A megélt kárpátaljaiság

Balla D. Károly

Az érzelmileg megélt és elfogadott kárpátaljaiság

Naplójegyzet: 2002. február

Írószövetségi választmányi ülés. Első este a szállásunkon összefutunk Vári Fábián Lacival. Kabátban jön ki a szobájából, láthatóan elmenőben. Én a szokott örömmel szorítok vele kezet, Éva még a puszit is kiprovokálja, Laci ellenben zavart, menni szeretne. Kérdezem, hová tart. Kiugrik venni magának valami vacsorának valót. Akkor lépést se tegyen, mondom neki, van egy csomó kajánk, a sör is elég hármunknak, jöjjön át a mi szobánkba, legalább beszélgetünk. Nem, nem, neki még Bénihez is mennie kell… Persze nem erőltetetem a dolgot, de sejtem, az utóbbit már csak azért tette hozzá, hogy kibújjon invitálásom elől.

Megemlíti, hogy olvasta írásomat a Beszélőben. Örülök neki, mondom, és várom, hogy valamit még hozzátegyen. Jó hosszan tudok írni, ennyit szegez nekem, kis rosszallással, mintha írásom terjedelmével lenne baja. Közben pontosan tudom, éppen ez az írás az oka mostani érezhető hidegségének.

Másnap a Választmányon úgy intézem, hogy ha nem is mellé, de a közelébe üljek. Előtte, gyülekezés közben váltunk pár semleges szót. A végén megkérdezem, van-e mára esti programja. Nincsen. Ott lesz a szállásán? Ott. Akkor üljünk már le beszélgetni, inkább kérem, mint mondom. Beleegyezik. Keresni fogjuk egymást, ebben maradunk.

Én komolyan úgy gondoltam, jobb lenne feloldani a most már hosszabb ideje köztünk halmozódó feszültséget. Szerettem volna rákérdezni, voltaképp mi velem a baja, mi bántja az esszéimben vagy előadásaimban. Miért kell nehezen kiküzdött barátságunkat felrúgni csak azért, amiért más-mást gondolunk az irodalomról. Talán, ha arra fordul a beszélgetés, azt is szóba hoztam volna, ha komolyan bántja, hogy elfogadott egy díjat alapítványunktól, én az átadási ünnepséggel azonos nyilvánosság előtt lehetőséget biztosítok számára, hogy visszaadja. Ha valóban nyomja, ne nyomja tovább a lelkiismeretét.

Este Laci nem volt a szobájában. Mi már négy körül oda érkeztünk, és hétig vártuk, hogy befusson. Akkor hagytam egy cédulát a portán: roppant örülnék, ha utánunk jönne, és lementünk a sarki pizzásba vacsorázni. Előzőleg végigtelefonáltam a „Balettes fiúkat”, és Lengyel, Bagu, Pócs el is jöttek. Majdnem tizenegyig söröztünk és beszélgettünk. A szállásunkra érve a portás lobogtatta a cédulámat: a 12-es szoba vendége még nem jött haza. Visszavettem az üzenetemet, újat nem hagytam.

Másnap reggel 8 körül, amikor kikukkantottunk a 11-esből, láttuk, hogy Laci szobáját már takarítják…

*

Újságolja a családom: hallották a rádióban, hogy jelentős előrelépés történt az izomsorvadás gyógyítása terén. A megállíthatatlan romlási folyamatot, amely előtt eddig tehetetlenül állt az orvostudomány, egereknél már sikerült visszafordítani. Lelkesedésüket lehűtve azt mondtam, ennek a kedvéért  egyelőre mégsem szeretnék egér lenni.

*

Egyed Péter súlyos esszéje a februári Korunkban, Kisebbségi jogok mint emberi jogok címen. Sok szempontból, történelmi körültekintéssel vizsgálja a problémát, míg a végén a cím által sugallt feltételezéssel ellenkező értelmű következtetésre jut; arra, hogy a kollektív kisebbségi jogok nem vezethetők le az emberi jogokból, így külön deklarálásukra és nemzetközi elfogadtatásukra van szükség.

