Remegő kezű nagyhatalmak nemzeti cukormázban

Balla D. Károly

Remegős kezű dilettáns nagyhatalmak nemzeti cukormázba mártogatva

Naplójegyzet: 2002. július | >> az összes 2002-es jegyzet

Végre itthon…. Nem vagyok nyaralós típus, ám vannak bizonyos családi igények… Így aztán 11 napon át előbb a Balaton, Szunyogh Szabolcsék nyaralójában (Balatonkenese), aztán a Velencei tó, Gátiék hétvégi házában, Agárdon. Kedvesebbnél kedvesebb vendéglátók.

Gyönyörű napos időt fogtunk ki, de a strandok homokját és pázsitját nem sokat tapostam, leginkább a besötétített nyaralókban ücsörögtem, olvastam (Kontra Ferenc: Gimnazisták), írogattam (pár aforizma), zenét hallgattam (Bruckner), honlapterveket készítettem (az UngParty szeptemberi megújítása elébe).

A legkellemesebb alkalmak: hosszú esti beszélgetések Szabolcsékkal, parti sakkok, kártyafutamok, pár üveg sör. Napközben nemigen merészkedtem szabad ég alá.

Hogy fáradtabb vagy kipihentebb vagyok-e, mint elutazásunk előtt, azt nem tudom.

Itthon 73 e-mail várt a postaládámban…

Nem elektronikus úton, hanem hagyományos módon, takarosan címzett borítékban, postán érkezett egy általam igen tisztelt irodalomtörténész-kritikus-szerkesztő, Ács Mara levele, amelynek lényege: visszavonja két évvel ezelőtti gratulációját. A kiváltó ok: elolvasta naplómat a Véletlen Balettban, és most értette meg, hogy amikor a kárpátaljai irodalmi viszonyokat bíráltam Tokajban (és ő erre elismerően reagált Görömbei András társaságában), akkor voltaképpen „kikre lőttem” valójában. A dolog eléggé érdekes, mert azt most is megerősíti, hogy elvi síkon igazam volt/van abban, amit szóvá tettem, de akkor még nem tudta, hogy ezzel azokat a kollégáimat „negligálom”, „akiknek a teljesítményét elismerés illeti”. Az irodalommal elméleti szinten is foglalkozó szigorú ítésznek ez a kijelentése azonban önellentmondást rejt. Én ugyanis azokat a következtetéseimet, amelyeket 7 súlyos állításban foglaltam össze (Hagyomány vagy klisé?), éppen azoknak az írótársaimnak a teljesítményéből vontam le, akikre eszerint nem lenne szabad vonatkoznia következtetéseimnek. Azaz olybá fest, mintha néhány háromszög tulajdonságait vizsgálva olyan általános következtetéseket vontam volna le, amelyek elvben igazak, de pont a vizsgált háromszögekre nem lennének érvényesek… Hát ennél én azért jobban értek a trigonometriához.

*

Elolvastam Vári Fábián László Tábori posta c. írását a Kortárs júniusi számában. Igazán kitűnő szöveg! Lacinak remek a próza-stílusa, élvezetes a nyelvezete. A téma (katonaélmények) ugyan nem áll közel hozzám, ám az elbeszélésbe humort és bölcsességet egyaránt belesző, ezen felül írása egészét áthatja a “civil” szemlélet: egy kárpátaljai magyar fiatalember szemével láttatja a dicső szovjet hadsereg belső életét és önmagának, mint átélőnek a gondolatait, lelki, érzelmi konfliktusait. Különösen szépek, meghatóak az otthonhoz, a szülőkhöz és nagyszülőkhöz kötődő epizódok. Élvezetes, megható és tanulságos olvasmány. Lehet, hogy VFL írói útja a próza felé kanyarodik?

A Kortársban az írásnak nem jelölték meg a műfaját, ám a Szerelmes földrajz c. rovatba sorolták (gondolom, joggal: az íráson átsüt a szülőföld iránti ragaszkodás). A most közölt teljesebb anyagban is szereplő és korábban az Együtt c. lapban közölt epizódot viszont regény-részletként adták közre. Utóbbi megjelölés, azt hiszem, kevésbé sikeres: én mindenféle fikciót mellőző tárgyszerű, hiteles visszaemlékezésnek, azaz emlékírásnak, memoárnak érzem, amely azonban a szépírói igényesség jegyében fogant és felépítettségében a belletrisztika szabályait követi – éppen ez teszi értékessé.

