Quasimodo-díj + A határon túli magyar irodalom hete

Balla D. Károly

Balatonfüred: Qusimodo-díj. Szekesfehérvár: határon túli magyar irodalom

Naplójegyzet: 2002. szeptember | >> az összes 2002-es jegyzet

10 éves a Quasimodo-díj. Nemzetközi költészeti napok Balatonfüreden

görgey gábor balatonfüred

Görgey Gábor (Lászlóffy Aladár feleségével beszélget)

Ide érkezni mindig öröm, élmény, várakozás. Balatonfüred, 10 éves a Quasimodo-díj. A Nemzetközi Költőtalálkozó kerekasztal-beszélgetéssel kezdődött a Kedves cukrászdában, ahol is a Quasimodo-díj alapítói, a zsűri tagjai, az Alapítvány kurátorai beszéltek a díjról, és persze a névadó Salvatore Quasimodo Nobel-díjas olasz költőről és Füredhez kötődő kapcsolatairól. Kellemes, bár nem mindig túl érdekfeszítő visszaemlékezések, méltatások, udvariassági gesztusok. Számomra, visszajáró ős-quasimódós számára (különdíjat és fődíjat is kiérdemeltem nem sokkal a díj alapítása utáni években) talán az egyetlen érdekesség a költő fiának, Alessandronak az viselkedése volt: a mindig kimért, tartózkodó olasz férfiú (civilben színész) imponáló felszabadultsággal, mosolyogva emlékezett édesapjára, nem titkolva el, hogy egy nehéz jellemű apát tisztelt benne. A találkozó borkóstolós vacsorával folytatódott a társaság évek óta változatlan törzshelyén, a tóparti Borcsában. Tóth Évával és férjével kerültünk egy asztalhoz, és nagyon kellemesen elbeszélgettünk nyelvekről, fordításról, versekről.

Másnap délelőtt az évfordulóra kiadott könyv bemutatójára került sor a Lipták-villában; a megjelent költők mindegyike fel is olvasott valamit. Délután a szokásos koszorúzás következett; erről, fejfájásomra hivatkozva, elmaradtam, mint ahogy az ugyancsak szokásos képzőművészeti kiállítás megnyitójáról is: a tetőtér-galériába egy irdatlanul meredek csigalépcső vezet, amelyet utoljára „elsőbálos” fürediként másztam meg, akkor viszont két alkalomból is: először és utoljára.

székely magda quasimodo-díj

Székely Magda átveszi a díjat

Este a szokásos díjátadó ünnepség az Árkád Hotel hangversenytermében. No, ez a lépcső sem tartozik a kedvenceim közé. Miért is lenne egy szívkórház díszlépcsőjének korlátja?

balla zsófi

Balla Zsófia

Az ünnepség a tíz év alatt jól kidolgozott forgatókönyv szerint zajlott: előbb a köszöntő-méltató beszédek, ezúttal Görgey Gábortól, aki rangos zsűritagból lett egyszerű mezei miniszter; az olasz nagykövettől (Giovanni Battista Verderame), és a helybéli nagyságoktól, a város és a megye vezetőitől. Ezután átadták a szokásos okleveleket, majd a laudációkkal bevezetett különdíjakat és fődíjat. Balla Zsófia, Lackfy János és Czigány György versét értékelte a zsűri különdíjra, Székely Magdáét fődíjra méltónak. A győztes költemények el is hangzottak magyarul Lukács Sándor, olaszul Alessandro Quasimodo előadásában. Nagy taps, lelkesedés, ünnepi hangulat.

Ezeknek az alkalmaknak mindig nevezetes eseménye a gálakoncert. Többször hallottuk itt a Mendelssohn Kamarazenekar remek produkcióit, egyszer pedig Pege Aladár zseniális játékától maradt nyitva a szánk. Élvezetes volt ez az este is: a Brass in the Five rézfúvós kvartett klasszikus darabokkal indított, aztán Nino Rota 8 és fél-jével váltottak, és ettől kezdve önfeledt jazzban tobzódtak, sztenderdeket és feldolgozásaikat adták elő, hatalmas sikerrel.

A záró fogadáson még kis magánbeszélhetések, hosszú búcsúzkodás, többek között Gergely Ágnestől, Budai Katitól és Cserép Lacitól, a Quasimodo-ünnepkör legfőbb ceremóniamesterétől, akivel évekkel ezelőtt személyes jó barátságot kötöttünk.

Görgey Gáborral is váltottunk pár személyes mondatot. Ukrajnai hangulatunk felől érdeklődött; imponáló volt a közvetlensége. Nem lebecsülendő erény egy minisztertől.

Harmadnap Pestig roppant kedves utasaink is adódtak: Lászlóffy Aladárékat fuvaroztuk fel a fővárosba, akikkel végigbeszélgettük az időt, átengedve magunkat Ali történeteinek és sziporkáinak.

Székesfehérvár: a Határon Túli magyar Irodalom Hete

Zavaros volt az előadásom Székesfehérváron. Legalábbis Szakolczay Lajos szerint, aki eléggé élesen kirohant ellenem a Határon Túli magyar Irodalom Hete keretében tartott tanácskozáson. Hogy az ő hozzászólása mennyire volt zavarosságmentes, talán világítsa meg az, amit Szilágyi István mondott rá következő hozzászólásában: Lajos, olyan zöldségeket mondtál, hogy meg lehetne kapálni. De hát nem a bölcsességedért szeretünk.

A konferencia a szokásos és nyilván szükséges protokolláris köszöntőkkel kezdődött, majd következtek az első témakörbe (Vallás és Isten-élmény az 1945 utáni határon túli magyar irodalmakban) tartozó előadások. Ezek közül számomra a Vári Fábián Lászlóé volt a figyelmemet leginkább megragadó. A programfüzetből jó előre tudható címéből („Uram, emeld fel csontig nyűtt testem…”) előre lehetett sejteni, hogy a költői testamentumát ránk hagyó Kovács Vilmosról fog beszélni, és tűnődtem is előtte, vajon azt fogja-e bizonygatni, hogy KV mélyen istenhívő ember volt… (merthogy ez nem lenne igaz). Szerencsére nem ezt tette, hanem szembenézett a problémával, Kovács Vilmos megrögzött ateizmusával, és ezt bemutatva jutott el utolsó nagy verséig, a Testamentumig, amely valóban a Teremtőhöz való „perlekedő megtérésnek” a gyönyörű példája. VFL árnyaltan, gondolati és érzelmi telítettséggel szólt a Mestere műveiből kiolvasható önellentmondásos világképről. Talán még ennél is megkapóbb volt, ahogy önmagáról és a többi Tanítványról szólt (név szerint Fodort, S. Benedeket, Füzesit és Zselickit említette). Elmondta ugyanis – emlékezetből próbálom visszaidézni –, hogy az ő vallásosságuk minden bizonnyal nem állná ki a szigorú teológiai próbát, nincs mögötte sem súlyos átélés sem filozófiai megalapozottság, inkább a hagyománytisztelet játszik benne főszerepet.

Én Lacitól ilyen őszinte beszédet még nemigen hallottam, roppant módon megfogott, hogy nem próbált pillanatig sem tetszelegni a mélységesen vallásos üldözött hívő pózában. A szünetben meg is szorítottam a kezét, és másnapi előadásomban is reflektáltam rá két mondatban. (Ezek a gesztusaim sajnos nem enyhítenek a köztünk lévő feszültségen.)

A történelem mint metafora a határon túli magyar irodalmakban témakör előadójaként néhány bevezető mondat után felolvastam az erre az alkalomra írt szövegemet. Ahogy befejeztem, Szakolczay azonnal felpattant (holott a vitának a programban pontosan kijelölt más helye volt, előbb az aznapi három nyitó előadásnak kellett elhangoznia), azt mondta, nagyon zavaros az, amit felolvastam, és mivel túl gyorsan tettem, ő nem tudta megfelelően követni, most azonnal szeretné, ha néhány példányban lemásoltatnák a rendezők a szövegemet, hogy mindenki olvashassa. Én ehhez csak annyit tettem hozzá, 3 napja már olvasható az interneten, így természetesen nincs kifogásom a sokszorosítás ellen.

Emlékszem, Szakolczay tavaly is nagyon vehemensen szólt hozzá az előadásomhoz, de akkor inkább elismerőleg (ez akkor meg is lepett; most ő erre utólag persze másként emlékezett). Én a mostani szövegemet „ártatlanabbra” szántam a tavalyinál, nem volt szándékomban különösebben senkit provokálni, Lajos mégis felkapta a vizet.

Kovács Imre Attila következett, aki a tavalyi „reprezentatív” prózaantológiánkról, a Leckéről beszélt, majd S. Benedek András adott elő valami olyasmit, amit már számtalanszor hallottunk tőle.

Eljött a vita ideje, Szakolczay a mikrofonhoz penderült és szerintem eléggé összefüggéstelenül és ide-oda kapva mondta el a kifogásait előadásommal kapcsolatban; sőt, tovább ment, másokat is kioktatott, előadókat és szervezőket egyaránt alaposan megsértett. Volt abban tücsök és bogár, amit összehordott. Ahogy befejezte, Szilágyi István kért szót, és, talán maga is érintve egyes vádakban, hasonló vehemenciával jól visszatámadta Lajost (nem az én védelmemben, hanem inkább „általában”). Magam is szót kértem 2 perces reagálásra. A Szakolczay által összehordottakra nem akartam (nem is lehetett) tételesen válaszolni, így csak három dolgot próbáltam felvetni. Az első valahogy úgy hangzott, hogy ami Kárpátalja túlreprezentáltságát illeti ezen a konferencián, abban szerintem igaza van (bár Szilágyi ezt is vitatta), azt a vádját azonban, hogy együltömben írtam volna meg az előadásomat és nem dolgoztam volna meg a honoráriumomért (képes volt ezzel vádolni), visszautasítottam. A munka végeztével vagy 60 könyv tornyosult az asztalomon és kb. 200 verset és mást olvastam el (újra), az előadásom utalásai konkrétumokra vonatkoznak, de nem egyes műveket, hanem jelenséget próbáltam vizsgálni. Harmadikként arra tértem (volna) ki, amit többször is elhangzott szájából, hogy ti. szó sincs ilyen vagy olyan anyaországi elvárásról, tőlünk azt várja ő, meg a szakma, meg az anyaország, hogy jó műveket írjunk. Mondtam, hogy ez valószínűleg igaz, csakhogy nem mindegy, ki állapítja meg, mi a jó és mi nem az. Mert más a jó neki, és más Radnóti Sándornak…

Na, elevenébe találtam, Szakolczay megint felugrott, mint akit bolha csípett, szavamba vágott (akkor még alig egy perce beszéltem), magához ragadta a mikrofont és akkor már a korábbinál is összefüggéstelenebbül kezdett hadovázni. Ebben már benne volt Orbán Viktor meg a Magyar Narancs, az SZDSZ meg a József Attila-díj, és én meg nem mondom, még mi minden. Amikor végre leült, megköszöntem, hogy nem vágott a szavamba, és azt mondtam, hogy ha eddig bizonytalan lettem volna benne, most meggyőződhettem az irodalmon kívüli szempontok alapján formálódó elvárások létezéséről.

A szünetben aztán Lajos folytatta volna, elkezdte hol nekem, hol Évának nyomni a süketet, és nem nagyon akarta észrevenni, hogy még illendőségből se nagyon akarjuk meghallgatni, és hogy egyetlen szóval sem reagálunk a szóáradatára. Aztán, amikor (éppen egy tojáskrémes szendviccsel kedveskedtem magamnak) megint előjött a célozgatással, hogy ilyen magas honoráriumért a Kortársnál három esszét kell írni, ezt újra ki kellett kérnem magamnak, kicsit rá is pirítottam azzal, hogy az itteni tiszteletdíjért ő 1 db előadást tart, mi viszont este még szereplünk a felolvasóesten, és másnap még iskolai író-olvasó találkozón veszünk részt, háromszor dolgozunk tehát ugyanazért a pénzért. A következő szünetben ennek ellenére újra odajött és a változatosság kedvéért elkezdett negédeskedni, alig tudtunk szabadulni tőle.

Elég riasztó tapasztalni, hogy ez a néhány éve még normálisnak mondható pasas hogyan lett a szakma legvisszataszítóbb figurájává. Emberileg is kellemetlen egy fráter, nem mondhatok mást.

(Másnap aztán mesélték a kollégák, hogy az esti pincészet során – ezt mi kihagytuk – berúgott, mint az uradalmi szamár, és végigóbégatta az estét, elrontva mások kevésbé duhaj szórakozását. Emlékszem, ez már tavaly is hasonlóan zajlott, azért is nem mentünk el az idén. Az az igazság, hogy a bor melletti népdal „énekléstől” még a jó Czine Miska bátyánk vette el egy életre a kedvemet.)

Még kis purparlénk után rákérdeztem a tanácskozás teljes anyagát leközölni kívánó Árgus főszerkesztőjénél, Péntek Imrénél arra, hogy ezek után is vállalja-e az előadásom szövegének a közlését. Megkérdezte, hogy viccelek-e. Szándéka szerint, mondta, előbb az elméleti alapvetésű, esszé- és tanulmányértékű anyagokat kívánja leközölni, ezek sorában kapna helyet az enyém, és csak ezeket követően kerülnének közlésre az élményszerű és önéletrajzi írások.

Az aznap délutáni előadások egészen szűk közönség előtt zajlottak, jószerével csak a meghívottak és szervezők hallgatták egymást… Évával egyetértettünk abban, hogy Toldi Éva elemző beszámolója volt közülük a legérdekesebb.

Az ezt követő felolvasóestre is csak néhány kívülálló tévedt oda. Én András Sándor verseit élveztem leginkább.

Az utolsó napon már hazafelé utaztunkban Martonvásáron álltunk meg. Az általános iskola könyvtárában másodikos apróságoknak tartott Éva „rendhagyó irodalomórát”. Én voltam a moderátor… Nagyon kellemes órát töltöttünk a csöppségek között, Éva két mesét is felolvasott, és nagyon jó verstanulósdit játszottunk. Értelmes, nyílt tekintetű, aktív gyerekek voltak. Csak ezután fogják őket elrontani.

Ajándékot is kaptunk (rajzokat, kollázsokat), és az egyik fiúcska kifelé mentében még azt is megkérdezte, hogy mi (!) írtuk-e a Brumi az iskolában című könyvet…

Bár későn értünk haza, persze még lehívtam a postámat. Örömmel találtam közte sok más egyéb mellett Lengyel Tomi új naplójegyzetét és Szénási Miklós értesítését: épp olyan tárcákat vár tőlem a Debrecen c. lapba, mint amilyent elsőre elküldtem.

Egyik kutya, másik eb

Hosszú beszámoló a Kárpáti Igaz Szóban a Másik legnagyobb érdekvédelmi szervezetünk vezetőinek tanácskozásáról, amelyen részt vett egy magyarországi Főilletékes is. Utóbbi oda nyilatkozott, hogy a Kárpátaljára jutó támogatások elosztásában nem egyensúlyeltolódás, hanem egyensúlyborulás tapasztalható. Ami persze igaz: az Egyik szervezet gyakorlatilag mindent lenyúl, sőt, az elmúlt években jószerével magához ragadta a támogatások újraelosztására vonatkozó felhatalmazást is. Ebben saját rámenősségén túl az is közrejátszott, hogy a magyarországi kormányzó erőkkel azonos ideológiai platformon álltak, így „a fiúk” jól megértették egymást. Volt is nagy riadalom az Egyik szervezet háza táján, amikor mindkét ezüst pixisből gyakorlatilag egyszerre estek ki: előbb Kárpátalja Egyes Számú Üdvöskéjének nem sikerült az ukrán parlamentbe bejutnia, aztán pedig a Magyarországi Egyes Számú Üdvöskéjének a pártja vesztette el a választásokat. A riadalmat persze nem akként fogalmazták meg, hogy kiestek kiváltságos kliensi szerepükből, hanem olyan formában, hogy az új garnitúra majd megvonja a határon túlra irányuló támogatásokat, mert nincsen benne semmi nemzeti érzés.