Számomra külön izgalmasak a filozófus szerző azon megállapításai és okfejtései, amelyek az egyénnek a közösségben-létét érintik. Többek között ezt írja: „Hogy akarok-e vagy nem egy közösség tagja lenni, az nagyon sok mindent jelent: lelkiismereti és akarati kérdés, de cselekvési-tevékenységi kérdés is, és végül egy bizonytalan jogi-politikai identitás vállalásának a kérdése, már ami szeretett kelet-európai régiónkat illeti.” Ezeknek a vállalásoknak a problémaköre mostanában engem is erősen foglalkoztat, mióta úgy érzem, egyre kevésbé felelek meg annak a közösségnek, amelyben élek, és nekem is egyre kevésbé felel meg ez a közösség. Helyzetemet az Egyed Péter említette felvetések sorrendjében nagyjából így értékelem:

lelkiismereti kérdés – ösztöneimben, érzelmeimben még mindig nagyon erősen kötődöm Kárpátaljához. Továbbra sem tudom másutt elképzelni az életemet, amely nyilván valami mássá, másfélévé válna, ha nem innen, nem ebből a közegből meregetném szemem a világ dolgaira. Lelkiismeretnek én ugyan ezt nem nevezném, esetleg ragaszkodásnak vagy kötödésnek, de leginkább érzelmileg megélt és elfogadott helyzetnek. Hasonlóan fest nálam a következő tényező is:

akarati kérdés – nem állíthatnám, hogy (főleg az utóbbi évtizedben) valami áthatott hivatástudatból vagy felelősségérzetből vállalnám kárpátaljaiságomat, amelyet magamra vonatkoztatva nem érzek sem nyomasztó tehertételnek, sem kegyes kiváltságnak. Ellenben olyan helyzetnek gondolom, amely eléggé sajátságos – és sajátosságában érdemes arra, hogy azon teljességében elfogadjam és megéljem, hogy nehézségeit áthidaljam és „könnyebbségeit” felhasználjam. Személyiségem részévé égett ez a helyzet, és én akarom, hogy az is maradjon. Bonyolítja a dolgot, hogy míg a helyzetemmel maradéktalanul azonosulni tudok, addig mindazokkal, akik ugyanebben a helyzetben vannak – egyre kevésbé. Bizonyára azért – fogalmazom tűnődve –, mert a kárpátaljai magyarság döntően nem úgy ítéli meg a saját helyzetét, mint én. Nem adottságként éli meg, hanem sorcsapásként, történelmi igazságtalanságként, sérelemként, másodrendűségi komplexusként, érvényesülési, nyelvi, identitásbéli akadályozottságként, anyagi és szociális kiszolgáltatottságként, amelyre hivatkozva felmentést adhatnak maguknak és sorstársaiknak számos, főleg minőségi elvárás alól. Illetve, az előbbi tényezők bizonyos lelki kompenzációjaként, a kisebbségi frusztráció egyfelől sokakban kialakítja a közvetlen környezetükkel szembeni kultúrfölény hamis érzését, másfelől pedig a Magyarországgal szembeni indokolatlan elvárások támasztására teszi hajlamossá mindazokat, akik úgy gondolják, magyarságukat megszenvedve anélkül részesülhetnek egyes juttatásokban, hogy erre teljesítményükkel rászolgáltak volna. Ez a magatartás számomra az elmúlt években egyre idegenebb, mi több, visszataszító lett, ezért léptem ki minden olyan struktúrából, amely az ilyen mentalitás kialakulását és gyakorlatát erősítette. Mindez meglehetősen ellentmondásossá tette „kárpátaljai státusomat”, mert bár ezt mint evidenciát – elfogadom, de nem vállalom azt a tipikus „magyar kárpátaljaiságot”, amely a sérelmi magatartáson alapul. Ugyanakkor azokkal sem tudok azonosulni, akik közömbösek, érzéketlenek vagy egyenesen elutasítóak a magyar nyelv és művelődés, a nemzeti hagyományok iránt (erre is akad példa tájainkon), ezekről az értékekről nem vagyok hajlandó lemondani, ellenkezőleg, teljes mélységükben megélni igyekszem őket. Ám eközben sem azt nem vallom, hogy ezt ne a nagyobb struktúrák egészén belül kellene látnom és felhasználnom, sem azt, hogy ezekkel élnem kisebbségi magyar elhivatottságom okán lenne kötelességem. (Ezt a magatartásomat gondolják írótársaim „lenézésnek”, bűnös liberalizmusnak, árulásnak…) A kérdés tehát számomra úgy fest, hogy ugyan kárpátaljai státuszomat teljes természetességgel elfogadom, de nem akarom magamat abban a közösségben elhelyezni, amely az enyémtől alapvetően különbözően éli meg ugyanezt a helyzetet.