*

Itthoni szerkesztőtárs mai látogatása. Őtőle tudom meg (de aztán a mai lapban is olvasom), hogy az ukrán parlament egyetlen magyar képviselőjének, az előzetes egyeztetés ellenére, a szokásos Turul-ünnepségen (a Tiszapéterfalva határában álló turulos emlékoszlop tövében tartott megemlékezés a Rákóczi-szabadságharcra és az 1702-es tiszabecsi átkelésre, utána „kultúrműsor” és juliális a Tisza-parton) a rendezők, időhiányra hivatkozva, nem adtak szót. Félreértés ne essék: az ünnepséget nem az ukrán nacionalista mozgalmárok rendezték, hanem a legnagyobb és magát egyedül legitimnek tartó magyarság-szervezet! Hát igen, magyarok egymás közt…

*

Vida Gábornak az e havi Magyar Naplóban megjelent kritikáját 2000-es esszékötetemről először tavaly ősszel olvastam, amikor az Írószövetség közgyűlésén megmutatta nekem a kéziratot. Elolvastam, nem tartottam illőnek, hogy bármit is hozzáfűzzek értékeléséhez, csak egy tárgyi tévedésre hívtam fel a figyelmét. Csupán könyvem címét idézte rosszul: „áramszünet” helyett „sorstársaink” állt benne. Aztán eltelt vagy két hónap, és a jó Ilia Mihálytól, Szegedről megkaptam a Hét Nap c. lap egy kivágatát a már ismert Vida-recenzióval – ugyanazzal a hibás címmel. (Ezt meg is írtam 2001-es naplómban.) A Magyar Naplóban viszont, ha ilyen jókora időbeli csúszással is, de legalább helyesen jelent meg.

*

Horváth Zoltán György - Kovács Sándor: Kárpátalja kincseiHorváth Zoltán György—Kovács Sándor: Kárpátalja kincsei. Masszi Kiadó és Romanika Kiadó, Budapest, 2002.

Alighanem a Kárpátalját bemutató eddigi legszebb könyv, én legalábbis eddig nem tartottam a kezemben művészileg, tipográfiailag és fotóanyagában igényesebb, gazdagabb kiadványt.

A könyv a „teljesség igényével” (ezt a szerzők maguk hangsúlyozzák a fejezetek előtt) mutatja be középkori templomainkat, várainkat és a ruszin fatemplomokat, külön fejezetet szentelnek a kastélyoknak, udvarházaknak, a magyar vonatkozású emlékműveknek és szobroknak, sőt a técsői templom kazettás mennyezetének is.

A roppant szakszerű, aprólékos részletességű tárgyilagos leírásokat érzelmileg talán kicsit túlfűtött szöveghelyek tarkítják. Ez a helyenként erősen személyes hang talán még elfogadható lenne, ugyanakkor az én személyes ízlésemnek már kicsit sok a könyv „ideológia megterheltsége”, a vallásos és enyhén revizionista beállítottság. Szerintem növelné a kiadvány tudományos, szakmai értékét a világnézeti semlegesség és a tartózkodóbb történelmi szemlélet és szóhasználat. Persze elképzelhető, hogy a célközönséghez tartozó olvasók többségét nem zavarja a trianoni döntést kommentáló „remegős kezű dilettáns nagyhatalmak” kifejezés (arról itt ne essék szó, hogy egy nagyhatalomnak hogyan remeghet a keze, dilettánsként hogyan nyerhet világháborút, s hogy vajon Magyarország vérprofi volt-e), és nem csóválják fejüket sem a szövegek elé illesztett versidézeteken, sem a riasztóan dilettánst „Kárpátaljai Miatyánk”-on, sem a kötetet záró Hiszekegy sorain, mondjuk ezen: „hiszek Magyarország feltámadásában”. Már csak a „nemnemsoha” hiányzik… Ezt a szakmailag hallatlanul korrekt és egyedülálló ismeretanyagot közreadó könyvet vétek volt belemártogatni ebbe a nemzeti-romantikus cukormázba.

Ettől az ideológiai terheltségtől eltekintve a könyv az utóbbi évtizedek hasonló jellegű kiadványai közül a legteljesebb anyagot és a legtöbb értékes fényképfelvételt közreadó reprezentatív kiadvány, jó szívvel ajánlom mindenki kezébe, asztalára, polcára.

*

Édesapám, Balla László ma 75 éves… (07.23.)

Első nap a családdal és a család barátjaival egy vendéglőfélében (a Pingvinben: fotó ott) ünnepeltünk, a második napon a magyar kollégák, ma az ukránok jöttek köszönteni a 75 éves ünnepeltet. Nekem sok ennyi a protokollból, bár a barátok és szakmabeliek némelyikével szívesen elbeszélgetnék, de sokkal inkább “csak úgy”, minden évfordulós alkalom nélkül. Főleg az ellen érzek zsigeri ingert, amikor valaki elkezdi az ünnepelt érdemeit sorolni, dicsérni, állva vagy ülve, de szembe. Brrrr. El is határoztam, ha 4 és fél év múlva betöltöm az 50-et, jól elbújdoklom. Felmegyek a hegyekbe síelni. Aki ismeri lábbéli képességeimet, érteni fogja…

*

A Kárpáti Igaz Szóban interjú Nagy Zoltán Mihállyal az Együtt c. folyóiratról. Aránylag tartózkodó, „normális” nyilatkozat, nincs benne sem „fajtánk”, sem „fecske-hussanáss”. Persze azért az interjúban idéz egy mondatot saját főszerkesztői előszavából, de ezúttal egy sikerültebbet.