Nos, a Másik szervezet és holdudvara, úgy látszik, most azt gondolja, hogy végre nekik áll a zászló: az általuk támogatott helybéli győztes parlamenti képviselő és a magyarországi győztes párt ideológiailag közelinek mondható, egyesíti őket a korábbi összefonódások elleni közös fellépés is, így várhatóan a támogatási rendszer radikálisan átrendeződik, és a preferenciák a Másik szervezet környékére csoportosulnak át.

Ami még nem is lenne baj, sőt. Igen ám, csak van itt egy aprócska nüansz. Az itt a bökkenő, hogy az Egyik szervezet minden arroganciája és önfenntartó támogatásfelhasználói magatartása ellenére mégis tesz ezt-azt, a sok látszattevékenység mellett vannak valódi megmozdulásai és működtet bizonyos intézményeket (főiskola, lapok, színház); míg a Másik szervezet semmi ilyesmit nem tudhat magáénak, amit pedig igen, az látszatnak is harmatgyenge. Erre persze magyarázatul az is szolgálhatna, hogy a lehetőségek, pontosabban az anyagi támogatások hiánya okozza az eredmények elmaradását, és ha majd hozzájuk érkezik a pénz, paripa, fegyver, akkor nekik is lesz főiskolájuk, lapjaik, színházuk…

No, hát ebben vagyok én Tamás, mert azt gondolom, a Másik csapat nem csupán az álmodott lehetőségek hiányában tart ott, ahol, hanem saját alkalmatlansága miatt nincsenek felmutatható komolyabb eredményei. Persze, oda lehet nekik adni azt, amit eddig az Egyik kapott, de annak nem a felvirágzás lesz az eredménye, hanem az, hogy az is ebek harmincadjára kerül, ami úgy-ahogy működött.

Én az Egyik csapatnak a szagát se bírom – a Másiknak pedig a színét sem akarom látni, így részlehajlással nem vagyok vádolható akkor, amikor azt mondom, egyiknek a befolyása alatt sem érzem biztonságban a támogatásokat – mint ahogy a kárpátaljai magyarság érdekeit sem.


Cikkek a határon túli magyar kisebbség helyzetéről

Hévíz: Csokonai – Tokaj: Írótábor, MIKICS: Együtt

Balla D. Károly

Hévíz, Csokonai Társaság; Tokaji Írótábor 2002, Együtt-MIKICS

Naplójegyzet: 2002. augusztus | >> az összes 2002-es jegyzet

Tanulmányi Napok 2002 – Hévíz, Csokonai Művészeti Társaság; Lilla-díj

bdk berniczky zalán

Balla D. Károly, Berniczky Éva, Zalán Tibor

Rég nem vettem részt ilyen színvonalas és változatos irodalmi találkozón, mint most Hévízen. A legjobb talán az volt az egészben, hogy a Tanulmányi Napok kilépett a szűken vett irodalom keretéből, és többfelé is nyitott. Leginkább a szellemes ismeretterjesztő tudományosság felé azzal, hogy a témául választott fogalmakat – SZEM, SZÁJ, FÜL – mindenekelőtt fiziológia, orvosi, sőt gasztronómiai szemszögből sikerült körbelőni. Az előadó szakemberek (különösen Huszka János doktor) roppant élvezetes, kultúr- és orvostörténeti kitekintésű expozékat tartottak érzékszerveinkről; ezeket szervesen egészítették ki az irodalmi(asabb) előadások. A nyitás másik iránya a társművészetek felé mutatott: a rendezvény keretében fotókiállítás nyílott, művészi portréfilmet nézhettünk, és többször is élő zenét élvezhettünk (jazzt, illetve megzenésített verseket). A harmadik nagy nyitás az „alternatív” művészetet célozta meg. (Ez sajnos csak részben sikerült: a hangköltészeti bemutatóra sor került, de egy alternatív zenét játszó együttes fellépése elmaradt.) Ez a sokszínűség biztosította azt, hogy egyszer sem unatkoztam, és elmaradt a máskor bizony nyomasztó beltenyészet-szerűség érzése. A szervezőknek (ebben minden bizonnyal Zalán Tibor elnöké az érdem) jó érzékkel sikerült egy másik leselkedő veszélyt is elhárítaniuk. Nevezetesen: a Csokonai Társaság, amellett, hogy jeles helybéli és távolabbi alkotókat egyesített, egy kicsit (korábbi tapasztalataim alapján legalábbis) a környék műkedvelő, hogy ne mondjam: dilettáns íróit is soraiban tudhatta, akik gyakori megnyilvánulásaikkal bizony alaposan lehúzták a tanácskozások nívóját (igaz, nem ritkán derültséget is keltettek). Ennek mára alig-alig maradt nyoma, a Társaság kezd komoly szakmai műhellyé válni. Ezt a célt látszik követni az is, hogy a korábban igencsak vegyes színvonalú Hévíz c. folyóirat nemrégiben a Társaság irányítása alá került, profik vették át a szerkesztését (Alexa Károly főszerkesztőségével), a publikációk nívója és a szerkesztettség szintje láthatóan felívelt. Zalánnak még egy kihívással kellett szembenéznie: a Művészeti Társaságot annak idején mint Asztaltársaságot alapító Major-Zala Lajos most jobbra húzó politikai nézeteinek megfelelően próbálná elképzeléseit a szervezetre, annak elnökségére (mint örökös tiszteletbeli elnök) ráerőltetni – szerencsére minden látható eredmény nélkül (eltekintve saját felszólalásaitól). Tibor végtelen türelemmel (de persze belső forrongással) tart ki a saját elgondolásai mellett, és ebben láthatólag jó partnerei a munkában részt vevő más meghatározó személyiségek is.

A sok személyes találkozás és beszélgetés mellett ami nekem a legemlékezetesebb marad, az Ladik Kati és Szkárosi Endre hangköltészeti bemutatója és a Nagy Pálról készült 3 részes portréfilm. Az előbbiről talán annyit, hogy érdekes volt a közönséget megfigyelni. A hallgatóság nagyobb része valószínűleg soha nem hallott-látott hasonló produkciót és megmutatkozott rajtuk a merev elutasítás. Holott Kati és Bandi szereplése nem csupán „a maga műfajában” mérhető magas szintű profizmusával tűnt ki, hanem egyben látványos, figyelemfelkeltő, rendkívül szuggesztív előadói teljesítményként is megállta a helyét. De hát, persze, a tillárom-haj-hoz szokott füleket erősen sérthette a szent költészet effajta művelése.

Túl nagy érdeklődés nem mutatkozott a portréfilm iránt sem, a vetítés végére nem sokan maradtunk a teremben. Pedig Kovács Bodor Sándor egészen kiváló filmesszét hozott létre, a három részes Monologium igazi műalkotás. A rendezővel egyébként meg is ismerkedtem, Palival pedig volt alkalmunk beszélgetni egy keveset. Éva megjegyezte: milyen érdekes, hogy a film egy derűs, optimista, bőrében magát jól érző sikeres művészt mutatott be – és mégis áradt az egészből valami fájdalmas nosztalgia… Talán épp ez a mosolygós kis szomorúság volt annyira megható-megkapó az egészben.

A Hévízi Irodalmi Napoknak most már hagyományosan fontos, érdekes-izgalmas és roppant szórakoztató epizódja a Lilla-díjra való nevezés. A korábban alig-alig meghatározott feltételek mostanra roppant szigorúak és nehezen teljesíthetőek lettek; az idén a rögtönzött pályaművek megírására mindössze egy rövid délután állt rendelkezésre, és a versben három kulcskifejezésnek is szerepelnie kellett (szakaszonként egynek-egynek), még ám nem is akármilyeneknek: „hatvanöt”; „a hévízi tó fölött a pára”; „tíz éve már és még hányszor tíz”.

15 pályázó akadt, közte jegyzett és kevésbé jegyzett, de sok kötetes költők; no és persze óhatatlanul jó néhány dilettáns is, akik mély átéléssel adták elő meghatónak szánt klapanciáikat, a hallgatóság fogékonyabb részének nem kis derültségére. Az esélyes versenyzők persze eleve a játékosságra, humorosságra, élcre hegyezték ki a dolgot, így aztán a tizenöt produkció igazi szórakozást nyújtott, a rendezvény egyik fénypontját jelentette.

llilla díj 2002A pályaműveket több tagú zsűri értékelte, többek között a díjat felajánló hévízi kórház igazgatója is, aki látható élvezettel vett részt a játékban.

Tavalyelőtt Hizsnyai Zoli, tavaly Horváth Orsi, az idén pedig én nyertem el a Lilla-díjat…

A Társaság másik elismerését, a Csokonai-díjat Kántor Lajos kapta irodalomtörténészi, szerkesztői munkája elismeréseként (és nem utolsó sorban 65. születésnapja alkalmából). A dolog érdekessége, hogy bár Lajos díjáról akkor még nem tudhattam, én éppen „hozzá” írtam a Lilla-versemet.

Együtt – MIKICS – Levél Dupkának

Ezt a levelet írtam:

Dupka Györgynek, az EGYÜTT felelős kiadójának, a MIKICS szervező titkárának
az Együtt szerkesztő bizottságának és szerkesztőségének
a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportja tagjainak

Kedves Barátaim,

mindenekelőtt gratulálni szeretnék új folyóiratotokhoz, az Együtthöz, illetve ahhoz, hogy 2. számát is sikerült megjelentetnetek – ebből ezúttal tiszteletpéldányt is kaptam…

Örülök, hogy olyasmire szántátok magatokat, amiről mások, belátva a vállalkozás lehetetlenségét, már lemondtak; kívánom, hogy erőfeszítésetek eredményes legyen.

A folyóirat számainak szerkesztésével, tartalmával kapcsolatban itt nem fejtem ki a részletes véleményemet, nyilván rosszindulatú megjegyzéseknek tekintenétek, ha szóvá tenném a hemzsegő hibákat, a hanyag szöveggondozást, az írások jó részének igen-igen alacsony művészi értékét, az összeállítások egészének tendenciózusságát és egyoldalúságát – mert hát ti nyilván épp ilyen folyóiratot akartatok, azoknak a szerzőknek és írásmódoknak kívántatok fórumot teremteni, akik és amelyek más orgánumokból kiszorultak, olyan műveket kívántok publikálni, amelyek mások szerint messze alatta maradnak a közölhetőség mértékének. Olyan lapot akartok, amellyel bizonyítani lehet, hogy van kárpátaljai magyar irodalom, ezért résztvevői erkölcsi és főleg anyagi támogatásra szorulnak. Ismerem ezt a görcsös igyekezetet, az Együtt mostani számai engem sok vonatkozásukban emlékeztetnek a Lendület hőskorára vagy akár Hatodik Síp és a Pánsíp indulására, amikor is az elsődleges szempont nem az esztétikum volt, hanem az, hogy kárpátaljaiságunkat rendszeresen felmutassuk. Ti most újrakezdtek egy hőskori vállalkozást, és nem veszitek figyelembe, hogy a hőskor elmúlt… Számomra nemcsak ez a kísérlet tűnik anakronisztikusnak, hanem ma már abban is kételkedem, hogy az effajta folyóirat-szerkesztési módnak akkor volt-e létjogosultsága: utólag ezt az utat járhatatlannak, zsákutcába vezetőnek gondolom, mégpedig azért, mert a mai Kárpátalján csak két végkifejlet látszik reálisnak: ha megemelkedik a szerkesztői elvárás, akkor egyre kevesebb lesz a lapcsináláshoz szükséges hazai anyag, ha pedig a nívó megmarad az adott szinten, akkor a folyóirat óhatatlanul a provincializmusba süllyed és a dilettantizmus melegágyává válik. Én az előbbit (a nívó emelését) megpróbáltam a nyomtatott Pánsíppal, de kudarcot vallottam, mert gyakorlatilag szerzők és írások nélkül maradtam, az utóbbit pedig nem vállaltam, inkább felhagytam a „kárpátaljai lap” készítésével (a Hatodik Síp sem jutott messzire ezen a vonalon).

Sejtem, ezt a figyelmeztetésemet nem veszitek komolyan. Csináljátok hát az Együttet a magatok kedvére (még az sem zavar, hogy kik ellenében). Sok sikert kívánok hozzá. Higgyétek el, nem vagyok ellendrukker, én lennék a legboldogabb, ha másként történne, mint ahogyan sejtem. Jó lenne, ha az Együtt több lehetne, mint ami: kétségbeesett kísérlet arra, hogy ideig-óráig a hamis látszatot fenntartsa.

És most kicsit elkanyarodva… Már az első szám megjelenésekor furcsálltam a lap alcímét: A Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának folyóirata. Ezen azért csodálkoztam, mert tudtommal ez a formáció egyrészt jogi szempontból nem létezik, másrészt mert 94 vagy 95 óta nem ülésezett, harmadrészt pedig azért, mert mint a Te könyvedből, Gyuri, megtudtam: én vagyok az elnöke (Dupka György: Kárpátalja magyarsága, 155. oldal; itt az is olvasható, hogy a szervezet informális, azaz működésének nincs jogi alapja). Bár én úgy emlékeztem, hogy az elnöki posztot 94-es vagy 95-ös utolsó összejövetelünkön Horváth Sándor, a titkárit pedig Füzesi Magda vette át, de minthogy semmiféle jegyzőkönyv akkor (sem) készült, ebben tévedhetek. Mindenesetre magamat látva elnökként eléggé meglepődtem, de rég lemondva arról, hogy az Írócsoporton belül érdemi munka folyhat, annyiban hagytam a dolgot. Most a lapon látva az Írócsoport nevét kicsit csóváltam a fejemet, tűnődtem, vajon összeült-e a társaság és volt-e erről az alcímről valami döntés. Kicsit feszélyezett az is, hogy én, mint az informális szervezetnek akkor még formális elnöke, összefüggésbe hozható leszek az Együtt-tel, amit szerettem volna elkerülni. De tekintettel a köztünk lévő amúgy is kiélezett helyzetre, nem akartam tovább feszíteni a húrt sem azzal, hogy elnökként tiltakozom (hiszen valójában egyáltalán nem tekintettem magam annak), sem azzal, hogy kérem a felmentésemet.

Nos, az utóbbi aggályomat szerencsémre megoldottátok: a mai Kárpáti Igaz Szóban olvasom, hogy hosszú kihagyás (7 vagy 8 év!) után újra ülésezett az Írócsoport, és az elnöki posztot megszüntettétek. Ez nagy megkönnyebbülés számomra, de nem kellett volna ilyen óvatosnak lennetek, tisztább dolog lett volna egyszerűen leváltani engem, hiszen, mondom, amúgy sem tekintettem magam elnöknek. Nem kívánva további fejtörést vagy kényelmetlenséget okozni nektek a tagságommal, és végképp elkerülni kívánván azt a látszatot, hogy az Együtt vagy az Írócsoport működésében az én személyem bármiféle akadályt jelenthessen, ezúton tisztelettel bejelentem a MIKICSből való kilépésemet. Kérem, döntésemet fogadjátok el ebben a formában.

Mindez egyáltalán nem befolyásol abban, hogy mindnyájatokat továbbra is barátomnak tekintsem, és roppant módon szeretném, ha ti is (bár leginkább az ellenkezőjét tapasztalom) különbséget tennétek az irodalomról vallott nézeteink eltérősége és a magánéleti, emberi, baráti vagy legalábbis kollegiális kapcsolatok között.

Baráti jóindulattal, megértésetekre számítva:

Balla D. Károly

2002.augusztus 17.

