Így szorulunk ki a nemzeti akolból

Balla D. Károly

Így szorulnak ki a szabadon gondolkodók a nemzeti akolból

Naplójegyzet: 2002. október

[néhány utólagos, magyarázatul szolgáló megjegyzést szögletes zárójelbe téve fűztem naplójegyzetemhez a 2018-as újraközléskor]

Elég egy Szakolczya-kirohanás és egy Kortárs-elutasítás

határon túli magyar irodalomCímkézett irodalom c. írásomat, miután a Kortárs nem vállalta közlését, elküldtem a Mozgó Világnak, ahol is nagyon tetszett, Bognár Robi oda nyilatkozott, mielőbb közölni fogják. Jelzése nagyon jólesett: éppen az Írószövetségben tartott ülés szünetében ért el hívása (több napra érkeztünk Budapestre), az az ülésen felszólalók által megütött, számomra szimpatikusnak egyáltalán nem mondható hang miatti belső feszültségemet részben fel is oldotta. A főszerkesztő-helyettes elismeréssel szólt kis esszémről, elmondta, hogy a szerkesztőség mennyire értékeli bátorságomat, amiért ilyen kemény kritikával illetek mások által túlmagasztalt dolgokat.

[Ez volt az az írásom, amelynek egy megállapítását nehezen tudták megemészteni itthoni pályatársaim – és még tíz egynéhány év elteltével is előszeretettel – és legtöbbször félreértelmezve, természetesen szövegkörnyezetéből kiragadva – idézgették. Így fest: „A kárpátaljai magyar irodalomnak az a része, amely kárpátaljai, egyre kevésbé tekinthető irodalomnak, amely pedig irodalomnak minősíthető, az egyre kevésbé kárpátaljai.„]

A történtek után a korábbi levélváltásunkra és a kárpátaljai irodalommal kapcsolatban folytatott vitánkra is utalva hazaérkezésünk után ezt írtam Ács Marának [a Kortárs szerkesztője, irodalomtörténész, kritikus]:

Lám, „így szorulnak ki a szellemi függetlenségre törekvők és szabadon gondolkodók a „nemzeti akolból” és így találják magukat a bal oldalon. Elég egy Szakolczay-kirohanás egy teljesen ártatlan felszólalás után [a határon túli magyar irodalom hetén, Székesfehérváron] és elég egy (szerintem szintén ártatlan) esszé elutasítása a Kortárs részéről, és máris kialakul az érzés: de hiszen ti taszíttok el magatoktól csak azért, mert nem pontosan azt a követ fújom és nem pontosan abból az irányból, ahogy szeretnétek. … a két eset egymás mellé illesztve nekem újra azt bizonyítja: túl szűk nekem ez a nemzeti vonal, nem tudok járni rajta, nem tudom elfogadni, hogy a szembetűnő problémákat szőnyeg alá kell seperni, és még szakmai vitát indítóan sem lehet az embernek más a véleménye, mint amit az akolszellem sugall és elvár. ”

Nem fogom megszeretni a budapesti tévés stábokat

Magyarországi tévések jelentkeztek be, 2-re ígérkeztek. Fél 6-kor kaptam a telefont, hogy máris jönnek. Szerencsére nem rendezkedtem be arra, hogy na most várom őket, dolgoztam jövetelükig.