*

balla d. károly: világvégeA Kárpátalja múlt heti számában oti aláírással korrekt, értő ismertetés Világvége c. könyvemről. A szerző hangsúlyozza, hogy olyan irodalmat művelek, amely nem akar semmit szájbarágni, a kötet azoknak szól, „akik szívesebben értelmezik maguk az olvasottakat […] mindössze a szavak, mondatok hangulatára, játékára hagyatkozva.” Azt hiszem, elfogadható minősítés. Persze szívesen idelinkeltem volna a teljes cikkecskét, de ezt az anyagot nem tették fel a lap internetes oldalára…

Ez egyébként eddig az egyetlen híradás a kárpátaljai sajtóban áprilisban megjelent könyvemről… No, nem mintha… De azért mégis…

*

Meghívás A határon túli magyar irodalom hete Székesfehérváron és Fejér megyében című rendezvénysorozatra. A két téma: • Vallás és Isten-élmény az 1945 utáni határon túli irodalmakban. • A történelem, mint metafora a határon túli magyar irodalmakban. Az utóbbi témakörben talán készítek egy rövidebb előadást; ezúttal inkább elvontabbat, mint konkrétumokat sorolót. Voltaképp az első is izgalmas lenne. Ki lehetne mutatni például, hogy akik ma a Jóisten nélkül már nem tudnak verset írni, azok valaha… De nem, ebbe a darázsfészekbe nem nyúlok bele. (Apróság: a második téma címében nem kell vessző a mint elé!) (Utóbb Arató Antal címzetes igazgató úr kedves levele: olvasta ezt a jegyzetet honlapomon, reméli, lesz vita – és törli a fölös vesszőt…)



Más: Orwell 1984 c. könyve – letöltés

Ünnepi Könyvhét, 2002. Fajtánk fecskehussanása

Balla D. Károly

Könyvhét, 2002 – Fajtánk fecskehussanása – Kárpátaljai szappanopera

Naplójegyzet: 2002. június | >> az összes 2002-es jegyzet

Ünnepi Könyvhét, 2002

Június 6., csütörtök

Délutánra értünk Pestre, elfoglaltuk Fidesz-közeli szállásunkat. Topográfiailag értendő: a Lendvay utcában, nem messze a pártszékháztól, a magyarországi németek házában foglalt szállást meghívónk, az Írószövetség, amely másnap (úgy éreztem: kissé vonakodva bár, de) kifizette az útiköltségünket is. A pénzügyi aktust követően részt vettünk a Szabó Zoltán születésének 90. évfordulójára rendezett műsoros könyvbemutatón, illetve a Szabó Zoltán-díjak átadási ünnepségén. (Még előtte: rövid baráti beszélgetés két díjazottal, Gálfalvi Gyurival és Gál Sándorral; továbbá sörözés Papp Tiborral). A díjátadás után szerény fogadás, szendvicsek, rossz vörös és jobb fehér bor, kis beszélgetések Nagy Palival, másokkal. A társaság java sietve tovább állt: ekkor már zajlott a Károlyi Palotában a Könyvhét ünnepélyes nyitófogadása; mi ezt a protokollt kihagytuk.

Június 7., péntek

Délelőtt ügyintézés: bizonytalan időre felfüggesztettem az UngBereg Alapítvány működését. Dél körül kisétáltunk a Vörösmarty térre. Bár nagyjából sejtvén, mire számíthatok, első utam mégis az ún. kárpátaljai standhoz vezetett. Az idei látvány sem tért el a sok évi korábbitól: a teljes felületnek legfeljebb egyötödét (gyakorlatilag egy sarkot) foglalták el a kárpátaljai könyvek, a további négyötödön a standot üzemeltető könyvkereskedelmi hálózat kínálata volt látható. (A könyveket árusító alkalmazottaknak egyébként természetesen fogalmuk sincs Kárpátaljáról, a szerzőket nem ismerik, a dedikálás időpontjairól sem tudnak pontos felvilágosítást adni. Mindenre nagyjából azt válaszolják, hogy majd ide fog jönni Dupka úr, és ő mindent megmond…)

együtt folyóirat - első számMégis ért meglepetés. A szűkös kínálatban (ezt gyakorlatilag az Intermix Kiadó könyvei képeztek) fedeztem fel az Együtt c. új folyóiratot, amelyről eleddig még csak nem is hallottam. Annyit tudtam, hogy készül valami új lap (ez is csak informális úton jutott fülembe), de hogy első száma meg is jelent és hogy a 60-as évek végén létezett, újabban valamiért szamizdatként emlegetett, holott az egyetemi vezetés jóváhagyásával megjelent és a kiadástól csak utólag letiltott diákfolyóirat nevét viseli, arról semmilyen információm nem volt. Nemhogy valamiféle előzetes tájékoztatást, de tiszteletpéldányt sem kaptam, és még egy jelzést sem, hogy te Károly, hát tudd…