Két utóirat D.Gy-nek

  1. PS. Kedves Gyuri, a levelet első sorban a te e-mail címedre küldöm el, kérlek, juttasd el a további címzetteknek, illetve tartalmát ismertesd mindenkivel, akit illet.
  2. PS. Nincs bennem sem harag, sem indulat, sem sértettség, sem rossz érzés. Jól tudod, hogy évek óta módszeresen kivonulok mindenből, megszüntettem minden tagsági függőségemet és itthoni rendezvényekre sem járok néhány éve. Így valószínűleg akkor sem mentem volna el a MIKICS összejövetelére, ha megkapom a meghívót; ezért csupán jelezni szeretném, hogy ellenőriztem: az elmúlt 2 hónapban a te címedről semmilyen e-mail nem érkezett hozzám. Ebből nem vonok le semmilyen következtetést, lehet, hogy a technika a ludas – és hát a dolognak amúgy sincs jelentősége a végkifejletet illetően.

Jó munkát kívánok mindnyájatoknak.

Másnap Dupka válaszolt, pár sor kíséretében elküldte annak a körlevélnek a másolatát, amelynek címzettjei között szerepel az én egy éve megszűnt email-címem. Ügyes, mondaná Kohn bácsi.

Tokajba nem okosodni jár az ember

Tokaji írótábor 2002. Amióta az előadásokat a kollégium udvara helyett a gimnázium aulájában tartják, én nem igazán tudom élvezni a felolvasott szövegeket. A terem visszhangos, rossz az akusztikája, akárhová ülök benne, úgy kell figyelnem, hogy majd kiesik a dobhártyám, ha érteni akarom a mondatokat. Ha kicsit hadar az előadó vagy túl közel vagy túl távol beszél a mikrofontól, akkor én egyszerűen nem értem a szöveget, csak szavakat kapok el. Lehet, persze, hogy a fülemmel van a baj vagy az agyamban székelő hanganalizátorral.

De hát Tokajba nem is feltétlenül okosodni jár az ember, hanem találkozni. Erre pedig mód és alkalom kínálkozik mindig elegendő. Mások mellett most Papp Tiborékkal beszélgettünk egy nagyot, pontosabban Tibor sztorizott, az emigráció első benyomásairól, amikor még nem tudott franciául és a tejeskávé nevét gondolta köszönésnek…

Konczekkel, M. Takáccsal, Mankovitscsal, Stauder Máriával, Muzsnay Árpáddal, Vass Tibivel, Tarján Tamással, Raffai Pistával, Lászlóffyékkal is mód volt kisebb-nagyobb beszélgetésre. Turczival megbeszéltem szeptemberi szalon-vendégségének a részleteit; kaptam és adtam könyveket, megismerkedtünk Lakatos István unokaöccsével…

Ez nekem legalább olyan fontos volt, mint hogy a globalizáció és a nemzeti irodalom viszonyáról valami újat megtudjak, bár, amennyire sikerült appercipiálnom, Szegedy-Maszák, Tőzsér Árpád, Bányai János, Gálfalvi Zsolt előadásában fontos megállapítások kaptak helyet.

Egészét tekintve azokkal tudtam egyetérteni, akik a két fogalmat – globalizáció és nemzeti irodalom – nem egymás ellenében értelmezték, és úgy vélték, hogy a világméretű egységesülés nem eleve rossz vagy eleve jó, hanem először is VAN, másodszor pedig, hogy nyertesként vagy vesztesként kerülünk-e ki belőle, az nagyban saját szemléletünkön, hozzáállásunkon, értékorientáltságunkon múlik.

Az Írótábor egésze úgy működik, ahogy – megítélés kérdése. Én személy szerint sajnálom, hogy a néhány évvel ezelőtti látványos pluralizálódás alább hagyott, kevesebben lettek a „másik oldal” képviselői, mint ahogy talán a fiatalok is. Néha olybá hat, az írótábor nem tud elszakadni a népfrontos hagyományoktól, nem tudja átlépni önmaga népnemzeti árnyékát. Ez nem olyan nagy baj. A tokaji egy ilyen tábor – és vannak, szerencsére, másmilyenek is. Aki eléggé nyitott, jól érezheti magát. Mondjuk Györffy László és Czegő Zoltán kötelező önkéntes felszólalásaitól eltekintve nincs is bajom az egésszel. Ennek ellenére nem biztos, hogy jövőre is elmegyek, mint ahogy tavaly sem voltam. A kétévenkénti gyakoriság, azt hiszem, nekem épp megfelel.

Remegő kezű nagyhatalmak nemzeti cukormázban

Balla D. Károly

Remegős kezű dilettáns nagyhatalmak nemzeti cukormázba mártogatva

Naplójegyzet: 2002. július | >> az összes 2002-es jegyzet

Végre itthon…. Nem vagyok nyaralós típus, ám vannak bizonyos családi igények… Így aztán 11 napon át előbb a Balaton, Szunyogh Szabolcsék nyaralójában (Balatonkenese), aztán a Velencei tó, Gátiék hétvégi házában, Agárdon. Kedvesebbnél kedvesebb vendéglátók.

Gyönyörű napos időt fogtunk ki, de a strandok homokját és pázsitját nem sokat tapostam, leginkább a besötétített nyaralókban ücsörögtem, olvastam (Kontra Ferenc: Gimnazisták), írogattam (pár aforizma), zenét hallgattam (Bruckner), honlapterveket készítettem (az UngParty szeptemberi megújítása elébe).

A legkellemesebb alkalmak: hosszú esti beszélgetések Szabolcsékkal, parti sakkok, kártyafutamok, pár üveg sör. Napközben nemigen merészkedtem szabad ég alá.

Hogy fáradtabb vagy kipihentebb vagyok-e, mint elutazásunk előtt, azt nem tudom.

Itthon 73 e-mail várt a postaládámban…

Nem elektronikus úton, hanem hagyományos módon, takarosan címzett borítékban, postán érkezett egy általam igen tisztelt irodalomtörténész-kritikus-szerkesztő, Ács Mara levele, amelynek lényege: visszavonja két évvel ezelőtti gratulációját. A kiváltó ok: elolvasta naplómat a Véletlen Balettban, és most értette meg, hogy amikor a kárpátaljai irodalmi viszonyokat bíráltam Tokajban (és ő erre elismerően reagált Görömbei András társaságában), akkor voltaképpen „kikre lőttem” valójában. A dolog eléggé érdekes, mert azt most is megerősíti, hogy elvi síkon igazam volt/van abban, amit szóvá tettem, de akkor még nem tudta, hogy ezzel azokat a kollégáimat „negligálom”, „akiknek a teljesítményét elismerés illeti”. Az irodalommal elméleti szinten is foglalkozó szigorú ítésznek ez a kijelentése azonban önellentmondást rejt. Én ugyanis azokat a következtetéseimet, amelyeket 7 súlyos állításban foglaltam össze (Hagyomány vagy klisé?), éppen azoknak az írótársaimnak a teljesítményéből vontam le, akikre eszerint nem lenne szabad vonatkoznia következtetéseimnek. Azaz olybá fest, mintha néhány háromszög tulajdonságait vizsgálva olyan általános következtetéseket vontam volna le, amelyek elvben igazak, de pont a vizsgált háromszögekre nem lennének érvényesek… Hát ennél én azért jobban értek a trigonometriához.

*

Elolvastam Vári Fábián László Tábori posta c. írását a Kortárs júniusi számában. Igazán kitűnő szöveg! Lacinak remek a próza-stílusa, élvezetes a nyelvezete. A téma (katonaélmények) ugyan nem áll közel hozzám, ám az elbeszélésbe humort és bölcsességet egyaránt belesző, ezen felül írása egészét áthatja a “civil” szemlélet: egy kárpátaljai magyar fiatalember szemével láttatja a dicső szovjet hadsereg belső életét és önmagának, mint átélőnek a gondolatait, lelki, érzelmi konfliktusait. Különösen szépek, meghatóak az otthonhoz, a szülőkhöz és nagyszülőkhöz kötődő epizódok. Élvezetes, megható és tanulságos olvasmány. Lehet, hogy VFL írói útja a próza felé kanyarodik?

A Kortársban az írásnak nem jelölték meg a műfaját, ám a Szerelmes földrajz c. rovatba sorolták (gondolom, joggal: az íráson átsüt a szülőföld iránti ragaszkodás). A most közölt teljesebb anyagban is szereplő és korábban az Együtt c. lapban közölt epizódot viszont regény-részletként adták közre. Utóbbi megjelölés, azt hiszem, kevésbé sikeres: én mindenféle fikciót mellőző tárgyszerű, hiteles visszaemlékezésnek, azaz emlékírásnak, memoárnak érzem, amely azonban a szépírói igényesség jegyében fogant és felépítettségében a belletrisztika szabályait követi – éppen ez teszi értékessé.

*

Itthoni szerkesztőtárs mai látogatása. Őtőle tudom meg (de aztán a mai lapban is olvasom), hogy az ukrán parlament egyetlen magyar képviselőjének, az előzetes egyeztetés ellenére, a szokásos Turul-ünnepségen (a Tiszapéterfalva határában álló turulos emlékoszlop tövében tartott megemlékezés a Rákóczi-szabadságharcra és az 1702-es tiszabecsi átkelésre, utána „kultúrműsor” és juliális a Tisza-parton) a rendezők, időhiányra hivatkozva, nem adtak szót. Félreértés ne essék: az ünnepséget nem az ukrán nacionalista mozgalmárok rendezték, hanem a legnagyobb és magát egyedül legitimnek tartó magyarság-szervezet! Hát igen, magyarok egymás közt…

*

Vida Gábornak az e havi Magyar Naplóban megjelent kritikáját 2000-es esszékötetemről először tavaly ősszel olvastam, amikor az Írószövetség közgyűlésén megmutatta nekem a kéziratot. Elolvastam, nem tartottam illőnek, hogy bármit is hozzáfűzzek értékeléséhez, csak egy tárgyi tévedésre hívtam fel a figyelmét. Csupán könyvem címét idézte rosszul: „áramszünet” helyett „sorstársaink” állt benne. Aztán eltelt vagy két hónap, és a jó Ilia Mihálytól, Szegedről megkaptam a Hét Nap c. lap egy kivágatát a már ismert Vida-recenzióval – ugyanazzal a hibás címmel. (Ezt meg is írtam 2001-es naplómban.) A Magyar Naplóban viszont, ha ilyen jókora időbeli csúszással is, de legalább helyesen jelent meg.

*

Horváth Zoltán György - Kovács Sándor: Kárpátalja kincseiHorváth Zoltán György—Kovács Sándor: Kárpátalja kincsei. Masszi Kiadó és Romanika Kiadó, Budapest, 2002.

Alighanem a Kárpátalját bemutató eddigi legszebb könyv, én legalábbis eddig nem tartottam a kezemben művészileg, tipográfiailag és fotóanyagában igényesebb, gazdagabb kiadványt.

A könyv a „teljesség igényével” (ezt a szerzők maguk hangsúlyozzák a fejezetek előtt) mutatja be középkori templomainkat, várainkat és a ruszin fatemplomokat, külön fejezetet szentelnek a kastélyoknak, udvarházaknak, a magyar vonatkozású emlékműveknek és szobroknak, sőt a técsői templom kazettás mennyezetének is.

A roppant szakszerű, aprólékos részletességű tárgyilagos leírásokat érzelmileg talán kicsit túlfűtött szöveghelyek tarkítják. Ez a helyenként erősen személyes hang talán még elfogadható lenne, ugyanakkor az én személyes ízlésemnek már kicsit sok a könyv „ideológia megterheltsége”, a vallásos és enyhén revizionista beállítottság. Szerintem növelné a kiadvány tudományos, szakmai értékét a világnézeti semlegesség és a tartózkodóbb történelmi szemlélet és szóhasználat. Persze elképzelhető, hogy a célközönséghez tartozó olvasók többségét nem zavarja a trianoni döntést kommentáló „remegős kezű dilettáns nagyhatalmak” kifejezés (arról itt ne essék szó, hogy egy nagyhatalomnak hogyan remeghet a keze, dilettánsként hogyan nyerhet világháborút, s hogy vajon Magyarország vérprofi volt-e), és nem csóválják fejüket sem a szövegek elé illesztett versidézeteken, sem a riasztóan dilettánst „Kárpátaljai Miatyánk”-on, sem a kötetet záró Hiszekegy sorain, mondjuk ezen: „hiszek Magyarország feltámadásában”. Már csak a „nemnemsoha” hiányzik… Ezt a szakmailag hallatlanul korrekt és egyedülálló ismeretanyagot közreadó könyvet vétek volt belemártogatni ebbe a nemzeti-romantikus cukormázba.

Ettől az ideológiai terheltségtől eltekintve a könyv az utóbbi évtizedek hasonló jellegű kiadványai közül a legteljesebb anyagot és a legtöbb értékes fényképfelvételt közreadó reprezentatív kiadvány, jó szívvel ajánlom mindenki kezébe, asztalára, polcára.

*

Édesapám, Balla László ma 75 éves… (07.23.)

Első nap a családdal és a család barátjaival egy vendéglőfélében (a Pingvinben: fotó ott) ünnepeltünk, a második napon a magyar kollégák, ma az ukránok jöttek köszönteni a 75 éves ünnepeltet. Nekem sok ennyi a protokollból, bár a barátok és szakmabeliek némelyikével szívesen elbeszélgetnék, de sokkal inkább “csak úgy”, minden évfordulós alkalom nélkül. Főleg az ellen érzek zsigeri ingert, amikor valaki elkezdi az ünnepelt érdemeit sorolni, dicsérni, állva vagy ülve, de szembe. Brrrr. El is határoztam, ha 4 és fél év múlva betöltöm az 50-et, jól elbújdoklom. Felmegyek a hegyekbe síelni. Aki ismeri lábbéli képességeimet, érteni fogja…

*

A Kárpáti Igaz Szóban interjú Nagy Zoltán Mihállyal az Együtt c. folyóiratról. Aránylag tartózkodó, „normális” nyilatkozat, nincs benne sem „fajtánk”, sem „fecske-hussanáss”. Persze azért az interjúban idéz egy mondatot saját főszerkesztői előszavából, de ezúttal egy sikerültebbet.

*

balla d. károly: világvégeA Kárpátalja múlt heti számában oti aláírással korrekt, értő ismertetés Világvége c. könyvemről. A szerző hangsúlyozza, hogy olyan irodalmat művelek, amely nem akar semmit szájbarágni, a kötet azoknak szól, „akik szívesebben értelmezik maguk az olvasottakat […] mindössze a szavak, mondatok hangulatára, játékára hagyatkozva.” Azt hiszem, elfogadható minősítés. Persze szívesen idelinkeltem volna a teljes cikkecskét, de ezt az anyagot nem tették fel a lap internetes oldalára…

Ez egyébként eddig az egyetlen híradás a kárpátaljai sajtóban áprilisban megjelent könyvemről… No, nem mintha… De azért mégis…

*

Meghívás A határon túli magyar irodalom hete Székesfehérváron és Fejér megyében című rendezvénysorozatra. A két téma: • Vallás és Isten-élmény az 1945 utáni határon túli irodalmakban. • A történelem, mint metafora a határon túli magyar irodalmakban. Az utóbbi témakörben talán készítek egy rövidebb előadást; ezúttal inkább elvontabbat, mint konkrétumokat sorolót. Voltaképp az első is izgalmas lenne. Ki lehetne mutatni például, hogy akik ma a Jóisten nélkül már nem tudnak verset írni, azok valaha… De nem, ebbe a darázsfészekbe nem nyúlok bele. (Apróság: a második téma címében nem kell vessző a mint elé!) (Utóbb Arató Antal címzetes igazgató úr kedves levele: olvasta ezt a jegyzetet honlapomon, reméli, lesz vita – és törli a fölös vesszőt…)



Más: Orwell 1984 c. könyve – letöltés

Ünnepi Könyvhét, 2002. Fajtánk fecskehussanása

Balla D. Károly

Könyvhét, 2002 – Fajtánk fecskehussanása – Kárpátaljai szappanopera

Naplójegyzet: 2002. június | >> az összes 2002-es jegyzet

Ünnepi Könyvhét, 2002

Június 6., csütörtök

Délutánra értünk Pestre, elfoglaltuk Fidesz-közeli szállásunkat. Topográfiailag értendő: a Lendvay utcában, nem messze a pártszékháztól, a magyarországi németek házában foglalt szállást meghívónk, az Írószövetség, amely másnap (úgy éreztem: kissé vonakodva bár, de) kifizette az útiköltségünket is. A pénzügyi aktust követően részt vettünk a Szabó Zoltán születésének 90. évfordulójára rendezett műsoros könyvbemutatón, illetve a Szabó Zoltán-díjak átadási ünnepségén. (Még előtte: rövid baráti beszélgetés két díjazottal, Gálfalvi Gyurival és Gál Sándorral; továbbá sörözés Papp Tiborral). A díjátadás után szerény fogadás, szendvicsek, rossz vörös és jobb fehér bor, kis beszélgetések Nagy Palival, másokkal. A társaság java sietve tovább állt: ekkor már zajlott a Károlyi Palotában a Könyvhét ünnepélyes nyitófogadása; mi ezt a protokollt kihagytuk.