Nem fogom megszeretni őket. Jönnek, becsörtetnek, nyomják be a 2 kw-os fényszóróikat az én áramomba, égetik jó 40 percig, négyen vannak, plusz egy helyi kísérő, ketten elegendők lennének, minek ide szerkesztő meg világosító meg hangmérnök. Egyiküknek sincs fogalma arról, ki vagyok, egy büdös sort nem olvastak tőlem, soha egy könyvemet nem tartották a kezükben. Céltudatosak, nagyon akarják a magukét, de közben bénák, teszetoszáznak a technikával, meg azzal is, mit kellene, hogy kellene. A riporter kérdez, de nem annyira az érdekli, amit mondok, hanem hogy mennyire illik bele a koncepcióba, ami már készen van a fejében. Egyikük rágyújt, igaz, megkérdezi, Éva megengedi, gondolja, egy cigi, no, elmegy ebben a nagy légtérben, hálából a dohányos egyikről a másikra gyújt, jól telefüstöli a lakást, Kolos allergiájának épp elég. Na, ennyi az interjú, válaszolgattam, nem voltam igazán formában, a profizmus hiánya engem is amatőrré tesz. Befejezzük, a technikusok elfoglalják magukat, a riporter leül SMS-eket küldözgetni, én jószerével megszűnök számára. Nem érzem szükségét, hogy szórakoztassam. A másik kettő elkezdi lekamerázni a könyveimet, egyikőjük barna zakója a háttér, azt terítik le egy székre. A riporter néha fel-felszól a telefonjából, de meg sem próbálja azt a látszatot kelteni, hogy bármi is érdekelné azután, hogy a 10 perc anyagot felvette velem. Negyedik társuk odakint cigarettázik a halban, Évát szórakoztatja, és nagyon csodálkozik, hogy ismerjük Grendel Lajost és Éva olvasta a Tömegsírt.

Végre kikapcsolják a vakító lámpáikat, elmennek, udvariaskodunk. A riporternek adok egy névjegyet; neki nincsen, nem viszonozza a gesztust.

Hosszan kell utánuk szellőztetni, ezalatt kihűl az egész lakás.

A kollektív regényírás gyönyörűségei

Valaki ajánlott nekem valakit, és ez a másik valaki megkért, vennék részt egy internetes honlapon zajló kollektív regényírásban; az is jó lenne, ha a dolgot hirdetném honlapomon. Belenéztem a kollektív regény eddigi szövegébe. Nagyon jól indul (az ötletgazda maga írta az első részletet, még ám avatott kézzel!), na de ami utána jön… A második részlet ezekkel a mondatokkal indul (betűhíven idézem):

A varosi zaj tompan halatszot a 67 emeletre ami a Columbia Bank epuletteben elhejezet irodajaban Mikola Jozsef zaro munka napjat elenorizte at computeren. Arca nem valami derult.Homlokat felhuzta ,pislogot egy nagyot .A hir ami beugrot kepernyojere nem valami batorito.A billentyuzete erosseb es hangossab uttesekbol reszesult.Valasza a nem regen kapot e-mailre nem boldogitotta .

Rákérdeztem az ajánlónál, valóban komolyan gondolta, hogy nekem ebben részt kell vennem? – és hirdetnem az UngPartyban? Hiszen éppen az ilyesmi ellen „harcolok” évek óta!

Megölnek a rossz mondatok, nem bírom elviselni a trehány, hevenyészett fogalmazást. Még gyorsan rótt emailekben és Fórum-bejegyzésekben is zavarnak (a sajátaim is, ha el-elkövetek ilyesmit). No de irodalmi szövegben?

Ide vág: újabb meghívás egy rendezvényre arról a helyről, ahonnan a rossz helyesírású és zavaros fogalmazású körlevelek szoktak érkezni. A címzettek között az ungvári főkonzul, szerkesztőségek, főhivatalok, minisztérium. A szövegben meg ilyen mondatok: A megüresedő helyekre történő új tisztségviselők megválasztása. Na ja, aki ezt fogalmazta, az is egy megtörtént tisztségviselő.

De miért ippeg én?

Telefonhívások Aradról, Budapestről. Már csak mosolygok magamban a sokadik ismétlődésen: kárpátaljai adatok, címek, telefonszámok, elérhetőségek után érdeklődnek… A szerkesztő kolléga verseket kapott P. J.-től, szeretné közölni, de kellenének a szerző életrajzi adatai, köteteinek a címe, megjelenési éve. Mindezt nem a telefonnal, email-címmel rendelkező szerzőtől kéri, hanem tőlem. Persze bediktálom, miért ne segítsek. Alig fejezem be: egy kulturális menedzseléssel foglalkozó cég szeretné felvenni a kapcsolatot kárpátaljai képző- és iparművészekkel. Ilyen adataim nincsenek éppen kéznél, kérem, küldjön emailt, majd arra válaszolva megadom, amit tudok. Ma reggel ennek is eleget tettem. Apró szívességek, persze, épp csak: miért ippeg én? Mondjuk miért nem a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséget vagy a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségét hívják?