Mindezt nem azért furcsállom, mert azt gondolnám, hogy lapalapítói múltam (Hatodik Síp, Pánsíp) vagy írói súlyom (ah-ah!) indokolttá tette volna valaminő formában a tájékoztatásomat, hanem azért, mert az Együtt a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportja folyóiratának hirdeti magát, utóbbi szervezetnek pedig – Dupka György 2000-ben megjelent adattár-kötete szerint legalábbis  – én vagyok az elnöke.

Magam ugyan utóbbi tényről szintén e könyvből értesültem, lévén az írócsoportot utoljára én hívtam össze 1995-ben, ott legjobb emlékezetem szerint mást választottunk elnöknek, és tudtommal azóta semmilyen összejövetele nem volt, engem legalábbis nem értesítettek róla. No, bárhogy is, ez most jó ok arra, hogy ebből a nem létező szervezetből most már hivatalosan is kilépettnek tekintsem magamat.

Vagyis: Dupka Gyuri folyóiratot adott ki egy olyan írócsoport neve alatt, amelynek (éppen őszerinte) én vagyok az elnöke, de nemhogy nem egyeztetett velem, nemhogy nem informált szándékáról,  hanem a kiadás tényét is eltitkolta előttem. Szép.

No persze – próbálom megérteni a kiadó-, szerkesztő- és írótársak álláspontját -: ha egyszer kijelentettem, hogy nem veszek részt a kárpátaljai magyar kulturális életben, akkor tartsam is ehhez magam, és ne formáljak tájékoztatásra vagy pláne tiszteletpéldányra igényt. Hát jó…

A standnál összefutottunk Füzesi Magdival, akivel a szokott szívélyességgel üdvözöltük egymást. Később Banner Géza és stábja nézett ki magának, így a szemerkélő esőben kis interjút adtam a Duna TV-nek, többek között azt is beleszőve: lám, itt kellett beszereznem a legújabb kárpátaljai kiadványokat…

A térről elmenőben megálltunk beszélgetni Kiss Gáborral, a Tinta Kiadó vezetőjével, akivel évek óta jó együttműködésben és baráti lábon állunk. Ekkor ért oda Nagy Zoltán Mihály és Horváth Sándor. Lekezeltünk, bemutattam őket, majd elsiettek.

Délutánra előbb a Liszt Ferenc térre volt dedikálásom hirdetve 14 órára. Ott találkoztunk Fedinec Csillával, aki új kötetének néhány példányát bízta ránk továbbadásra. Zegernyés, esős idő volt, a felállított standok a téren árválkodtak, az írókat és az érdeklődőket az Írók Könyvesboltja fogadta be. Zsúfoltság, zsongás, levegőtlenség… Azért egy könyvet még dedikáltam is… Kis beszélgetés Tornai Jóskával, Cs. Varga Pistával, Banner Zoltánnal, és persze a kiadómmal, Szirtes Gáborral és feleségével, Évával.

16 órára a Vörösmartyra volt dedikálásom hirdetve, pár perc késéssel érkeztünk a Pro Pannonia standjához. Már ott várt Gáti István bécsi levelezőpartnerem, akivel az internet révén ismerkedtünk meg; most személyesen üdvözölhettük egymást. Kedvemért jött fel feleségével Velencéről, ahol nyaralójukban időznek. Mindketten a bécsi operaház nyugdíjasai… A cudarul kellemetlen idő ellenére 6 vagy 7 példányt dedikáltam a Világvégéből.

Este hatra a Gerbaud kistermébe voltunk hivatalosak, ahol is irodalomtörténészként és kritikusként is működő kiadóm, Szirtes Gábor tanulmánykötetének – A folyton mardosó titok – a bemutatására került sor. Meglepetésemre a beszélgetést vezető Barabás Miklós engem is megszólított, mint a Pro Pannonia „házi szerzőjét” (Szirtes 3 kötetemet adta ki az utóbbi években) és mint akinek írásaival az est tárgyát képező kötet két tanulmánya is foglalkozik. Ez rendben is lett volna, de Magyarország európai csatlakozásáról és a határon túli magyarság problematikájáról kérdezett. Úgy éreztem, néhány általános gondolat megosztásánál többre nem vállalkozhatom, ez nem az az alkalom és nem is az a hallgatóság, amely alkalmas lenne kételyeim hosszas kifejtésére. Meg hát nem is erről szólt az egész, hanem Gábor könyvéről!