Június 7., péntek

Délelőtt ügyintézés: bizonytalan időre felfüggesztettem az UngBereg Alapítvány működését. Dél körül kisétáltunk a Vörösmarty térre. Bár nagyjából sejtvén, mire számíthatok, első utam mégis az ún. kárpátaljai standhoz vezetett. Az idei látvány sem tért el a sok évi korábbitól: a teljes felületnek legfeljebb egyötödét (gyakorlatilag egy sarkot) foglalták el a kárpátaljai könyvek, a további négyötödön a standot üzemeltető könyvkereskedelmi hálózat kínálata volt látható. (A könyveket árusító alkalmazottaknak egyébként természetesen fogalmuk sincs Kárpátaljáról, a szerzőket nem ismerik, a dedikálás időpontjairól sem tudnak pontos felvilágosítást adni. Mindenre nagyjából azt válaszolják, hogy majd ide fog jönni Dupka úr, és ő mindent megmond…)

együtt folyóirat - első számMégis ért meglepetés. A szűkös kínálatban (ezt gyakorlatilag az Intermix Kiadó könyvei képeztek) fedeztem fel az Együtt c. új folyóiratot, amelyről eleddig még csak nem is hallottam. Annyit tudtam, hogy készül valami új lap (ez is csak informális úton jutott fülembe), de hogy első száma meg is jelent és hogy a 60-as évek végén létezett, újabban valamiért szamizdatként emlegetett, holott az egyetemi vezetés jóváhagyásával megjelent és a kiadástól csak utólag letiltott diákfolyóirat nevét viseli, arról semmilyen információm nem volt. Nemhogy valamiféle előzetes tájékoztatást, de tiszteletpéldányt sem kaptam, és még egy jelzést sem, hogy te Károly, hát tudd…

Mindezt nem azért furcsállom, mert azt gondolnám, hogy lapalapítói múltam (Hatodik Síp, Pánsíp) vagy írói súlyom (ah-ah!) indokolttá tette volna valaminő formában a tájékoztatásomat, hanem azért, mert az Együtt a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportja folyóiratának hirdeti magát, utóbbi szervezetnek pedig – Dupka György 2000-ben megjelent adattár-kötete szerint legalábbis  – én vagyok az elnöke.

Magam ugyan utóbbi tényről szintén e könyvből értesültem, lévén az írócsoportot utoljára én hívtam össze 1995-ben, ott legjobb emlékezetem szerint mást választottunk elnöknek, és tudtommal azóta semmilyen összejövetele nem volt, engem legalábbis nem értesítettek róla. No, bárhogy is, ez most jó ok arra, hogy ebből a nem létező szervezetből most már hivatalosan is kilépettnek tekintsem magamat.

Vagyis: Dupka Gyuri folyóiratot adott ki egy olyan írócsoport neve alatt, amelynek (éppen őszerinte) én vagyok az elnöke, de nemhogy nem egyeztetett velem, nemhogy nem informált szándékáról,  hanem a kiadás tényét is eltitkolta előttem. Szép.

No persze – próbálom megérteni a kiadó-, szerkesztő- és írótársak álláspontját -: ha egyszer kijelentettem, hogy nem veszek részt a kárpátaljai magyar kulturális életben, akkor tartsam is ehhez magam, és ne formáljak tájékoztatásra vagy pláne tiszteletpéldányra igényt. Hát jó…

A standnál összefutottunk Füzesi Magdival, akivel a szokott szívélyességgel üdvözöltük egymást. Később Banner Géza és stábja nézett ki magának, így a szemerkélő esőben kis interjút adtam a Duna TV-nek, többek között azt is beleszőve: lám, itt kellett beszereznem a legújabb kárpátaljai kiadványokat…

A térről elmenőben megálltunk beszélgetni Kiss Gáborral, a Tinta Kiadó vezetőjével, akivel évek óta jó együttműködésben és baráti lábon állunk. Ekkor ért oda Nagy Zoltán Mihály és Horváth Sándor. Lekezeltünk, bemutattam őket, majd elsiettek.

Délutánra előbb a Liszt Ferenc térre volt dedikálásom hirdetve 14 órára. Ott találkoztunk Fedinec Csillával, aki új kötetének néhány példányát bízta ránk továbbadásra. Zegernyés, esős idő volt, a felállított standok a téren árválkodtak, az írókat és az érdeklődőket az Írók Könyvesboltja fogadta be. Zsúfoltság, zsongás, levegőtlenség… Azért egy könyvet még dedikáltam is… Kis beszélgetés Tornai Jóskával, Cs. Varga Pistával, Banner Zoltánnal, és persze a kiadómmal, Szirtes Gáborral és feleségével, Évával.

16 órára a Vörösmartyra volt dedikálásom hirdetve, pár perc késéssel érkeztünk a Pro Pannonia standjához. Már ott várt Gáti István bécsi levelezőpartnerem, akivel az internet révén ismerkedtünk meg; most személyesen üdvözölhettük egymást. Kedvemért jött fel feleségével Velencéről, ahol nyaralójukban időznek. Mindketten a bécsi operaház nyugdíjasai… A cudarul kellemetlen idő ellenére 6 vagy 7 példányt dedikáltam a Világvégéből.

Este hatra a Gerbaud kistermébe voltunk hivatalosak, ahol is irodalomtörténészként és kritikusként is működő kiadóm, Szirtes Gábor tanulmánykötetének – A folyton mardosó titok – a bemutatására került sor. Meglepetésemre a beszélgetést vezető Barabás Miklós engem is megszólított, mint a Pro Pannonia „házi szerzőjét” (Szirtes 3 kötetemet adta ki az utóbbi években) és mint akinek írásaival az est tárgyát képező kötet két tanulmánya is foglalkozik. Ez rendben is lett volna, de Magyarország európai csatlakozásáról és a határon túli magyarság problematikájáról kérdezett. Úgy éreztem, néhány általános gondolat megosztásánál többre nem vállalkozhatom, ez nem az az alkalom és nem is az a hallgatóság, amely alkalmas lenne kételyeim hosszas kifejtésére. Meg hát nem is erről szólt az egész, hanem Gábor könyvéről!

Június 8., szombat

Délelőtt 10-re Balla Feri jelentkezett be, kis interjút készített velem a Petőfi Rádió Premier c. műsora részére; új könyvemről kérdezett, meg általában a kárpátaljaiságról. Pár percben nehéz volt hű metszetét adni ezzel kapcsolatos gondolataimnak, de igyekeztem helytállni.

Kora délutánig privát program, baráti látogatás, ebéd, kis politika… Négy tájban újra kimentünk a Vörösmartyra. Az előző napi és délelőtti rút időhöz képest gyönyörűen kisütött a nap, így mindenki kiözönlött a térre, lépni is alig lehetett, a standok többségéhez lehetetlen volt hozzáférni. Inkább csak jártunkban találkoztunk és beszélgettünk sokakkal; aztán egy órácskát Sz. G.-vel ücsörögtünk a Magvető standja árnyékában egy padon (miközben Závada dedikált). Takács Kati is odajött, kedvenc színésznőm, korábbi ígéretemhez híven végre dedikálhattam neki a Világvégét. Közben a színpadon rázendített a Muzsikás együttes, zenéjük betöltötte a teret. Újabb séta, majd egy pár percet még töltöttünk a Tinta Kiadónál. Kiss Gábor jó éve rukkolt elő egy könyvötlettel, nekem kellene megírnom, de nem vállaltam, mert történelmi, nyelvi stb. előtanulmányokat igényelne, ez pedig nincsen ínyemre. Most újra felhozta…

Este hétre volt meghirdetve az a hajókirándulás, amelyet a Magyar Napló szervezett határon túli folyóiratok és saját könyvei bemutatása céljából. Utolsó értesítésüket, hogy a hajó nem a Vigadótól, hanem a Lánchídtól indul, már nem kaptuk meg, így kis híján lekéstük a beszállást…

A Budapest nevű motoros zsúfolásig megtelt minden rendű és rangú irodalmárokkal és vendégekkel, tizenvalahány határon túli magyar lap mutatkozott be véget nem érő egyhangúsággal. Ahogy haladtunk felfelé a Dunán és előre az időben, egyre kevesebben figyeltek az előadókra, folyt az eszegetés-iszogatás és a magándiskurzus. Legvégül még a kiadó két új kötetét is bemutatták, de erre már alig is figyelt valaki. Szerencsére a Duna TV felvette az egészet, 40 perces műsor készül a mintegy két órányi anyagból.

A lapbemutatók során a műsort vezető Oláh János (a Napló főszerkesztője) Kárpátaljáról szólva megemlítette, hogy az én lapalapításaimnak mára nemigen van élő eredménye, de szót ejtett internetes munkámról; mint egy új kiadvány egyik (!) szerkesztőjének, némi papírban-keresgélés után Nagy Zonltán Mihálynak adott szót, aki az Együttet bemutatva felolvasta a lapból főszerkesztői előszavát. A mikrofontól jövet nem, de később csak odajött hozzám egy kézszorításra. Gratuláltam neki, ám ezt szinte elhárította: nincs mihez gratulálni, a kiadvány nagyon gyenge, nincs miből csinálni (mármint nincs kézirat), és ő amúgy is csak ideiglenesen vállalta a szerkesztést, nem lesz rá ideje, regényt kell írnia (ösztöndíjat kapott rá). Utóbbira én is biztattam, mondván, írjon végre jó regényt… A hajón volt Dupka Gyuri és Penckófer János is; Éva ételért-italért menvén mindkettejükkel találkozott, Jánost hívta is, hogy üljön hozzánk… Nem ült… Még kézszorításra sem jött oda.

A motoros szikrázó alkonyati napfényben indult és egészen a Szentendrei szigetig vitt fel bennünket, majd visszafelé az új Nemzeti Színház előtt fordult meg és úgy tért a Lánchídhoz kikötni. Mit mondjak, a bukó nap fényében ragyogó Parlament és az éjszakai kivilágításban pompázó Nemzeti egyaránt impozáns látványt nyújtott!

hajókirándulás 2002, könyvhét

A hajón… BDK, Kányádi Sándor, Balázs F. Attila, Monoszlóy Dezső és felesége (Katinka), Gálfalvi György

Mindeközben mód volt kisebb baráti eszmecserékre, szakmai egyeztetésre (Beszédes Pistával, Kontra Ferivel, Tari Pistával, Káli Királlyal…) – és még fotózkodásra is nagy öregekkel (Kányádi, Monoszlóy). A szlovákiai Szőrös Kő kiadója, Balázs F. Attila kéziratot kért tőlem, mondván: tetszik neki, ahogy mostanában mindenről kíméletlenül megírom a véleményemet. Nem ilyesmit, inkább regényrészletet ajánlottam, azt mondta, az is jöhet. A lap felelős szerkesztője, Haraszti Mária a könyveimből kért recenziós példányt. Fiatal kritikusaik nem elégszenek meg a felvidéki könyvkínálattal… És készüljek fel a legrosszabbra, mert kíméletlen ítészek… Épp ilyesmire vágyom, gondoltam, és odaadtam eddigi két legkomolyabb könyvemet.

 

Fajtánk fecske-hussanása: Együtt 2002/1

Itthon első betűtől az utolsóig elolvastam az Együttet. Az új lap, ahogy említettem, egy több mint harminc évvel korábbi, egyetemi engedéllyel írógéppel sokszorosított (de később a megjelenésrtől eltiltott) irodalmi diákfolyóiratnak a címét viseli és azzal való szellemi jogfolytonosságát hangsúlyosan deklarálja. Ez a genealógia azonban erősen sántít: az akkori fiatalok egy fennálló kultúrpolitikai elvárás ellenében léptek fel, szakítani próbáltak a sematizmussal, a pártossággal, részben a magyar irodalom népi hagyományai, részben a nyugati modern irodalmi progresszió felé fordultak – mindkettőben ellenszegülve a kortárs szovjet irodalommal szembeni elvárásoknak. Ez bátor tett volt. A jelen kezdeményezés azonban ilyen értelemben semmivel nem szegül szembe, ellenkezőleg: azt a kárpátaljaiságot igyekszik képviselni, amelyre a legnagyobb igény mutatkozik  azokban a körökben, amelyek egyáltalán foglalkoznak a határon túli magyar irodalmakkal.

Mindezzel együtt a lap tulajdonképpen nem is olyan rossz (hangsúly a tulajdonképpenen: rosszabbra számítottam), bár az újraközlés rémétől itt sem sikerült megszabadulni, amivel nem az a fő bajom, hogy egyszer már folyóiratban, könyvben megjelent írásokat jelentetnek meg újra, hanem az, hogy (nem tüntetvén fel az eredeti megjelenés helyét) azt a benyomást keltik, mintha új, friss termésről lenne szó, mintha íróink írnának. Egyedül Horváth Sándor novellájánál szerepel a megjegyzés: új kötetéből vették át (ez a forrásul szolgáló könyv egyetlen új darabja a 8 évvel korábbi kötethez képest). Minden írásnak nem néztem utána, de azonnal felötlött, hogy pl. Fodor Géza verse éppen 10 évvel ezelőtti kötetéből való, hogy az egyik Vári Fábián-vers bizonyosan megjelent az idén a Hitelben, előadásának szövege pedig az Árgusban, hogy S. Benedek egyik versét olvastam a Kortársban, és a Füzesi Magda-versek is ismerősek…Talán a minőség éppen ezért jobb annál, mint amire számítottam: hiszen nagyrészt válogatott, nyomtatásban másutt korábban már megjelent anyagról van szó.

S. Benedek Andrásnak van a lapban egy leckefelmondó előszava (semmi újat nem közöl, elsorolja az ezerszer elsoroltakat), Gortvay pedig Kovács Vilmosra emlékezve teszi nagyjából ugyanezt. Ennél is félresikerültebb Nagy Zoltán Mihály főszerkesztői antréja. A programadónak szánt íráska ilyesmiket fektet le szerkesztési alapelvként:

„Az írott szó hitele és felelőssége kell, jövőhitet fecske-hussanásassal építő igék. Fajtánk megszólítása, a szüntelen kommunikáció szükségszerű, mert közös jellemzőnk a megmaradás akarása.”

Nem is tudom, ebben a fajtánk vagy a fecske-hussanás tetszik-e jobban. Egy mondattal később:

„Számunkra nem lehet játékeszköz az írott szó, ok a félreállásra mégoly fájó sérelmek sokasága sem.”

Hogy ez a kettő egy mondatba miként jött össze, nem tudom, de hogy nem játékból, azt el kell hinnem. Hiszen játszani, az olyan izé, felelőtlen dolog. NZM alighanem Weöres Sanyikának is megmondaná, hogy dádá lesz, ha Sanyika játszódik a szavakkal, nahát!