cselekvési-tevékenységi kérdés – e tekintetben is meglehetősen ellentmondásos a helyzetem, lévén minden, amit csinálok, azt itt csinálom, ez előtt a monitor előtt, ennél az íróasztalnál, ebben a padlásszobában. És ez a padlásszoba az Ungra tekinget kicsi ablakával, és ha kihajlok rajta, látom a város egyetlen magyar iskolájának az épületét, amelybe 10 éven át jártam okosodni. Cselekvéseim tehát itt zajlanak, és aki cselekszi őket, az (akarva-akaratlanul) tagja annak a közösségnek, amelyet kárpátaljai magyarságnak neveznek. Mégis, munkám, ténykedésem egyre lazább szálakon kötődik e közösséghez. Illetve, ez így nem is igaz. Nem lazábbak lettek a szálak, hanem másfajták: áttételesebbek, elvontabbak – és kritikusabbak. Azok a szálak, amelyek, mondjuk, arra ösztönöztek, hogy tevékeny (olykor vezető) szerepet vállaljak itteni magyarságszervezetekben, vagy amelyek mentén egy-egy nagygyűlés mikrofonjához vezetett az utam – nos, ezek a szálak elszakadtak. De elfoszlottak azok a kötelékek is, amelyektől fogva kárpátaljai magyar irodalmi lapot szerkesztettem és adtam ki, kárpátaljai magyar könyvkiadót működtettem, kárpátaljai magyar rendezvényeket szerveztem. Ugyanakkor fenntartom a jogomat, hogy kritikával illessem

[Ez a jegyzet itt megszakad, utólag nem tudom és nem is akarom rekonstruálni – főztem hozzá 2006-ban.]

Butítás és szemfényvesztés

Balla D. Károly

Butítás és szemfényvesztés

Naplójegyzet: 2002. január

balla csönge

Csönge

Minden idők legszellemesebb karácsonyi ajándékát a lányomtól kaptam. Saját készítésű kis könyvecskébe gyűjtötte a tőlem leggyakrabban hallott mondatokat, szám szerint 51-et. Amikor felolvasta, könnyesre kacagtuk magunkat. Persze nem maguk a mondatok az igazán érdekesek, hanem az ő megfigyelése: hogy ezeket én valóban elég gyakran használom megfelelő szituációkban. Egy részük kívánság, kérés, amikor pl. íróasztalomnál ülve a konyhában hagyott teámat bekérem („Kérem szépen a teácskámat!”), más része utasítás vagy dorgálás („Kolos, vidd el a kutyát sétálni!”; „Ha te nem hallod az én zenémet, akkor én miért hallom a tiedet? Hangerő!!”), akad köztük rosszalló kérdés: „Mikor fejezi be már anyu a munkát?” és „szellemesnek” szánt megállapítás (ha pl. azt kérdezi valamelyik gyerek, nem veszünk-e ezt vagy azt – valami drága dolgot –, akkor ezt szoktam mondani: „Persze, és helikoptert is, egyszerre kettőt, hogy páros legyen!”), vagy rezignált szóvá tétel („Évikém, nem hallgatnak ránk a gyerekeink…”). Ez a könyvecske és főleg ennek felolvasása volt az egyetlen igazán kellemes mozzanata az egész ünnepkörnek. Én ugyanis szívem szerint december 23-a után azonnal január 29-ét iktatnám be, mert nem igazán szeretem és egyre nehezebben viselem az ünneplős alkalmakat, és ez alatt a harmincvalahány nap alatt az általános és családi ünnepek tömény sűrűségben követik egymást, beleértve a saját születés- és névnapomat is.