Június 8., szombat

Délelőtt 10-re Balla Feri jelentkezett be, kis interjút készített velem a Petőfi Rádió Premier c. műsora részére; új könyvemről kérdezett, meg általában a kárpátaljaiságról. Pár percben nehéz volt hű metszetét adni ezzel kapcsolatos gondolataimnak, de igyekeztem helytállni.

Kora délutánig privát program, baráti látogatás, ebéd, kis politika… Négy tájban újra kimentünk a Vörösmartyra. Az előző napi és délelőtti rút időhöz képest gyönyörűen kisütött a nap, így mindenki kiözönlött a térre, lépni is alig lehetett, a standok többségéhez lehetetlen volt hozzáférni. Inkább csak jártunkban találkoztunk és beszélgettünk sokakkal; aztán egy órácskát Sz. G.-vel ücsörögtünk a Magvető standja árnyékában egy padon (miközben Závada dedikált). Takács Kati is odajött, kedvenc színésznőm, korábbi ígéretemhez híven végre dedikálhattam neki a Világvégét. Közben a színpadon rázendített a Muzsikás együttes, zenéjük betöltötte a teret. Újabb séta, majd egy pár percet még töltöttünk a Tinta Kiadónál. Kiss Gábor jó éve rukkolt elő egy könyvötlettel, nekem kellene megírnom, de nem vállaltam, mert történelmi, nyelvi stb. előtanulmányokat igényelne, ez pedig nincsen ínyemre. Most újra felhozta…

Este hétre volt meghirdetve az a hajókirándulás, amelyet a Magyar Napló szervezett határon túli folyóiratok és saját könyvei bemutatása céljából. Utolsó értesítésüket, hogy a hajó nem a Vigadótól, hanem a Lánchídtól indul, már nem kaptuk meg, így kis híján lekéstük a beszállást…

A Budapest nevű motoros zsúfolásig megtelt minden rendű és rangú irodalmárokkal és vendégekkel, tizenvalahány határon túli magyar lap mutatkozott be véget nem érő egyhangúsággal. Ahogy haladtunk felfelé a Dunán és előre az időben, egyre kevesebben figyeltek az előadókra, folyt az eszegetés-iszogatás és a magándiskurzus. Legvégül még a kiadó két új kötetét is bemutatták, de erre már alig is figyelt valaki. Szerencsére a Duna TV felvette az egészet, 40 perces műsor készül a mintegy két órányi anyagból.

A lapbemutatók során a műsort vezető Oláh János (a Napló főszerkesztője) Kárpátaljáról szólva megemlítette, hogy az én lapalapításaimnak mára nemigen van élő eredménye, de szót ejtett internetes munkámról; mint egy új kiadvány egyik (!) szerkesztőjének, némi papírban-keresgélés után Nagy Zonltán Mihálynak adott szót, aki az Együttet bemutatva felolvasta a lapból főszerkesztői előszavát. A mikrofontól jövet nem, de később csak odajött hozzám egy kézszorításra. Gratuláltam neki, ám ezt szinte elhárította: nincs mihez gratulálni, a kiadvány nagyon gyenge, nincs miből csinálni (mármint nincs kézirat), és ő amúgy is csak ideiglenesen vállalta a szerkesztést, nem lesz rá ideje, regényt kell írnia (ösztöndíjat kapott rá). Utóbbira én is biztattam, mondván, írjon végre jó regényt… A hajón volt Dupka Gyuri és Penckófer János is; Éva ételért-italért menvén mindkettejükkel találkozott, Jánost hívta is, hogy üljön hozzánk… Nem ült… Még kézszorításra sem jött oda.

A motoros szikrázó alkonyati napfényben indult és egészen a Szentendrei szigetig vitt fel bennünket, majd visszafelé az új Nemzeti Színház előtt fordult meg és úgy tért a Lánchídhoz kikötni. Mit mondjak, a bukó nap fényében ragyogó Parlament és az éjszakai kivilágításban pompázó Nemzeti egyaránt impozáns látványt nyújtott!

hajókirándulás 2002, könyvhét

A hajón… BDK, Kányádi Sándor, Balázs F. Attila, Monoszlóy Dezső és felesége (Katinka), Gálfalvi György