Minden gyöngeségük ellenére a Tárczy Andor-versek képezik a szépirodalmi rész legkellemesebb foltját, a tanulmányi traktusból pedig Dupka György jegyzőkönyv-aprólékosságú (ennek ellenére néhol picit csúsztató) monográfia-részlete emelkedik ki, még ha címe eléggé riasztó is: „Magyar polgárjogi aktivista mozgalom a kollektív jogokért”.

Bár nevében a lap Együtt-et hirdet, de lehetne a címe ez is: Nélküled.

Érettségi bankett kultúrkápóval

Kolos érettségi bankettjén. 7-re hirdették a kezdetet, 9-ig bírtam cérnával… Az egész olyan volt, mint egy szakszervezeti vállalati mulatság a 60-as évekből… Nem, rosszabb!

Az érkezőket egy asszonyság, a vendéglátó ipari műintézet alkalmazottja fogadta és terelte kijelölt ülőhelyére (külön a szülők, azon belül A osztály, B osztály; külön a tanárok és külön az ifjúság; ezt kicsit sérelmesnek találtuk, mert a tanárok között többekkel is baráti lábon állunk, szívesen beszélgettünk volna velük, kihasználva az asztalszomszédságot). Akkor még nem látszott a nőn, mire készül… Alighogy leültünk, mikrofonba rikácsolva azonnal fel is állította az összes szülőt és felszólította őket, mi több, terelő mozdulatokat is tett azt elősegítendő, hogy élő folyosót alkossanak és a terembe bevonuló, a sorfalak közt elhaladó érettségizetteket virágszirommal megszórják (utóbbiból maréknyit ki-ki nála szerezhetett be). No, hagyján… De a szép emlékű szovjet szállodák gyezsurnaja státusú kápóinak hangján és modorában rikoltozó kultúrmunkás folytatta áldásos misszióját, előbb szegény igazgatót szólította mikrofonhoz, aki történetesen szülői minőségében volt jelen és a számtalan hivatalos rendezvényt maga után tudván esze ágában nem volt megnyilatkozni (le is tudta 3 mondattal), aztán egy szülő kezébe nyomta a mikrofont, aztán pedig kirendelt pár érettségizettet, hogy a kezükbe nyomott közhelyszövegeket felolvassa köszöntsék szüleiket, tanáraikat… Minderről állítólag a szervezőknek előzetesen semmi tudomása nem volt, az egész a műintézmény szolgáltatásai közé tartozott, mint a franciasaláta vagy a rántott hús.

És volt a dolognak egy eddig általam elhallgatott abszurditása. Kolos fiunk Ungvár egyetlen magyar iskolájában érettségizett, amelyben a magyar a rendezvények használatos nyelve. Számomra nem igazán volt érhető, hogy egy ukrajnai magyar iskola érettségi bankettjén a szpíker elejétől végéig miért rikácsolt oroszul, a gyerekek kezébe miért nyomott orosz nyelvű szövegeket (ezt a nyelvet nem is tanítják az iskolában), és miért nem jött zavarba, amikor sem az igazgató, sem a szülők felszólalásából láthatólag egyetlen szót sem értett…

De az est tanulsága mégsem ez. Hanem hogy a bankettet szervezők sem előzőleg, sem utólag nem gondolták úgy: ebben a formájában le kellene állítani a dolgot.

A kultúrkápó akcióinak a szünetében fel-feldübörgött a gépzene. Kivétel nélkül (a fiatalok véleménye szerint is) ócska cukros orosz diszkóslágerek. Dobhártyarepesztő hangerővel…

9-kor eljöttünk… Kolost az étterem előtti teraszon találtuk, egy terítetlen asztalnál ült és beszélgetett 5-6 osztálytársával (míg odabent a roskadásig rakott asztalok közében estélyi ruhás leány-osztálytársaik egymással táncoltak).

Kárpátaljai szappanopera?

nagy zoltán mihály: páros befutóVégre elolvastam Nagy Zoltán Mihály Páros befutó c. kisregényét. Sajnos a könyvet letéve megerősödött korábbi véleményem, hogy ez a száz egynéhány oldal egy művészileg totálisan téves írói felfogás eredménye. NZM azzal a görcsös elszánással fogott munkához, hogy töviről hegyire bemutassa a falun élő kárpátaljai magyar családok sanyarú helyzetét, és ebben az erőltetett igyekezetében megpróbálta primer módon “megírni az életet”, egyetlen milliméterrel sem emelkedve a hétköznapiság banalitásai fölé. Ettől lett az írás töményen közhelyes. Melodramatikussá és hamissá pedig attól vált, hogy a regény életszerűnek szánt figurái és helyzetei, konfliktusai és történései nem kaptak semmiféle művészi megformálást, így nemhogy “az igazat mondd, ne csak a valódit” követelményének nem felelnek meg, hanem a valódiságukat sem sikerült megalkotni: a sültrealitást is kikezdi a sok mesterséges párbeszéd, a szereplők gondolataként idézett számtalan kimódolt okoskodás, az írói közlések szóvirágos szépelgéseiről és gondolatkliséiről már nem is beszélve.

Náhány idézet a szereplők belső monológjaiból:

“[…] munkatársi kapcsolatból ébredt fel bennük a kölcsönös vonzalom.”
“Ők még képesek az őszinte érzelmek kifejezésére. […] A pedagógia feladata, hogy jótékony ráhatással a legszebb erkölcsi kategóriák tiszteletére, elsajátítására ösztönözze a fiatalokat.” (gondolja a tanárnő)
“Ezek a fiatalok nincsenek felkészülve a létminőség problémáinak kezelésére, pedig azok felismerése, a feloldásukra irányuló törekvés nagyon fontos, a legfontosabb.” (gondolja a tanár)
“Hogy gondolják ezek odafenn? Sütkéreznek a kivívott – fenét kivívott: ölükbe pottyanó – függetlenség dicsfényében, az emberek pedig nyomorognak. Ilyen körülmények közt az ember nemcsak vágyik rá, köteles is egyéb forrásból jövedelmet szerezni. Ha felelősen viszonyul a maga és családja jövőjéhez.” (gondolja a tanár)
“Hej! Isten kezében vagyunk, azzal kell beérnünk, ami megadatik.”
“Anyagi gondjaink nincsenek, mégis hiányzik az életünkből valami, amire szükség lenne a nyugodt együttléthez. Mi az? A boldogság?”
“Nem így képzeltem a házaséletet. Miféle társas viszony a miénk? Akkor ürült ki a kapcsolatunk, amikor pecsétes papír tanúsítja együvé tartozásunkat!”

Néhány kiragadott szerzői közlés:

“Zsuzsa messzenéző tekintettel emelte fel a fejét.”
“Lelkesedése jól láthatóan megtorpant, szinte felhorkant.”
“Zsóka szégyenlősen pironkodott”
“Zsóka hamvasfehér arcát újra befutotta a pír.”
“Mélyen, a legbelső zugokban mocorgott a tiltakozás.”
“A vörösre vált napkorong megérintette a horizontvonalat”
“[…] eltérítette Balázst a felmondási szándék fontolgatásától.”
“[…] egyre aggasztóbban mérlegelte a lehetséges következményeket.”
“Mihelyt hálóingbe bújt, Balázs mohón megragadta, magára húzta, játékosan megpaskolta popóját. A szétbomló hajkorona csiklandozva borult az arcára.”
“Maga is meglepődött, mennyire jólesett az egyébként kívánatos csillogással barnálló féldeci.”
“Zsuzsa ráérzett apósa bánatának kettős gyökerére.”
“[…]szemében megcsillanni látszott a szeretet és hála halvány fénye.”
“Zsuzsát meghatotta a keresetlen szavakban megtestesülő őszinteség.”
“Ferkó fejébe szöget vert a hír.”
“[…] kemény tekintete a fia arcába döfött.”
“Zsuzsa kitartó volt, s néha úgy tűnt, a kopogó érvek gondolkodóba ejtik Balázst. Reményt leginkább az ajakharapdáló szótlanság sejtetett, amellyel a mindenesti, hosszúra nyúlt vita végén reagált a feddő intelmekre.”
“Személyre szóló, fásultságot okozó vereségtudattal lépett be a kilencedik osztályba.”
“Zsuzsa állta a zaklatottan fürkésző tekintetet.”
“Kéjesen ringatózott a megvalósulni látszó vágyálmok csodálatos tengerén. Mindaddig, amíg a képzeletbeli csónak zátonyra nem futott Zsuzsa alakján.”
“Ferkó pillantása végigsujtott a helységnév jelzőtábláján.”
“A halálos veszély túlélőjének zaklatott elégedettségével figyelte az utat”
“A részben tudatosult felismerés szüntelenül mocorgott belsejében, legömbölyítette a sérelmek élét.”
“Kovácsnéra sujtott a tekintetével”
“A vészjósló nyugalom, amely mögött sejteni lehetett a kavargó zaklatottságot, megbénította Zsuzsát.”
“Szaggatott, torz sikoltozása beleveszett az erőteljes szökelléssel nekilóduló Audi motorzajába.”
“Hóvége volt, Ferkó számára jóleső bizsergést keltően eredményes nap.”

Hogy az olvasóban kelt-e jóleső bizsergést mindez, nem tudom. Csak sejtem, hogy a regényújságok és szappanoperák fogyasztóiban – igen.


Kulcsszavak Google-kereséshez. Ünnepi könyvhét 2000, az Együtt első száma, bdk: személyes naplójegyzet, napló, kárpátaljai magyar irodalom, Kárpátalja, Nagy Zoltán Mihály: Páros befutó, könyv, folyóirat

Kulturális értékrend vagy védekező mechanizmus?

Balla D. Károly

Mi a nyelv, az irodalom, az identitás: kulturális értékrend vagy védekező mechanizmus?

Naplójegyzet: 2002. május | >> az összes 2002-es jegyzet

Elkészültem a múlt havi jegyzetem végén említett kritikával, de kicsit hosszúra sikeredett, legalábbis jóval hosszabbra, mint amekkorára a felkérés szólt, így egy egész napon át még dolgoztam rajta, tömörítettem, húztam, és persze még stilizálni való is akadt. Vass Tibinek tetszett, sőt, azt írta, örül annak, hogy ez a „Kárpátalján született magyar irodalom időszámításában mérföldkőnek számító szöveg” az Új Holnapban fog megjelenni. A mérföldkő túlzás, de azt gondolom, itt volt az ideje, hogy megfogalmazzam (hogy VALAKI megfogalmazza!), mi is a baj egyes favorizált íróinak az utóbbi tíz egynéhány évben kifejtett irodalmi teljesítményével, a létrejött könyvekben megmutatkozó alkotói produktumukkal.

Hogy Nagy Zoltán Mihály új kötetétől recenziót írjanak, attól többen is visszarettentek. Több felkérésről és kritikusi elhatározásról is tudok, volt, aki maga mesélte, nagyon viszket a tenyere, hogy szembeállítsa az új opuszt a tíz évvel korábbi regénnyel és kimutassa a visszafejlődést – aztán mégsem lett belőle senki. Konkrét felkérések híre és ezek elutasítása is eljutott hozzám, mi tagadás, a Véletlen Balett felkérését korábban magam is elhárítottam. A lényeg, hogy eddig senki sem vette a fáradságot (bátorságot?), hogy aggályait vagy pláne súlyos kifogásait megfogalmazza.

NZM rendes ember, A Sátán fattya c. regénye pedig egészen kiemelkedő, talán nem kellene „bántani” csak azért, mert mostanában nem írt jó novellákat – gondolták többen, magam is.

Hasonlóan: miért is kellene „megdorgálni” Vári Fábián Lászlót azért, mert állandóan ugyanazokat a verseit közli újra? Hiszen a versek jók. Igaz, hogy az utóbbi évek termése talán haloványabb, de egy ilyen kvalitású embert, aki mai szerepléseit múltjának erkölcsi aranyfedezetével hitelesíti, talán nem lenne ildomos bírálni. Gondolták mások és gondoltam én. És most mégis… Hát lesz felháborodás!

A recenziómnak már a címe is kicsit provokatív: „Újraközlő irodalom?”. Éva, holott korábban inkább lebeszélt volna ennek a kritikának a megírásáról, ma azt mondta, egyszer csak hozzászoktatom ezekkel a szövegeimmel „őket” ahhoz, hogy aki őszintén és eléggé meggyőzően fejti ki akár még oly lesújtó véleményét, azt komolyan lehet venni, és nem kell feltétlenül halálos ellenségnek tekinteni. No, hamarosan kiderül, hogy valóban nem-e…

*

Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Akadémiai napjainak vendégei voltunk Erdőbényén. Vegyes színvonalú előadások és kerekasztal-beszélgetések. Rengeteg jó barát és kedves ismerős.
Érkezésünkkor kisebb kavarodás: végül hatunkat szállásolnak el egy háromszobás apartmanban: minket Évával középütt helyeznek el, 4 férfi járt rajtunk keresztül az egyetlen vizesblokkba.

A Szabadegyetemet mindig is ambivalens módon ítéltem meg: rendkívül szimpatikus volt és maradt számomra az a szabadelvű értékorientáltság, amelyet az „alapító atyák” képviseltek/nek, és amelyhez a mai tagságnak jelentős része társítható. Az utóbbi években azonban, számomra kevésbé vonzó módon, ebben az alapvetően nyugati és világi magyar szervezetben más irányzatok is megerősödtek: túl hangsúlyos lett (úgy érzem) az egyházi irányvonal és a kelleténél nagyobb szerepet kapott a túlfűtött nemzeti hevület. Ez, megfigyelésem szerint, részben a magyarországi belpolitika hatására és az ebben érdekelt tagtársak révén érvényesült, részben pedig az ún. határon túli (kárpát-medencei) magyarok „betagozódásával”. E kettősség meglehetős belső feszültségekhez vezetett. Kívülről is látszik (de a nyilvános vitákban is megmutatkozik), hogy sok mindenben már-már áthidalhatatlan ellentmondás feszül a két tábor között. Az egyik tagjai magyarságukat sokkal szabadabban kezelik, a protestantizmust pedig inkább kulturális értékrendként, nem pedig vallási vonatkozásában értelmezik, és mindezeket nem valami vagy valakik ellen kívánják gyakorolni, hanem a maguk igényei szerint, míg a másik táborba tartozók nemzetiségüket, vallásukat, anyanyelvüket, identitásukat védekező mechanizmusként működtetik és görcsösen törekszenek megóvásukra, megtartásukra.

A mostani tanácskozás (nem túl szerencsés) címe ez volt: „Nyelvében él-e a nemzet?”, és az erről való vélekedés ugyancsak megosztotta a résztvevőket. Érdekes volt tapasztalnom például, hogy abban a kerekasztal-beszélgetésben, amelyen egy amerikai magyar orvosprofesszor, egy magyar felesége kedvéért annak anyanyelvét jól elsajátító német mérnök-vállalkozó és egy tősgyökeres kárpátaljai „hivatásos magyar” vett részt, mennyire különbözött a nyilatkozók véleménye nyelv és nemzet kölcsönhatásáról. Miközben beláttam, a kárpátaljai magyar intézményi vezető nemigen mondhatna mást, mint amit mondott, aközben a magam gondolatai és elképzelései sokkal inkább a két nyugati vélekedéséhez álltak közelebb. Mindez visszacsatol a protestantizmus okán felvetett dilemmához: Vajon mi az anyanyelv, mi a magyar irodalom, mi a nemzeti identitás: kulturális értékrend vagy védekező mechanizmus?

Hogy szerintük mi, ezt aztán magánbeszélgetésben az amerikai orvosprofesszorral, Kovalszki Péterrel külön is megbeszélhettük (egy szobában laktunk, és többször egy asztalnál étkeztünk). Ami pedig meglepő volt számomra és megcirógatta hiúságomat: Péter elég jól ismerte véleményemet a státustörvényről, olvasta ezt érintő írásaimat – ezen felül rendszeresen látogatja honlapomat.