*

beregszaszi foiskolaKeserű hangú email egy Beregszászban székelő nagyon komoly és a legtöbb magyarországi támogatásban részesülő kárpátaljai intézmény ugyancsak komoly vezetőjétől. Arra legutóbbi látogatása során már megkért, ne csak arról ne számoljak be blogomban, hogy mit mondott, hanem azt se említsem, hogy meglátogatott. De magánlevélben azért még színt mer vallani. Levelében keserű szavak után ez a mondat: „Bocs a kifakadásért, de mostanában az egész helyi magyar közéletből elegem van, mert butításnak és szemfényvesztésnek tartom az egészet, és sajnos a mi intézményünk is kezd efelé elmozdulni, ami ellen már-már szélmalomharcot vívok.”

Butítás és szemfényvesztés. Hát már belülről is látszik?

*

pomogáts bélaPomogáts Béla megint Kárpátalján tölti a magyar kultúra napjához legközelebb eső hétvégéjét. Komlós Attilával a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (lánykori nevén Anyanyelvi Konferencia) színeiben vesznek részt a különböző rendezvényeken és adnak át okleveleket. Tanácskozásra is sor kerül ilyenkor Ungváron. A tavalyinak a kárpátaljai magyar irodalom, az ideinek a kultúra és az Internet a témája. Dupka rendesen küldi a meghívókat, tavaly is, az idén is még előadásra is felkért – én meg udvariasan lemondtam akkor is, most is. Irodalom? Internet? Ők ezekhez a dolgokhoz jobban értenek.

*

26-án szűk körű baráti fogadás keretében Ungváron átadtuk az UngBereg Alapítvány és a Pánsíp szerkesztősége által alapított KÁRMIN-díjat (Bagu Lászlónak), a KÁRMIN-különdíjat (Trill Zsoltnak) és a Váradi-Sternberg János Díjat (Kovács Elemérnek). Az alkalomra alighanem most utoljára került sor. Több okból is.

Az első az, hogy minden „szervezeti” működésemet szeretném felszámolni, megszüntetni. Évek óta fondorkodom ezen, de valahogy mindig visszaszippantott valami „ügy”, amit egy ideig még folytatásra érdemesnek gondoltam, illetve egy-egy új ötlet (pl. a Pánsíp Irodalmi Szalon) még felszabadított belőlem annyi energiát, hogy ne szálljak ki a mókuskerékből.

Miután minden szervezetből kiváltam és felhagytam a pályázgatással, előbb a könyv- és lapkiadással, később a rendezvények szervezésével, így az a nagyon pici két „hivatalos” keret, amelyen belül korábban ezeket a munkákat végeztem, elvesztette funkcióját. A Pánsíp szerkesztősége jó pár éve már amúgy is csak formálisan (vagy inkább informálisan?) létezett, működésünk hivatalos alapját egyetlen árva lapengedély képezte, de a gyakorlatban magánemberként tartottuk fenn Évával. Folyamatosan elvesztette szerepét az UngBereg Alapítványt is, hiszen annak idején azért jött létre és azért került bejegyzésre Budapesten, hogy a magyarországi támogatások megpályázásával és bizonyos vállalkozói tevékenységgel (pl. könyvkiadás és -terjesztés) hozzájáruljon a kárpátaljai kulturális élet felpezsdítéséhez. A pályázati rendszerektől való távolmaradásom azonban azt eredményezte, hogy az üzleti tevékenységgel nehezen, sok munkával megtermelt bevételt elvitték a fenntartási költségek, a könyvelés, az adók és illetékek, így az egész alapítványosdi értelmetlenné vált. Mivel a díjakat éppen az alapítvány és a szerkesztőség alapította, így utóbbiak „elmúlván” valószínűleg a díjak is megszűnnek.

Hogy a jövőben semmilyen erőfeszítést nem akarok tenni a díjak anyagi fedezetének előteremtése és az átadási ünnepség keretének (Irodalmi Szalon) fenntartása érdekében, annak második oka két övön aluli támadás.