Mindeközben mód volt kisebb baráti eszmecserékre, szakmai egyeztetésre (Beszédes Pistával, Kontra Ferivel, Tari Pistával, Káli Királlyal…) – és még fotózkodásra is nagy öregekkel (Kányádi, Monoszlóy). A szlovákiai Szőrös Kő kiadója, Balázs F. Attila kéziratot kért tőlem, mondván: tetszik neki, ahogy mostanában mindenről kíméletlenül megírom a véleményemet. Nem ilyesmit, inkább regényrészletet ajánlottam, azt mondta, az is jöhet. A lap felelős szerkesztője, Haraszti Mária a könyveimből kért recenziós példányt. Fiatal kritikusaik nem elégszenek meg a felvidéki könyvkínálattal… És készüljek fel a legrosszabbra, mert kíméletlen ítészek… Épp ilyesmire vágyom, gondoltam, és odaadtam eddigi két legkomolyabb könyvemet.

 

Fajtánk fecske-hussanása: Együtt 2002/1

Itthon első betűtől az utolsóig elolvastam az Együttet. Az új lap, ahogy említettem, egy több mint harminc évvel korábbi, egyetemi engedéllyel írógéppel sokszorosított (de később a megjelenésrtől eltiltott) irodalmi diákfolyóiratnak a címét viseli és azzal való szellemi jogfolytonosságát hangsúlyosan deklarálja. Ez a genealógia azonban erősen sántít: az akkori fiatalok egy fennálló kultúrpolitikai elvárás ellenében léptek fel, szakítani próbáltak a sematizmussal, a pártossággal, részben a magyar irodalom népi hagyományai, részben a nyugati modern irodalmi progresszió felé fordultak – mindkettőben ellenszegülve a kortárs szovjet irodalommal szembeni elvárásoknak. Ez bátor tett volt. A jelen kezdeményezés azonban ilyen értelemben semmivel nem szegül szembe, ellenkezőleg: azt a kárpátaljaiságot igyekszik képviselni, amelyre a legnagyobb igény mutatkozik  azokban a körökben, amelyek egyáltalán foglalkoznak a határon túli magyar irodalmakkal.

Mindezzel együtt a lap tulajdonképpen nem is olyan rossz (hangsúly a tulajdonképpenen: rosszabbra számítottam), bár az újraközlés rémétől itt sem sikerült megszabadulni, amivel nem az a fő bajom, hogy egyszer már folyóiratban, könyvben megjelent írásokat jelentetnek meg újra, hanem az, hogy (nem tüntetvén fel az eredeti megjelenés helyét) azt a benyomást keltik, mintha új, friss termésről lenne szó, mintha íróink írnának. Egyedül Horváth Sándor novellájánál szerepel a megjegyzés: új kötetéből vették át (ez a forrásul szolgáló könyv egyetlen új darabja a 8 évvel korábbi kötethez képest). Minden írásnak nem néztem utána, de azonnal felötlött, hogy pl. Fodor Géza verse éppen 10 évvel ezelőtti kötetéből való, hogy az egyik Vári Fábián-vers bizonyosan megjelent az idén a Hitelben, előadásának szövege pedig az Árgusban, hogy S. Benedek egyik versét olvastam a Kortársban, és a Füzesi Magda-versek is ismerősek…Talán a minőség éppen ezért jobb annál, mint amire számítottam: hiszen nagyrészt válogatott, nyomtatásban másutt korábban már megjelent anyagról van szó.

S. Benedek Andrásnak van a lapban egy leckefelmondó előszava (semmi újat nem közöl, elsorolja az ezerszer elsoroltakat), Gortvay pedig Kovács Vilmosra emlékezve teszi nagyjából ugyanezt. Ennél is félresikerültebb Nagy Zoltán Mihály főszerkesztői antréja. A programadónak szánt íráska ilyesmiket fektet le szerkesztési alapelvként:

„Az írott szó hitele és felelőssége kell, jövőhitet fecske-hussanásassal építő igék. Fajtánk megszólítása, a szüntelen kommunikáció szükségszerű, mert közös jellemzőnk a megmaradás akarása.”

Nem is tudom, ebben a fajtánk vagy a fecske-hussanás tetszik-e jobban. Egy mondattal később:

„Számunkra nem lehet játékeszköz az írott szó, ok a félreállásra mégoly fájó sérelmek sokasága sem.”

Hogy ez a kettő egy mondatba miként jött össze, nem tudom, de hogy nem játékból, azt el kell hinnem. Hiszen játszani, az olyan izé, felelőtlen dolog. NZM alighanem Weöres Sanyikának is megmondaná, hogy dádá lesz, ha Sanyika játszódik a szavakkal, nahát!

Minden gyöngeségük ellenére a Tárczy Andor-versek képezik a szépirodalmi rész legkellemesebb foltját, a tanulmányi traktusból pedig Dupka György jegyzőkönyv-aprólékosságú (ennek ellenére néhol picit csúsztató) monográfia-részlete emelkedik ki, még ha címe eléggé riasztó is: „Magyar polgárjogi aktivista mozgalom a kollektív jogokért”.