*

Barátaim, fellélegezhetünk. Többé már nem az ördöggel cimborálunk. II. János Pál pápa megáldotta az Internetet.

*

Pokorni Zoltán naponta elmondja valahol, hogy a parlamenti matematika ütötte ki a kezükből a kormányrudat. Ez olyan, mintha a megesett lány azt állítaná, hogy az ivarbiológia csinált neki gyereket.

*

A Véletlen Balett estje a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Bagu nem jött el, Lengyel jókat mondott, Cséka jókat olvasott. Debreceni Mihály mint levezető balfékeskedett és rémes szerepzavarban volt. Hol engem exponált túl, mint az előző generációhoz tartozó „emlékezőt”, hol meg ő emlékezett. Fontosak az előzmények, de a dolognak mégis a Balettről kellett volna inkább szólnia, nem a 70-es, 80-as évekről. No, azért csak kiderült ez-az arról a lapról is, amelynek bemutatására összejöttünk.

Apró „privát” kaland a találkozó után: odajött hozzám egy nagyon kedves ifjú hölgy és bemutatkozott. Régi levelezőpartnerem, akinek a létezését egy ideig kétségbe vontam…

Történt, hogy verseket küldött nekem, és ezek olyanok voltak, mintha egy profi költő szándékosan elrontotta volna őket. Sok más körülmény is arra mutatott, hogy valaki tréfát űz velem, alighanem az Élted volt regényét olvasva vette az ötletet a szerepjátékhoz. Cs. Gy.-re gyanakodtam. De aztán „lekádereztem” a verselő diáklányt és kicsit csalódtam, hogy nem egy intellektuális játékra hívott ki valaki, hanem valóban „középrossz” verseket írt és küldött…

*

Fekete J. Jóska monográfia-fejezetéből: “A napló ugyanis egyfelől az elkülönülés, másfelől a kizárás műfaja: az én műfaja, a naplóíró felfokozott identitástudata inkább az élet, mint az irodalom irányába nyit kaput, noha a műfaj alapvető jellemzői, az esetlegesség, az akcidentalitás és a spontaneitás a viszonylagos rendszeresség, a fragmentáltság, a fraktál-jelleg, a kihagyásosság mind valami módon stilizálják az eseményeket, a történéseket, a tépelődések lejegyzését, még akkor is, ha a napló eleve nem művészi szándékkal készült.”

A kárpátaljai magyarság elklánosodott

Balla D. Károly

Minden korábbinál jobban elklánosodott a kárpátaljai magyarság

Naplójegyzet: 2002. április

Lezajlottak az ukrajnai választások – és engem az egész beteges mértékben nem érdekel. Jószerével meg sem tudom különböztetni egymástól a pártokat, még névről sem, nemhogy programjuk alapján. Szokás szerint Kárpátalján újra volt/van egy kis cécó Kovács Miklós kontra Gajdos István ügyében (ellenfelei vádjai szerint Gajdos csalás révén jött ki győztesnek Kovács előtt). De olyan nagyon ez sem tud érdekelni. Hiszen én most regényt írok!

Az csak megüti a fülemet, amit Németh Zsolt, kedvenc államtitkárom ma nyilatkozott: ha bebizonyosodik, hogy Ukrajnában választási csalás történt, akkor magyar részről továbbra is Kovács Miklóst, a KMKSZ elnökét tartják a kárpátaljai magyarság legitim képviselőjének. És ha nem bizonyosodik be, akkor is – teszem hozzá én némi malíciával. Miklóska az ő kutyájuk kölyke, pedigréje van az egyedüli legitimitásról.

*

Szórakoztató dolog ez a kárpátaljasi magyar irodalom. Nemrégiben azt olvastam, hogy a saját berkeiben költőnek tartott Zselicki József, túl az 50-en, válogatott verseskötetét tervezi. Ami rendjén lenne, ha eddig nem egyetlen (!) vékonypénzű kötetkéje jelent volna meg kilencvenvalahányban. Azt is írja az újság, hogy könyvheti újdonság lesz Horváth Sándor válogatott novelláskötete. Ezzel is csak az a bibi, hogy mindössze egyetlen (!!) prózakötete látott eddig napvilágot, s hogy az kitegye a 100 oldalt, abba is fel kellett vennie riportokat, tárcákat, humoreszkeket. Akkor miből is lesznek válogatva ezek az új kötetek? Felteszem, újra ugyanaz az anyag jelenik meg, mint ahogy ez nálunk írói népszokássá vált.

balla d. károly: világvége. novellákMásik szélsőség: új könyvemmel épp a fordítottja történ. Eddigi legszebb (sorrendben harmadik), Világvége c. novelláskötetem 18 írásából 17 egyik korábbi prózakötetemben SINCS benne, az anyag zöme tehát még látott könyvet, a kiadóm mégis – tudtom nélkül – jó nagy betűkkel ráírta, hogy „válogatott novellák”. Bosszankodom is rajta megjelenése óta. Amikor a kiadóigazgatónak ezt szóvá tettem, olyasmit válaszolt, hogy azt hitte, első magyarországi novelláskötetembe biztosan a korábban kárpátalján megjelentekből válogattam.

Merthogy a könyvkiadói hagyományban valóban ezt jelenti a válogatott. Nem azt, mint a fociban, nem azt, hogy a legjobbak. Illetve azt is, de ennél is pontosabban kifejrzetten a korábban megjelent kötetekből kiválogatott anyagot jelenti. Hogy a kárpáti táj jeles szerző ezzel nincsenek tisztában és legtöbb könyvet kiadóként jegyző kiváló szótévesztő ezt nem tudja, az sem örvendetes, mert szerintem megtévesztik a fogalommal tisztában levő szakmabelieket és olvasóikat. No de hogy egy pécsi kiadóvezető is hasára ütve megtippeli, hogy mi az előélete egy kötet törzsanyagának?

Más. Egy mondat a friss Kárpáti Igaz Szóból (ápr. 9.): „A költészetnapi rendezvényt Dupka György születésének 50. évfordulója alkalmából tartják meg [!], s a költő megzenésített verseiből áll össze.” – Ezek szerint Kárpátalján a költészet napját mostantól kedve nem József Attila, hanem D. Gy. tiszteletére tartják? Szép. Mint ahogy ez is: „születésének évfordulója” élő emberre vonatkoztatva? Az pedig igazán apróság, hogy „a költő” jó 15 éve nem publikált új verset. De azért: ISTEN ÉLTESSEN, GYURIKÁM!!!

Ugyanebben a lapszámban kis versösszeállítás a költészet napja alkalmából. Kettőből érdemes idézni, elegendő csak a kezdő sorokat:

Híg november, dér-didergő erdők,
Két melled közt tort ülnek a felhők;

– kezdi S. Benedek András. Költészettani enciklopédiába illő sorok. A képzavar címszó alá.

Füzesi Magda így kezdi a maga költeményét:

Mert minden olyan, amilyen,
s ami nem olyan, olyanná lesz,
a lét elvész a semmiben,
a nemlét kaloda vagy vátesz,
vagy épp a lét a kaloda,
ki tudná mindezt megszámlálni,
amíg a lét a semmiben
megpróbál életet csinálni…

a költő pedig verset próbál meg csinálni. De nem sikerül neki. Nem is csoda, ha egyszer a nemlét kaloda. Pláne, ha nem is kaloda, hanem vátesz.

*

A magyarországi választások éjszakáján a Duna TV-ben megszólaltattak néhány prominens határon túli magyart. Mind roppant aggodalmasan, egyikük már-már kétségbeesetten kommentálta azt, hogy a Fidesz vesztésre áll. Aztán másnap, harmadnap már voltak józanabb hangok: Markó Béláé, Kasza Józsefé.

Kárpátalján is borzolódnak a kedélyek. Most, hogy a beregszászi választókörzetben az újraszámlálás után még bizonyosabb és végleges lett Kovács Miklósnak, a KMKSZ elnökének a kudarca, ez a Fidesz térvesztésének a hírébe ágyazódva kettős hátrányt jelenthet az eddigi kedvezményezettek számára. Egy ilyen favorizált intézet egyik vezetőjénél magánlevélben rákérdeztem a dologra, azt írta vissza, hogy ezek a fejlemények bizony roppant kedvezőtlenek. Megértem. Mégis ezt válaszoltam neki: „…nem hinném, hogy alapvetően megváltozna bármi is. S ha mégis, nem lehet-e, hogy az egészséges irányba? Hidd el, nem vagyok senkinek az ellendrukkere, de azt jól tudod (és magad is látod), hogy ez az egész határon túli magyar problémakör és támogatási rendszer azért alaposan át van hatva politikával, ami hosszú távon még a támogatottnak sem tesz jót, nemhogy annak, aki kirekesztődik belőle. Nem hiszem, sajnos, hogy ezt lehet sokkal jobban, teljesen tisztán, kizárólag értékek és teljesítmények mentén újraszervezni, de én azért nem bánnám, ha kicsit visszafogódnának azok, akikkel, szerintem, nagyon elszaladt a ló. Nem jó, nem egészséges az, ha a határon túli kisebbségi szervezet és az anyaországi kormányzó párt túlságosan összehaverkodik, nem jó, ha az államtitkár ráparancsol a főkonzulra, hogy az itteni főlegitim kívánságait köteles teljesíteni, nem jó, ha a pénzosztó helyek politikai nyomásra nem merik szigorúan venni az elszámoltatásokat, nem merik szóvá tenni, ha túlságosan sok érdek és befolyás (azaz hatalom) koncentrálódik egy-egy kézben vagy a kezek szűk (gyakran családi) körében. (Helyesebben: látszatra jó azoknak, akik ennek a haszonélvezői, de – szerintem – hosszú távon még azoknak is, akik kemény munka, felmutatható teljesítmény nélkül érvényesülnek, azoknak is több morális kárt okoz, mint amennyi anyagi hasznot hoz.) Minden korábbinál jobban elklánosodott a kárpátaljai magyarság, és én úgy látom, ebben a magyarországi fél is jó partner volt. Mondom: nem hiszem, hogy ma lehetne ezt gyökeresen másképp csinálni (ha más nem: nincs hozzá megfelelő emberanyag), de talán a valós eredmények és a látszatok arányát lehetne javítani, lehetne több és egészségesebb partneri kapcsolatot kialakítani (jelenleg vagy alárendelt vagy ellenséges kapcsolatok vannak, partneri viszony egyszerűen nincsen!), lehetne a külső kezdeményezők és a függetlenek munkáját is figyelembe venni, függetlenebbé tenni a szakmai szervezeteket stb. stb. No, percig sem hiszem, hogy ezt Tabajdi sokkal jobban csinálja, mint Németh Zsolt, teljes kívülállóként mégis az a sejtésem, hogy mozdulhat a dolog akár egészséges irányba is?” Visszaírt, hogy voltaképp igazam van, de ők mégis nyakig benne vannak a politikában és nincs sok esély a kilábalásra.

Hát ez az. Oktatási intézet lévén ez kiváltképp aggasztó.

*

Mégsem közli megrendelt és már elfogadott cikkemet a Magyar Nemzet. Az alábbi tartalmú levelet kaptam a szerkesztőtől:

„Tisztelt Balla D. Károly!

Sajnos rossz hírem van, a nem várt belpolitikai események miatt az utolsó percben az a döntés született, hogy aktuálpolitikai vezérnek kell lennie. Ezt Duray Miklós írta meg, sajnos az Ön anyaga egy hónap múlva, a következő mellékletben fog megjelenni. Megértését előre is köszönöm, maradok tisztelettel:” [aláírás]

A következőket tudtam válaszolni:

Kedves [név],

nem is tudom, hogyan reagáljak.

       Már az elején se nagyon hittem, hogy a Magyar Nemzet valóban az én gondolataimra, különvéleményemre kíváncsi, pláne kampány idején. Ön velem korrekt volt, ezt köszönöm, azt hiszem, én is tisztességesen jártam el, telefonban elmondtam, hogy nézeteim nem illeszkednek a lapjuk által képviselt kánonba, mégis legjobb tudásom szerint eleget tettem a felkérésnek. Miután a cikkemet örömömre elfogadták, ezt az utólagos visszavonást nem tartom korrekt eljárásnak. Ez így nem tisztességes, ezt így méltatlannak, sérelmesnek találom. Szerencsésebb lett volna eleve Duray Miklóst felkérni, ha azt várták, hogy a Fidesz szekerét tolja a cikkíró.

       Sajnálom, hogy így történt; én a felkérést épp azért fogadtam el, mert fontosnak tartottam tudatni a Magyar Nemzet olvasóival, hogy a határon túliak sem gondolkoznak egyformán és vannak, bizony, velem együtt, akikben erős fenntartások élnek az éppen hivatalos nemzetpolitikával és „nemzeti közgondolkozással” szemben. Ha ennek a gondolatnak nincs létjogosultsága az Önök lapjában április 15-én, akkor a Magyar Nemzet kampány idején nem tájékoztatja korrekt módon az olvasóit.

       Az egy hónappal későbbre helyezett közlés lehetőségét egyelőre ízlelgetem. Ugyanis akkor is lesz majd aktuálpolitikai nyomás és akkor is lesznek szekértoló határon túli cikkírók. A Magyar Nemzet viszont bizonyára ellenzéki lap lesz, és az én cikkem egészen más felhangokat kaphat.

       Egyelőre mégsem vonom vissza írásomat, mert nem kívánom megkímélni Önöket sem a közlés, sem az elutasítás kényelmetlenségétől.

       Én mindkettővel elégedett leszek, a tanulságokat pedig már most levontam.”

[Májusban valóban leközölték a cikket, és valóban egészen más lett az akusztikája, mindkét táborbéli barátaim elégedetlenkedtek velem. A nemzetiek a cikk tartalma, a liberálisok a megjelenés helye miatt. – 2006.]

*

Vass Tibi felkérésére Nagy Zoltán Mihály és Vári Fábián László 2001-es kötetéről írok recenziót az Új Holnapba. Kicsit féltem tőle, mert eléggé súlyos kritikai észrevételeim voltak már első olvasásukkor is, és nem gondoltam, hogy ezek leírásával és publikálásával tovább kellene mélyítenem azt a szakadékot, amelyen én ugyan folyton át- meg átnyúlok, kezemet nyújtva egyiküknek és másikuknak is, ám ők mégis, ezt tapasztalom, egyre inkább haragszanak rám. Elképesztő, hogy itt Kárpátalján (is??) képtelenek az írók a személyes, emberi viszonyt az írói-kritikusi véleménytől különválasztani.

Szóval újraolvastam a könyveket, jegyzeteket készítettem, írom a szövegtartalom értékelő kritikát, és közben arra gondolok, hogy jobban eláztatni előttük magamat már amúgy sem tudnám – akkor hát miért ne legyek őszinte? Miért ne legyek tisztességes („Kifeszítenek úgyis”, haha) és miért ne állítsam azt: megbecsülésem, tiszteletem jeléül tárom fel előttük a rájuk nézve nem feltétlenül kedvező véleményemet.

Nagyobbat szarunk, mint amekkora a seggünkön kifér

Balla D. Károly

Nagyobbat szarunk, mint amekkora a seggünkön kifér

Naplójegyzet: 2002. március

„Ez a művészet csodája, hogy az ember sokkal nagyobbat szarik, mint amekkora a seggén kifér. A művészet nyilván nem evilágból való: az elemzés csak addig a kapuig tudja elkísérni, ahol az ismeretlen kezdődik”

(Weöres Sándor Fülep Lajoshoz írt leveléből idézi Domokos Mátyás: Kortárs, 2002/2-3.)

Két év kihagyás után újra lázasan dolgozom első regényemet. A Szembesülés első ötlete még 1990-ben, azaz tizenkét éve merült fel bennem, de pár 91-es jegyzettől, vázlattól, szövegkísérlettől eltekintve csak 92-ben kezdtem dolgozni rajta, és évente alig-alig haladtam valamennyit. Az inkább csak nyersanyagul szolgáló korábban keletkezett szövegrészek alapján a voltaképpeni megíráshoz 1996-ban fogtam hozzá, és az évben nagyjából be is fejeztem. Legalábbis azt hittem: én lezártnak gondoltam.

