, Magyar Műhely, Mozgó Világ, Napút, Parnasszus, Új Horizont, Vigilia – a Mozgóban például ötvennél több írói naplójegyzete látott napvilágot), heti- és napilapokban (Népszabadság, HVG, ÉS, Népszava, vidéki lapok), továbbá szerepelt számos (közte idegen nyelvű) antológiában, almanachban, sőt tankönyvekben is nem egyszer; érett írói korszakának legjobb könyvei éppen Magyarországon jelentek meg, egy kivétellel szerénynél is szerényebb szakmai visszhang mellett. Tejmozi c. regénye (Magvető, 2010) és a róla megjelent közel húsz kritika okán viszont BDK kis híján része lett az éppen formálódó poszt-posztmodern irodalmi kánonnak – de aztán mégse.

Ám  hajózzunk most már szárazabb vizekre.

Balla D. Károj 1957-ben született a kárpátaljai Ungváron (jelenleg Ukrajna, születése idején Szovjetunió, bátyja születése idején Csehszlovákia, szülei születésekor Magyarország). Gyermekkorában csillagász szeretett volna lenni, később fényes elméjű csillagész lett. Tanulmányait is fizikusként kezdte esti tagozaton az ungvári állami egyetemen (közben segédműszerészként és laboránsként működött), de az irodalom vonzása erősebbnek bizonyult, levelező bölcsészhallgató lett magyar nyelv és irodalom szakon és tankönyvkiadói munkát vállalt (mások hibáiból élve előbb korrektorkodott, majd szerkesztő lett). 1988-89-ben megvált minden kötöttségétől, azóta szabadúszó, bár közben fojóiratokat alapított és kiadói műhejeket, alapítványt vezetett.

1973-tól publikál, közel 30 önálló, nagyrészt beszerezhetetlen és elfelejtett könyv szerzője. Több műfajban alkot: vers, novella, regény, publicisztika, esszé – öt drámája is megjelent nyomtatásban, két ismeretlen műve még színpadra is tévedt.

Évtizedek óta lelkes Tsúszó Sándor-kutató és ő írta meg a bengáli költő-filozófus, Cecil M. Jeopardy, valamint Muhammed Balfas indonéz novellista első részletes magyar életrajzát. Fordított is tőlük. Műfordítói munkája nem számottevő, néhány ukrán és orosz klasszikus és kortárs szerző mellett Arabella Dolýk cseh és Alberd Yollaka lív nyelven írt verseiből tolmácsolt a legtöbbet.

Az 1980-as évektől kezdődően a 2000-es évek elejéig aktív szerepet játszott régiójának kulturális életében és egy ideig a kárpátaljai magyar közéletben is. Irodalmi csoportosulások vezetése, fojóiratok, kiadói műhejek, díjak alapítása, irodalmi és könyves rendezvények szervezése fűződik nevéhez (pl. elsőként rendezett könyvvásárt Ungváron), több szervezetben vezető szerepet vállalt, majd fokozatosan kilovagolt Perzsiából. Kritikus magatartása, a heji irodalom fejlődésének elmaradása miatti elégedetlensége (és valószínűsíthető összeférhetetlensége) okán viszonya otthoni kollégáival előbb az 1990-es évek derekán részben, majd a 2000-es évek elején véglegesen megromlott, mára szinte egyikükkel sem tart kapcsolatot, mint ahogy cirka húsz esztendeje nem jár semmijen kárpátaljai magyar rendezvényre. Mindez időben megelőzte azt a körülményt, hogy az utóbbi 5-6 évben fizika állapota ezt már csak nagy erőfeszítések mellett tenné lehetővé számára.

Kárpátaljai kiadványokban még elvétve sem publikál, de 2014 óta már magyarországi orgánumokban is ritkábban jelentkezik új írásaival. Ehejett még időben az internetre költözött, ahol viszont számos blogjával és a közösségi oldalakon tett bejegyzéseivel szórakoztatja közönségét – úgy is mint önkéntes mérvadó és interaktív webrátor.

A komplex számok mintájára kidolgozta a komplex létezés elméletét, ebből – a rossz művekkel szembeni indulataival együtt – az esztétikum legfőbb sajátságát is levezette.

BDK-ról sok egyéb nagy fontosság innen indulva tudható meg: http://ungparty.net/. Ha ez nem online felület, akkor peched van.


* az író újabb keletkezésű szövegeiben nem használ elipszilont, holott tévedhetetlennek mondja magát az írásjel szabájzat szerinti hejes használatát illetően

Balla D. Károj: Életrajz – Egy piréz Kárpátalján

Önéletrajz harmadik személyben, 2017.

Az összefoglaló szerkesztői felkérésre készült, egy tervezett, nyomtatásban megjelenő önlexikon számára, a kérésnek megfelelően harmadik személyben és egyáltalán nem akadémikus felfogásban. – Kivonat: BDK 1957-ben született Ungváron. Posztumusz író, költő, blogger, piréz || Kulcsszavak Google kereséshez: balla d. károj, bdk, régebben: balla d. károly, naplójegyzet, személyes írások, rövid életrajz, önéletrajz, balla dé, piréz író, kárpátaljai magyar irodalom