Bár nevében a lap Együtt-et hirdet, de lehetne a címe ez is: Nélküled.

Érettségi bankett kultúrkápóval

Kolos érettségi bankettjén. 7-re hirdették a kezdetet, 9-ig bírtam cérnával… Az egész olyan volt, mint egy szakszervezeti vállalati mulatság a 60-as évekből… Nem, rosszabb!

Az érkezőket egy asszonyság, a vendéglátó ipari műintézet alkalmazottja fogadta és terelte kijelölt ülőhelyére (külön a szülők, azon belül A osztály, B osztály; külön a tanárok és külön az ifjúság; ezt kicsit sérelmesnek találtuk, mert a tanárok között többekkel is baráti lábon állunk, szívesen beszélgettünk volna velük, kihasználva az asztalszomszédságot). Akkor még nem látszott a nőn, mire készül… Alighogy leültünk, mikrofonba rikácsolva azonnal fel is állította az összes szülőt és felszólította őket, mi több, terelő mozdulatokat is tett azt elősegítendő, hogy élő folyosót alkossanak és a terembe bevonuló, a sorfalak közt elhaladó érettségizetteket virágszirommal megszórják (utóbbiból maréknyit ki-ki nála szerezhetett be). No, hagyján… De a szép emlékű szovjet szállodák gyezsurnaja státusú kápóinak hangján és modorában rikoltozó kultúrmunkás folytatta áldásos misszióját, előbb szegény igazgatót szólította mikrofonhoz, aki történetesen szülői minőségében volt jelen és a számtalan hivatalos rendezvényt maga után tudván esze ágában nem volt megnyilatkozni (le is tudta 3 mondattal), aztán egy szülő kezébe nyomta a mikrofont, aztán pedig kirendelt pár érettségizettet, hogy a kezükbe nyomott közhelyszövegeket felolvassa köszöntsék szüleiket, tanáraikat… Minderről állítólag a szervezőknek előzetesen semmi tudomása nem volt, az egész a műintézmény szolgáltatásai közé tartozott, mint a franciasaláta vagy a rántott hús.

És volt a dolognak egy eddig általam elhallgatott abszurditása. Kolos fiunk Ungvár egyetlen magyar iskolájában érettségizett, amelyben a magyar a rendezvények használatos nyelve. Számomra nem igazán volt érhető, hogy egy ukrajnai magyar iskola érettségi bankettjén a szpíker elejétől végéig miért rikácsolt oroszul, a gyerekek kezébe miért nyomott orosz nyelvű szövegeket (ezt a nyelvet nem is tanítják az iskolában), és miért nem jött zavarba, amikor sem az igazgató, sem a szülők felszólalásából láthatólag egyetlen szót sem értett…

De az est tanulsága mégsem ez. Hanem hogy a bankettet szervezők sem előzőleg, sem utólag nem gondolták úgy: ebben a formájában le kellene állítani a dolgot.

A kultúrkápó akcióinak a szünetében fel-feldübörgött a gépzene. Kivétel nélkül (a fiatalok véleménye szerint is) ócska cukros orosz diszkóslágerek. Dobhártyarepesztő hangerővel…

9-kor eljöttünk… Kolost az étterem előtti teraszon találtuk, egy terítetlen asztalnál ült és beszélgetett 5-6 osztálytársával (míg odabent a roskadásig rakott asztalok közében estélyi ruhás leány-osztálytársaik egymással táncoltak).

Kárpátaljai szappanopera?

nagy zoltán mihály: páros befutóVégre elolvastam Nagy Zoltán Mihály Páros befutó c. kisregényét. Sajnos a könyvet letéve megerősödött korábbi véleményem, hogy ez a száz egynéhány oldal egy művészileg totálisan téves írói felfogás eredménye. NZM azzal a görcsös elszánással fogott munkához, hogy töviről hegyire bemutassa a falun élő kárpátaljai magyar családok sanyarú helyzetét, és ebben az erőltetett igyekezetében megpróbálta primer módon “megírni az életet”, egyetlen milliméterrel sem emelkedve a hétköznapiság banalitásai fölé. Ettől lett az írás töményen közhelyes. Melodramatikussá és hamissá pedig attól vált, hogy a regény életszerűnek szánt figurái és helyzetei, konfliktusai és történései nem kaptak semmiféle művészi megformálást, így nemhogy “az igazat mondd, ne csak a valódit” követelményének nem felelnek meg, hanem a valódiságukat sem sikerült megalkotni: a sültrealitást is kikezdi a sok mesterséges párbeszéd, a szereplők gondolataként idézett számtalan kimódolt okoskodás, az írói közlések szóvirágos szépelgéseiről és gondolatkliséiről már nem is beszélve.