Az ezt követő években a regény megjárt 2 kiadót és 4 pályázati fordulót – eredménytelenül. 1999-ben elhatároztam, hogy magam adom ki, kerestem hozzá partnert. Nem találtam. Viszont a sokadszori újraolvasások után egyre rosszabbnak kezdtem érezni. Elhibázottnak kezdett látszani a “művészi koncepcióm” számos eleme, a regényszerkezet egy szörnyszülött torzulásait mutatta fel. Tévedéseimet, hibáimat látva, no és a kiadásban adódó kudarcok miatti csalódottságomat és tehetetlenségemet kompenzálandó – újra sokat dolgoztam a szövegen, majd 2001-ben elkezdtem felhelyezését az internetre – de ezt idő előtt abbahagytam.

Most úgy éreztem, néhány új ötlet segítségével talán életképessé tehetem a reménytelenül félresiklott regényt. Fenekestül felforgattam a szerkezetét, gyakorlatilag az egészet átírom. A sok-sok szövegépítkezési furcsaság közé egy újabbat iktattam: a folyó szöveg komolyságát ironikus szómagyarázatokkal igyekszem ellenpontozni. Mintha a törzsszöveg állításai fényképek lennének, és itt a negatívjukat is felvillantanám. Ilyesmik:

  • Alkotói válság Egyeseknél az íróság egyetlen érzékelhető eredménye a tartós alkotói válság.
  • Fogalmazás Egyes kevéssé tehetséges írók jó fogalmazókész­ségük révén igyekeznek megoldani a művészi ábrázolás problémáit.
  • Halotti maszk Egész életünkben maszkot viselünk, és amikor végre valódi arcunkat odafordíthatnánk a halálnak, leöntik gipsszel.
  • Hit A hit nem egyéb, mint a világban és önmagunkban tapasztalt égető hiányok feltöltésére tett kísérlet. További kísérletek neve: Tudomány, Művészet.
  • Isten 1. Nem hiánya mutatja-e fel leghívebben a Jelenvalót? 2. Isten a leggazdagabban konstruált és legnagyobb műgonddal megalkotott hiány. 3. Isten egészíti ki a Valamit Semmivé.
  • Művészet A kreatív intellektus kísérlete arra, hogy olyan hiányokat töltsön meg művekkel, amely hiányok a belehelyezett művektől válnak igazán feltűnőkké.
  • Tanítványok A mindenkori Mester olyan követői, akikből hiányzik a tehetség ahhoz, hogy meghaladják tanítójukat és maguk is mesterré váljanak. A Tanítványok azok, akik a Mester eszményét kitűzött céllá, emelkedett ideáit száraz tananyaggá, bölcselmét banalitássá, intelmét dogmává, szorongását ellenségképpé, teremtő újításait üres klisévé züllesztik. Ők azok, akik soha nem hozzátesznek a Műhöz,  hanem mindig csak elvesznek belőle.
  • Utópia A jövő már rég megtörtént. Csak mi még nem éltünk akkor.
  • Üresség Az, amiben megnyilvánul a „beszélek” tartalom nélküli törékeny karcsúsága.

*

„Felhívjuk kedves Tagjaink figyelmét, hogy aki 8 éve nem fizeti az írószövetségi tagdíjat, annak a Tagunknak a jövőben nem tudjuk elküldeni a havonta megjelenő Tájékoztatót” – áll a Magyar Írószövetség Tájékoztatójában. Ebben nekem a 8 év tetszik a legjobban, illetve az, hogy aki ennyi ideje nem fizet, az továbbra is Tag, még ám nagybetűvel. A fenyegetés mindenesetre nagyon súlyos. Vajon hány esztendős hátralék esetén jöhet szóba a kizárás?

*

Március 15-én a Beszélő felolvasóestjén a Merlin Színházban illusztris ellenzéki liberális társaságban olvastam fel Petróleumcápa c. írásomat. A közönség nagy tapssal fogadta, többen gratuláltak. Ismerősként üdvözöltük egymást Kornis Mityuval, Demszky Gáborral, Törzsök Erikával. Azonban jellemzően nem olyan volt az az alkalom, mint amilyent író-olvasó találkozók vagy magyarságügyben, netán kisebbségügyben tartott rendezvények során százszor megtapasztaltam. A néhány kézrázáson túl a közönség soraiból senki nem akart szóba elegyedni velem, nem mondta el, hogy erről azt meg azt gondolja, senki nem érdeklődött a kárpátaljai magyarság vagy Ukrajna felől. Igaz, nem ez volt a téma, hanem a kívánt magyarországi kormányváltás, de más esetekben nemigen fordul elő, hogy illetőségemről értesülve valaki ne akarná a kisebbségi vagy épp kárpátaljai tipródás néhány mozzanatát előadni. Liberális közönség részéről erre, úgy tűnik, erre nincs igény. Ez kicsit meglepett. Nem mintha hiányzott volna a sok sirám, a sorsverések felemlegetése és vélt vagy valós sérelmek ezerszeri felidézése, és arról sincs szó, hogy ezt a tartózkodást érdektelenségnek gondoltam volna – épp csak meglepett a gyors lecsengés. Azt viszont kifejezetten sajnáltam, hogy a legkedvesebb barátaim közt is a kitüntetetten “legesleg” Lőkös Ildikónak sürgős dolga miatt el kellett szaladnia; csak megöleltük egymást, s elmondta, a Beszélő miatt jött, nem tudta, hogy én is előadó leszek.  Miért nem telefonáltam, szabaddá tette volna az estéjét. Valóban: miért nem telefonáltam?

A megélt kárpátaljaiság

Balla D. Károly

Az érzelmileg megélt és elfogadott kárpátaljaiság

Naplójegyzet: 2002. február

Írószövetségi választmányi ülés. Első este a szállásunkon összefutunk Vári Fábián Lacival. Kabátban jön ki a szobájából, láthatóan elmenőben. Én a szokott örömmel szorítok vele kezet, Éva még a puszit is kiprovokálja, Laci ellenben zavart, menni szeretne. Kérdezem, hová tart. Kiugrik venni magának valami vacsorának valót. Akkor lépést se tegyen, mondom neki, van egy csomó kajánk, a sör is elég hármunknak, jöjjön át a mi szobánkba, legalább beszélgetünk. Nem, nem, neki még Bénihez is mennie kell… Persze nem erőltetetem a dolgot, de sejtem, az utóbbit már csak azért tette hozzá, hogy kibújjon invitálásom elől.

Megemlíti, hogy olvasta írásomat a Beszélőben. Örülök neki, mondom, és várom, hogy valamit még hozzátegyen. Jó hosszan tudok írni, ennyit szegez nekem, kis rosszallással, mintha írásom terjedelmével lenne baja. Közben pontosan tudom, éppen ez az írás az oka mostani érezhető hidegségének.

Másnap a Választmányon úgy intézem, hogy ha nem is mellé, de a közelébe üljek. Előtte, gyülekezés közben váltunk pár semleges szót. A végén megkérdezem, van-e mára esti programja. Nincsen. Ott lesz a szállásán? Ott. Akkor üljünk már le beszélgetni, inkább kérem, mint mondom. Beleegyezik. Keresni fogjuk egymást, ebben maradunk.

Én komolyan úgy gondoltam, jobb lenne feloldani a most már hosszabb ideje köztünk halmozódó feszültséget. Szerettem volna rákérdezni, voltaképp mi velem a baja, mi bántja az esszéimben vagy előadásaimban. Miért kell nehezen kiküzdött barátságunkat felrúgni csak azért, amiért más-mást gondolunk az irodalomról. Talán, ha arra fordul a beszélgetés, azt is szóba hoztam volna, ha komolyan bántja, hogy elfogadott egy díjat alapítványunktól, én az átadási ünnepséggel azonos nyilvánosság előtt lehetőséget biztosítok számára, hogy visszaadja. Ha valóban nyomja, ne nyomja tovább a lelkiismeretét.

Este Laci nem volt a szobájában. Mi már négy körül oda érkeztünk, és hétig vártuk, hogy befusson. Akkor hagytam egy cédulát a portán: roppant örülnék, ha utánunk jönne, és lementünk a sarki pizzásba vacsorázni. Előzőleg végigtelefonáltam a „Balettes fiúkat”, és Lengyel, Bagu, Pócs el is jöttek. Majdnem tizenegyig söröztünk és beszélgettünk. A szállásunkra érve a portás lobogtatta a cédulámat: a 12-es szoba vendége még nem jött haza. Visszavettem az üzenetemet, újat nem hagytam.

Másnap reggel 8 körül, amikor kikukkantottunk a 11-esből, láttuk, hogy Laci szobáját már takarítják…

*

Újságolja a családom: hallották a rádióban, hogy jelentős előrelépés történt az izomsorvadás gyógyítása terén. A megállíthatatlan romlási folyamatot, amely előtt eddig tehetetlenül állt az orvostudomány, egereknél már sikerült visszafordítani. Lelkesedésüket lehűtve azt mondtam, ennek a kedvéért  egyelőre mégsem szeretnék egér lenni.

*

Egyed Péter súlyos esszéje a februári Korunkban, Kisebbségi jogok mint emberi jogok címen. Sok szempontból, történelmi körültekintéssel vizsgálja a problémát, míg a végén a cím által sugallt feltételezéssel ellenkező értelmű következtetésre jut; arra, hogy a kollektív kisebbségi jogok nem vezethetők le az emberi jogokból, így külön deklarálásukra és nemzetközi elfogadtatásukra van szükség.

Számomra külön izgalmasak a filozófus szerző azon megállapításai és okfejtései, amelyek az egyénnek a közösségben-létét érintik. Többek között ezt írja: „Hogy akarok-e vagy nem egy közösség tagja lenni, az nagyon sok mindent jelent: lelkiismereti és akarati kérdés, de cselekvési-tevékenységi kérdés is, és végül egy bizonytalan jogi-politikai identitás vállalásának a kérdése, már ami szeretett kelet-európai régiónkat illeti.” Ezeknek a vállalásoknak a problémaköre mostanában engem is erősen foglalkoztat, mióta úgy érzem, egyre kevésbé felelek meg annak a közösségnek, amelyben élek, és nekem is egyre kevésbé felel meg ez a közösség. Helyzetemet az Egyed Péter említette felvetések sorrendjében nagyjából így értékelem:

lelkiismereti kérdés – ösztöneimben, érzelmeimben még mindig nagyon erősen kötődöm Kárpátaljához. Továbbra sem tudom másutt elképzelni az életemet, amely nyilván valami mássá, másfélévé válna, ha nem innen, nem ebből a közegből meregetném szemem a világ dolgaira. Lelkiismeretnek én ugyan ezt nem nevezném, esetleg ragaszkodásnak vagy kötödésnek, de leginkább érzelmileg megélt és elfogadott helyzetnek. Hasonlóan fest nálam a következő tényező is:

akarati kérdés – nem állíthatnám, hogy (főleg az utóbbi évtizedben) valami áthatott hivatástudatból vagy felelősségérzetből vállalnám kárpátaljaiságomat, amelyet magamra vonatkoztatva nem érzek sem nyomasztó tehertételnek, sem kegyes kiváltságnak. Ellenben olyan helyzetnek gondolom, amely eléggé sajátságos – és sajátosságában érdemes arra, hogy azon teljességében elfogadjam és megéljem, hogy nehézségeit áthidaljam és „könnyebbségeit” felhasználjam. Személyiségem részévé égett ez a helyzet, és én akarom, hogy az is maradjon. Bonyolítja a dolgot, hogy míg a helyzetemmel maradéktalanul azonosulni tudok, addig mindazokkal, akik ugyanebben a helyzetben vannak – egyre kevésbé. Bizonyára azért – fogalmazom tűnődve –, mert a kárpátaljai magyarság döntően nem úgy ítéli meg a saját helyzetét, mint én. Nem adottságként éli meg, hanem sorcsapásként, történelmi igazságtalanságként, sérelemként, másodrendűségi komplexusként, érvényesülési, nyelvi, identitásbéli akadályozottságként, anyagi és szociális kiszolgáltatottságként, amelyre hivatkozva felmentést adhatnak maguknak és sorstársaiknak számos, főleg minőségi elvárás alól. Illetve, az előbbi tényezők bizonyos lelki kompenzációjaként, a kisebbségi frusztráció egyfelől sokakban kialakítja a közvetlen környezetükkel szembeni kultúrfölény hamis érzését, másfelől pedig a Magyarországgal szembeni indokolatlan elvárások támasztására teszi hajlamossá mindazokat, akik úgy gondolják, magyarságukat megszenvedve anélkül részesülhetnek egyes juttatásokban, hogy erre teljesítményükkel rászolgáltak volna. Ez a magatartás számomra az elmúlt években egyre idegenebb, mi több, visszataszító lett, ezért léptem ki minden olyan struktúrából, amely az ilyen mentalitás kialakulását és gyakorlatát erősítette. Mindez meglehetősen ellentmondásossá tette „kárpátaljai státusomat”, mert bár ezt mint evidenciát – elfogadom, de nem vállalom azt a tipikus „magyar kárpátaljaiságot”, amely a sérelmi magatartáson alapul. Ugyanakkor azokkal sem tudok azonosulni, akik közömbösek, érzéketlenek vagy egyenesen elutasítóak a magyar nyelv és művelődés, a nemzeti hagyományok iránt (erre is akad példa tájainkon), ezekről az értékekről nem vagyok hajlandó lemondani, ellenkezőleg, teljes mélységükben megélni igyekszem őket. Ám eközben sem azt nem vallom, hogy ezt ne a nagyobb struktúrák egészén belül kellene látnom és felhasználnom, sem azt, hogy ezekkel élnem kisebbségi magyar elhivatottságom okán lenne kötelességem. (Ezt a magatartásomat gondolják írótársaim „lenézésnek”, bűnös liberalizmusnak, árulásnak…) A kérdés tehát számomra úgy fest, hogy ugyan kárpátaljai státuszomat teljes természetességgel elfogadom, de nem akarom magamat abban a közösségben elhelyezni, amely az enyémtől alapvetően különbözően éli meg ugyanezt a helyzetet.

cselekvési-tevékenységi kérdés – e tekintetben is meglehetősen ellentmondásos a helyzetem, lévén minden, amit csinálok, azt itt csinálom, ez előtt a monitor előtt, ennél az íróasztalnál, ebben a padlásszobában. És ez a padlásszoba az Ungra tekinget kicsi ablakával, és ha kihajlok rajta, látom a város egyetlen magyar iskolájának az épületét, amelybe 10 éven át jártam okosodni. Cselekvéseim tehát itt zajlanak, és aki cselekszi őket, az (akarva-akaratlanul) tagja annak a közösségnek, amelyet kárpátaljai magyarságnak neveznek. Mégis, munkám, ténykedésem egyre lazább szálakon kötődik e közösséghez. Illetve, ez így nem is igaz. Nem lazábbak lettek a szálak, hanem másfajták: áttételesebbek, elvontabbak – és kritikusabbak. Azok a szálak, amelyek, mondjuk, arra ösztönöztek, hogy tevékeny (olykor vezető) szerepet vállaljak itteni magyarságszervezetekben, vagy amelyek mentén egy-egy nagygyűlés mikrofonjához vezetett az utam – nos, ezek a szálak elszakadtak. De elfoszlottak azok a kötelékek is, amelyektől fogva kárpátaljai magyar irodalmi lapot szerkesztettem és adtam ki, kárpátaljai magyar könyvkiadót működtettem, kárpátaljai magyar rendezvényeket szerveztem. Ugyanakkor fenntartom a jogomat, hogy kritikával illessem

[Ez a jegyzet itt megszakad, utólag nem tudom és nem is akarom rekonstruálni – főztem hozzá 2006-ban.]