A minap is rámcsörögnek az Írószövetségből. Kijevi rendezvényükre meghívtak a kijevi magyar szervezők „egy” magyarországi írót, döntse el a budapesti szövetség, hogy kit küldenek. Nos, megvan az író, de érdekelnék a részletek, érkezés, szállás, viszont a kijevi magyarokat napok óta nem tudják elérni a megadott telefonszámokon. Lennék-e szíves segíteni? Ajánlom magam helyett Dupka Gyurit, hiszen egyrészt ő is utazik Kijevbe, maga is szervező, tud mindenről, másrészt ő a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának a titkára, én viszont nem is vagyok tagja ennek a szervezetnek (kiléptem), és Kijevbe sem utazom (lemondtam). Igen, igen, hallom a telefonban, de Dupkát sem tudják elérni napok óta.

Ismerős helyzet. Akiknek irodája, szolgálati telefonjai, titkárnője, működési költségvetése van – az elérhetetlen. Annyit tehettem, hogy emaileztem az egyik kijevi szervezőnek, és az email-címét megadtam Budapestnek. Remélem, egymásra találtak.

Soha nem fogom megbocsájtani a jobboldalnak, hogy megkérdőjelezte magyarságomat

Sz. M. tegnap levélben kérdezi, „mi az oka a te másféle vonzódásodnak”. Azaz miért nem vonzódom a jobboldalhoz, a Fideszhez. Nagyon hosszan válaszoltam. Többek között ilyesmiket:

„Én soha nem gondolom, hogy birtokosa lennék bármiféle magasabb rendű igazságnak azokkal szemben, akik épp az ellenkezőjét gondolják annak, amit én. A vitapartnereim viszont általában az igaz-nem igaz, jó-rossz, helyes-helytelen, áldásos-bűnös dichotómiájában gondolkodnak, és magukat mindig az egyik, a más véleményt megfogalmazókat pedig a másik oldalra helyezik. És – ha már itt tartunk, és vallomást vársz tőlem – éppen ez a bajom a mára kialakult magyarországi jobboldali gondolkozással. Az, hogy a baloldalt eleve és egészében bűnösnek, rossznak, csalónak, hazugnak, ártalmasnak stb. gondolja. Az, hogy önmaga irányultságát, magatartását tartja egyedül üdvözítőnek. Az, hogy aki nem az általuk elképzelt módon kívánja magyarságát gyakorolni, azt idegenszívűnek, nemzetietlennek, hazaárulónak stb. gondolják.”

Illetve:

„Azt talán elhiszed rólam, hogy „rendes magyar ember” vagyok, meg azt is, hogy fontos nekem a magyarságom, azaz vannak nemzeti érzéseim és éppenséggel a nemzeti kultúra az, amiben mindenestül benne vagyok. És mégsem tudok a legkisebb mértékben sem azonosulni azzal a retorikával, amit a jobboldali pártok ebben a témában (magyarság, nemzeti érzés) gyakorolnak, mert én ezt TELJESEN MÁSKÉNT ÉLEM MEG. És éppen ez a retorika volt az, amelyik – jó tíz éve – elkezdte bennem visszaszorítani a látványos megnyilvánulások iránti igényemet, amelyik kiváltotta bennem a szándékot, hogy a lélek mélyén viseljem az identitásomat és ne a mellemre tűzve hivalkodjak vele.”

És így tovább, hosszan, konkrétumokat is sorolva, a vége felé még ilyesmit is megvallva: „Én a magam privát gondolkodásában (vigyázz, nagy szavak jönnek) soha nem fogom megbocsájtani a jobboldalnak […], hogy megkérdőjelezte az én magyarságomat.”

Több mint kilencezer karakternyi, 6 flekknyi a levél. Tiszta őrült vagyok.