Náhány idézet a szereplők belső monológjaiból:

“[…] munkatársi kapcsolatból ébredt fel bennük a kölcsönös vonzalom.”
“Ők még képesek az őszinte érzelmek kifejezésére. […] A pedagógia feladata, hogy jótékony ráhatással a legszebb erkölcsi kategóriák tiszteletére, elsajátítására ösztönözze a fiatalokat.” (gondolja a tanárnő)
“Ezek a fiatalok nincsenek felkészülve a létminőség problémáinak kezelésére, pedig azok felismerése, a feloldásukra irányuló törekvés nagyon fontos, a legfontosabb.” (gondolja a tanár)
“Hogy gondolják ezek odafenn? Sütkéreznek a kivívott – fenét kivívott: ölükbe pottyanó – függetlenség dicsfényében, az emberek pedig nyomorognak. Ilyen körülmények közt az ember nemcsak vágyik rá, köteles is egyéb forrásból jövedelmet szerezni. Ha felelősen viszonyul a maga és családja jövőjéhez.” (gondolja a tanár)
“Hej! Isten kezében vagyunk, azzal kell beérnünk, ami megadatik.”
“Anyagi gondjaink nincsenek, mégis hiányzik az életünkből valami, amire szükség lenne a nyugodt együttléthez. Mi az? A boldogság?”
“Nem így képzeltem a házaséletet. Miféle társas viszony a miénk? Akkor ürült ki a kapcsolatunk, amikor pecsétes papír tanúsítja együvé tartozásunkat!”

Néhány kiragadott szerzői közlés:

“Zsuzsa messzenéző tekintettel emelte fel a fejét.”
“Lelkesedése jól láthatóan megtorpant, szinte felhorkant.”
“Zsóka szégyenlősen pironkodott”
“Zsóka hamvasfehér arcát újra befutotta a pír.”
“Mélyen, a legbelső zugokban mocorgott a tiltakozás.”
“A vörösre vált napkorong megérintette a horizontvonalat”
“[…] eltérítette Balázst a felmondási szándék fontolgatásától.”
“[…] egyre aggasztóbban mérlegelte a lehetséges következményeket.”
“Mihelyt hálóingbe bújt, Balázs mohón megragadta, magára húzta, játékosan megpaskolta popóját. A szétbomló hajkorona csiklandozva borult az arcára.”
“Maga is meglepődött, mennyire jólesett az egyébként kívánatos csillogással barnálló féldeci.”
“Zsuzsa ráérzett apósa bánatának kettős gyökerére.”
“[…]szemében megcsillanni látszott a szeretet és hála halvány fénye.”
“Zsuzsát meghatotta a keresetlen szavakban megtestesülő őszinteség.”
“Ferkó fejébe szöget vert a hír.”
“[…] kemény tekintete a fia arcába döfött.”
“Zsuzsa kitartó volt, s néha úgy tűnt, a kopogó érvek gondolkodóba ejtik Balázst. Reményt leginkább az ajakharapdáló szótlanság sejtetett, amellyel a mindenesti, hosszúra nyúlt vita végén reagált a feddő intelmekre.”
“Személyre szóló, fásultságot okozó vereségtudattal lépett be a kilencedik osztályba.”
“Zsuzsa állta a zaklatottan fürkésző tekintetet.”
“Kéjesen ringatózott a megvalósulni látszó vágyálmok csodálatos tengerén. Mindaddig, amíg a képzeletbeli csónak zátonyra nem futott Zsuzsa alakján.”
“Ferkó pillantása végigsujtott a helységnév jelzőtábláján.”
“A halálos veszély túlélőjének zaklatott elégedettségével figyelte az utat”
“A részben tudatosult felismerés szüntelenül mocorgott belsejében, legömbölyítette a sérelmek élét.”
“Kovácsnéra sujtott a tekintetével”
“A vészjósló nyugalom, amely mögött sejteni lehetett a kavargó zaklatottságot, megbénította Zsuzsát.”
“Szaggatott, torz sikoltozása beleveszett az erőteljes szökelléssel nekilóduló Audi motorzajába.”
“Hóvége volt, Ferkó számára jóleső bizsergést keltően eredményes nap.”

Hogy az olvasóban kelt-e jóleső bizsergést mindez, nem tudom. Csak sejtem, hogy a regényújságok és szappanoperák fogyasztóiban – igen.


Kulcsszavak Google-kereséshez. Ünnepi könyvhét 2000, az Együtt első száma, bdk: személyes naplójegyzet, napló, kárpátaljai magyar irodalom, Kárpátalja, Nagy Zoltán Mihály: Páros befutó, könyv, folyóirat