Butítás és szemfényvesztés

Balla D. Károly

Butítás és szemfényvesztés

Naplójegyzet: 2002. január

balla csönge

Csönge

Minden idők legszellemesebb karácsonyi ajándékát a lányomtól kaptam. Saját készítésű kis könyvecskébe gyűjtötte a tőlem leggyakrabban hallott mondatokat, szám szerint 51-et. Amikor felolvasta, könnyesre kacagtuk magunkat. Persze nem maguk a mondatok az igazán érdekesek, hanem az ő megfigyelése: hogy ezeket én valóban elég gyakran használom megfelelő szituációkban. Egy részük kívánság, kérés, amikor pl. íróasztalomnál ülve a konyhában hagyott teámat bekérem („Kérem szépen a teácskámat!”), más része utasítás vagy dorgálás („Kolos, vidd el a kutyát sétálni!”; „Ha te nem hallod az én zenémet, akkor én miért hallom a tiedet? Hangerő!!”), akad köztük rosszalló kérdés: „Mikor fejezi be már anyu a munkát?” és „szellemesnek” szánt megállapítás (ha pl. azt kérdezi valamelyik gyerek, nem veszünk-e ezt vagy azt – valami drága dolgot –, akkor ezt szoktam mondani: „Persze, és helikoptert is, egyszerre kettőt, hogy páros legyen!”), vagy rezignált szóvá tétel („Évikém, nem hallgatnak ránk a gyerekeink…”). Ez a könyvecske és főleg ennek felolvasása volt az egyetlen igazán kellemes mozzanata az egész ünnepkörnek. Én ugyanis szívem szerint december 23-a után azonnal január 29-ét iktatnám be, mert nem igazán szeretem és egyre nehezebben viselem az ünneplős alkalmakat, és ez alatt a harmincvalahány nap alatt az általános és családi ünnepek tömény sűrűségben követik egymást, beleértve a saját születés- és névnapomat is.

*

beregszaszi foiskolaKeserű hangú email egy Beregszászban székelő nagyon komoly és a legtöbb magyarországi támogatásban részesülő kárpátaljai intézmény ugyancsak komoly vezetőjétől. Arra legutóbbi látogatása során már megkért, ne csak arról ne számoljak be blogomban, hogy mit mondott, hanem azt se említsem, hogy meglátogatott. De magánlevélben azért még színt mer vallani. Levelében keserű szavak után ez a mondat: „Bocs a kifakadásért, de mostanában az egész helyi magyar közéletből elegem van, mert butításnak és szemfényvesztésnek tartom az egészet, és sajnos a mi intézményünk is kezd efelé elmozdulni, ami ellen már-már szélmalomharcot vívok.”

Butítás és szemfényvesztés. Hát már belülről is látszik?

*

pomogáts bélaPomogáts Béla megint Kárpátalján tölti a magyar kultúra napjához legközelebb eső hétvégéjét. Komlós Attilával a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (lánykori nevén Anyanyelvi Konferencia) színeiben vesznek részt a különböző rendezvényeken és adnak át okleveleket. Tanácskozásra is sor kerül ilyenkor Ungváron. A tavalyinak a kárpátaljai magyar irodalom, az ideinek a kultúra és az Internet a témája. Dupka rendesen küldi a meghívókat, tavaly is, az idén is még előadásra is felkért – én meg udvariasan lemondtam akkor is, most is. Irodalom? Internet? Ők ezekhez a dolgokhoz jobban értenek.

*

26-án szűk körű baráti fogadás keretében Ungváron átadtuk az UngBereg Alapítvány és a Pánsíp szerkesztősége által alapított KÁRMIN-díjat (Bagu Lászlónak), a KÁRMIN-különdíjat (Trill Zsoltnak) és a Váradi-Sternberg János Díjat (Kovács Elemérnek). Az alkalomra alighanem most utoljára került sor. Több okból is.

Az első az, hogy minden „szervezeti” működésemet szeretném felszámolni, megszüntetni. Évek óta fondorkodom ezen, de valahogy mindig visszaszippantott valami „ügy”, amit egy ideig még folytatásra érdemesnek gondoltam, illetve egy-egy új ötlet (pl. a Pánsíp Irodalmi Szalon) még felszabadított belőlem annyi energiát, hogy ne szálljak ki a mókuskerékből.

Miután minden szervezetből kiváltam és felhagytam a pályázgatással, előbb a könyv- és lapkiadással, később a rendezvények szervezésével, így az a nagyon pici két „hivatalos” keret, amelyen belül korábban ezeket a munkákat végeztem, elvesztette funkcióját. A Pánsíp szerkesztősége jó pár éve már amúgy is csak formálisan (vagy inkább informálisan?) létezett, működésünk hivatalos alapját egyetlen árva lapengedély képezte, de a gyakorlatban magánemberként tartottuk fenn Évával. Folyamatosan elvesztette szerepét az UngBereg Alapítványt is, hiszen annak idején azért jött létre és azért került bejegyzésre Budapesten, hogy a magyarországi támogatások megpályázásával és bizonyos vállalkozói tevékenységgel (pl. könyvkiadás és -terjesztés) hozzájáruljon a kárpátaljai kulturális élet felpezsdítéséhez. A pályázati rendszerektől való távolmaradásom azonban azt eredményezte, hogy az üzleti tevékenységgel nehezen, sok munkával megtermelt bevételt elvitték a fenntartási költségek, a könyvelés, az adók és illetékek, így az egész alapítványosdi értelmetlenné vált. Mivel a díjakat éppen az alapítvány és a szerkesztőség alapította, így utóbbiak „elmúlván” valószínűleg a díjak is megszűnnek.

Hogy a jövőben semmilyen erőfeszítést nem akarok tenni a díjak anyagi fedezetének előteremtése és az átadási ünnepség keretének (Irodalmi Szalon) fenntartása érdekében, annak második oka két övön aluli támadás.

vári fábián lászlóAz egyik tavalyi díjazottunk, Vári Fábián László, közel egy év elteltével a sajtóban azt nyilatkozta, hogy a díj elfogadása nagy fejtörést okozott neki, tulajdonképpen megbánta akkori döntését, ma már inkább visszautasítaná. A dolog azért bánt, mert ugyan az így nyilatkozó írótárssal eléggé feszült a személyes viszonyom, de ugyanilyen feszült volt tavaly ilyenkor is, amikor éppen az én javaslatomra neki ítéltük a díjat – és ő elfogadta, a vele járó pénzes borítékkal együtt. Most utólag nyilvánosan megbánni a dolgot – nem túl lovagias magatartás, legalábbis az én gesztusomra válaszul elég nagy otrombaságnak tetszik. De még nem is ez bánt igazán! Hanem az, hogy a díj egy jeles személyiség, a szép emlékű Váradi-Sternberg János professzor nevét viseli, és ezt az utólagos riszálódást az ő emlékéhez is méltatlannak tartom. Arról nem is beszélve, hogy a díj alapítólevelében ez áll: „A díjban a társadalomtudományok azon (kárpátaljai vagy Kárpátaljával foglalkozó) művelői, azon kutatók, oktatók, publicisták, a közélet vagy akár a művészetek azon képviselői részesülhetnek, akik tevékenységükkel a nemzetek és nemzetiségek együttélésének ügyét, a toleranciát, a másság tiszteletét szolgálják, akik fellépnek mindenfajta diszkrimináció ellen, s munkásságukkal tanúságot tesznek a torzításoktól, hamisításoktól mentes történelem- és társadalomszemlélet mellett.” Vajon az írótársnak, aki egyébként ruszin népballada-fordításaiért kapta a díjat, melyik kitétel ellen lett kifogása egy évvel az odaítélés után?

nagy zoltán mihályKisebb a jelentősége, mégis felkavart a másik támadás, amely alig egy héttel követte az elsőt, és éppen a díjátadás napjának délelőttjén ért célba. Másik helybéli írótársam, Nagy Zoltán Mihály nem kevesebbel vádolt magánlevelében, mint hogy az utóbbi időben szellemi diktátor-szerepre kívántam törni, de mivel szívós ellenállásba ütköztem, ezért most „vagdalkozom” és „rugdosódom” (erre a Beszélőben közzétett írásomat hozza fel például). A dolog azért nevetséges, mert az utóbbi 9-10 évem éppen azzal telt, hogy kilépegettem minden (amúgy sem jelentős) pozícióból és minden testületből, tudatosan felszámoltam minden befolyásolási lehetőségemet, mára se kiadóm, se lapom, nem szervezek semmit, nem járok rendezvényekre, a 15-20 pályatársamat és barátomat érintő, összesen talán tucatnyi összejövetelt háta mögött tudó Irodalmi Szalont is felköltöztettem tavaly a világhálóra… De a vád nemcsak nevetséges, hanem aljas is, mert a magánlevélben az is benne áll, úgy viselkedem, mint apám a 70-es években. Apám akkoriban jelentős súlyú irodalompolitikus volt, egyetlen napilapunk nagy hatalmú főszerkesztője, a megyei pártbizottság tagja, a helyi írószervezet elnökségi tagja stb., sok-sok elvtársi kapcsolattal – neki tehát valóban volt tényleges és könnyen érvényesíthető hatalma, amellyel időnként alighanem vissza is élt. De ezt az én fejemre ráolvasni, amikor jószerével huszonöt éve arról szól az életem, hogy apámétól különböző, azzal ellentétes magatartást tanúsítsak – ez valóban övön aluli ütés. Egyelőre magánlevélben, de az írótárs kilátásba helyez mást is, kiközösítéssel fenyeget, tudatva velem, hogy ez az utolsó magánlevél, amelyben még megpróbál jobb belátásra bírni. (Eztán a nyilvános megkövezés jön?)

Ezen vicsorogva bár, de megint csak nevetni tudok: ugyan hogyan lehetne engem kiközösíteni bármiből is, hiszen nem vagyok benne semmiben, legkevésbé abban a „közösségben”, amelynek nevében a levélíró olykor többes számban fogalmaz.

Valószínűleg éppen ez fáj nekik, hogy nem üvöltők a falkával, hanem írok és publikálok. És mivel ők alig írnak és alig publikálnak, hát kénytelenek valami módot találni arra, hogy saját érvényességüket, ha már művekben nem sikerült, legalább ilyen vagdalkozásban megpróbálják demonstrálni. Ezzel voltaképp ők törekszenek befolyást szerezni fölöttem, ha tehetnék, betiltanák a publikációimat.

Pedig én semmi mást nem teszek, csak írom, mondom a véleményemet, egy író magánvéleményét – ők viszont a szent igazság nevében kinyilatkoztatnak. Én tele vagyok kétellyel, ők biztosak az ítéletükben. Én lazán és könnyedén irkálok a világba, ők görcsökbe meredve szolgálják AZ ÜGYET.

Munkamegosztásnak talán nem is rossz.

Napló 2002 – BDK írói webnaplója

bdk 2002

Balla D. Károj* (akkor még Károly) 2002-ben

2002-es naplójegyzetek

A 2002-es esztendő több szempontból is nagyon fontos az életemben. Ekkor kezdett napi szükségletté és gyakorlattá válni számomra az internetezés, ekkor kapcsolt nagyüzemre az UngParty NetCafé: egyre több rovata nyílt, egyre több szerző írásait közöltem – online kapcsolati hálóm dinamikus szélesedésnek indult.

Ebben az évben kezdtem el a közvetlenül a webre szánt nyilvános naplójegyzeteket írni. Szeméjes*, de írói feljegyzések voltak ezek, magamnak írtam őket, de egy későbbi publikálás lehetőségét is szem előtt tartva. Ijenekkel – többnyire havi összefoglalókat – 1996 végétől próbálkoztam, ám ez még internetes korszakom előtt volt, a szövegek csak jóval később kaptak online nyilvánosságot. A tényleges webes naplóírást 2002 szeptemberében kezdtem el. Akkor még nem hívtam blognak, ezt a szót később ismertem meg.

A jelen weboldalról a 2002-ben írt összes jegyzetem elérhető (lesz): a szeptember előtti gépbe írtak csakúgy, mint  a közvetlenül a webre szánt ezutániak is (havi összesítésben). Lásd a linkeket itt jobbra. Kronológia alulról felfelé!

Ugyancsak ez volt az az esztendő, amikor kárpátaljai kollégáimmal végleg megromlott a kapcsolatom és gyakorlatilag megszakítottam velük minden szellemi és fizikai nexust. Ennek a szakításnak több oka és számos előzménye volt, mindenképpen közrejátszott benne, hogy javarészt éppen 2002-ben írtam és/vagy publikáltam azokat az esszéket és könyvkritikákat, amejekben már nemcsak irodalmunk gyengéire mutattam rá, hanem irodalmáraink legérzékenyebb tyúkszemeire is ráléptem. Ezekre gondolok:

A kattintható linkek nyomán megnyíló esszék egyikében szerepel az a megállapításom, amej mai napig bassza a volt kollégák csőrét:

A kárpátaljai magyar irodalomnak az a része, amely kárpátaljai, egyre kevésbé tekinthető irodalomnak, amely pedig irodalomnak minősíthető, az egyre kevésbé kárpátaljai.

De nemcsak az irodalomról van szó. Bizonyos, hogy nemcsak kritikáim és előadásaim, nyilvános megszólalásaim (pl. Tokaji Írótábor, A Határon Túli Magyar Irodalom Hete Székesfehérváron, írószövetségi rendezvények) sértették sokak írói önérzetét, hanem a főleg a kárpátaljai magyar szervezeteket bíráló közéleti cikkeim is hozzájárultak a konfliktus kiéleződéséhez, mindezt felerősítette napi jegyzeteim kritikus, nem ritkán ironikus, gúnyos, szarkasztikus hangja. Miközben a kollégák egyre egyértelműbben konzervatív-jobboldali beállítódásúvá váltak, aközben az én gyakori politikai véleménynyilvánításaim egyre inkább átitatódtak liberalizmussal, és ez csak tetézte a bajt.

Illetve még talán az is közrejátszott, hogy akkoriban eléggé sikeres írónak számítottam, több jelentős szakmai díjat kaptam, költőversenyt, drámaíró versenyt, novellapájázatokat nyertem, ojkor évente több könyvem is megjelent, rangos fojóiratokban publikáltam meglehetős gyakorisággal – vezető irodalmáraink közül négynek-ötnek az együttes teljesítménye se tett ki ennyit. Szemüket szúrhatta még az is, hogy nemcsak sikeresen alapítottam fojóiratokat és kiadói műhejeket, díjakat és irodalmi szalont – hanem ekkorra mindezekkel fel is hagytam, a nagy közösségi szervezősdi után lényegében visszatértem magánírónak, illetve ami maradt szerkesztői ambícióimból, azzal felköltöztem az internetre.

Egyre több lett tehát a rovásomon.

Ez  fojamat mintegy 10 év horzsolódás után vezetett a végleges szakításig, amikor is én már teljesen kiléptem a köreikből, írásaimmal és fizikai távolmaradásaimmal nyilvánvalóvá tettem, hogy nem tartok velük, elhagytam a kárpátaljai magyar írók közösségét. Eljött a pillanat, amikor erre válaszul ők is kizártak az általuk képviselt kárpátaljai magyar irodalomból. Ez számomra inkább volt megkönnyebbülés, mint sérelem: ekkor már szinte semmi kötött hozzájuk.

A szakításhoz vezető konfliktusok végső kiélesedésének a 2002-es naplójegyzetek meglehetősen hű krónikáját adják. Az év elején még közös rendezvényeinkről, szerepléseinkről írok… A végkifejlet éppen 2002 őszére tehető – bár ezután még voltak egy-egy írótárssal, szerkesztővel kisebb enyhülési és közeledési kísérletek, de később ezek is ellentétükbe fordultak.

* 2017 óta újonnan keletkező írásaimban kerülöm az elipszilon használatát, pontos j-t írok hejette.