vári fábián lászlóAz egyik tavalyi díjazottunk, Vári Fábián László, közel egy év elteltével a sajtóban azt nyilatkozta, hogy a díj elfogadása nagy fejtörést okozott neki, tulajdonképpen megbánta akkori döntését, ma már inkább visszautasítaná. A dolog azért bánt, mert ugyan az így nyilatkozó írótárssal eléggé feszült a személyes viszonyom, de ugyanilyen feszült volt tavaly ilyenkor is, amikor éppen az én javaslatomra neki ítéltük a díjat – és ő elfogadta, a vele járó pénzes borítékkal együtt. Most utólag nyilvánosan megbánni a dolgot – nem túl lovagias magatartás, legalábbis az én gesztusomra válaszul elég nagy otrombaságnak tetszik. De még nem is ez bánt igazán! Hanem az, hogy a díj egy jeles személyiség, a szép emlékű Váradi-Sternberg János professzor nevét viseli, és ezt az utólagos riszálódást az ő emlékéhez is méltatlannak tartom. Arról nem is beszélve, hogy a díj alapítólevelében ez áll: „A díjban a társadalomtudományok azon (kárpátaljai vagy Kárpátaljával foglalkozó) művelői, azon kutatók, oktatók, publicisták, a közélet vagy akár a művészetek azon képviselői részesülhetnek, akik tevékenységükkel a nemzetek és nemzetiségek együttélésének ügyét, a toleranciát, a másság tiszteletét szolgálják, akik fellépnek mindenfajta diszkrimináció ellen, s munkásságukkal tanúságot tesznek a torzításoktól, hamisításoktól mentes történelem- és társadalomszemlélet mellett.” Vajon az írótársnak, aki egyébként ruszin népballada-fordításaiért kapta a díjat, melyik kitétel ellen lett kifogása egy évvel az odaítélés után?

nagy zoltán mihályKisebb a jelentősége, mégis felkavart a másik támadás, amely alig egy héttel követte az elsőt, és éppen a díjátadás napjának délelőttjén ért célba. Másik helybéli írótársam, Nagy Zoltán Mihály nem kevesebbel vádolt magánlevelében, mint hogy az utóbbi időben szellemi diktátor-szerepre kívántam törni, de mivel szívós ellenállásba ütköztem, ezért most „vagdalkozom” és „rugdosódom” (erre a Beszélőben közzétett írásomat hozza fel például). A dolog azért nevetséges, mert az utóbbi 9-10 évem éppen azzal telt, hogy kilépegettem minden (amúgy sem jelentős) pozícióból és minden testületből, tudatosan felszámoltam minden befolyásolási lehetőségemet, mára se kiadóm, se lapom, nem szervezek semmit, nem járok rendezvényekre, a 15-20 pályatársamat és barátomat érintő, összesen talán tucatnyi összejövetelt háta mögött tudó Irodalmi Szalont is felköltöztettem tavaly a világhálóra… De a vád nemcsak nevetséges, hanem aljas is, mert a magánlevélben az is benne áll, úgy viselkedem, mint apám a 70-es években. Apám akkoriban jelentős súlyú irodalompolitikus volt, egyetlen napilapunk nagy hatalmú főszerkesztője, a megyei pártbizottság tagja, a helyi írószervezet elnökségi tagja stb., sok-sok elvtársi kapcsolattal – neki tehát valóban volt tényleges és könnyen érvényesíthető hatalma, amellyel időnként alighanem vissza is élt. De ezt az én fejemre ráolvasni, amikor jószerével huszonöt éve arról szól az életem, hogy apámétól különböző, azzal ellentétes magatartást tanúsítsak – ez valóban övön aluli ütés. Egyelőre magánlevélben, de az írótárs kilátásba helyez mást is, kiközösítéssel fenyeget, tudatva velem, hogy ez az utolsó magánlevél, amelyben még megpróbál jobb belátásra bírni. (Eztán a nyilvános megkövezés jön?)

Ezen vicsorogva bár, de megint csak nevetni tudok: ugyan hogyan lehetne engem kiközösíteni bármiből is, hiszen nem vagyok benne semmiben, legkevésbé abban a „közösségben”, amelynek nevében a levélíró olykor többes számban fogalmaz.

Valószínűleg éppen ez fáj nekik, hogy nem üvöltők a falkával, hanem írok és publikálok. És mivel ők alig írnak és alig publikálnak, hát kénytelenek valami módot találni arra, hogy saját érvényességüket, ha már művekben nem sikerült, legalább ilyen vagdalkozásban megpróbálják demonstrálni. Ezzel voltaképp ők törekszenek befolyást szerezni fölöttem, ha tehetnék, betiltanák a publikációimat.

Pedig én semmi mást nem teszek, csak írom, mondom a véleményemet, egy író magánvéleményét – ők viszont a szent igazság nevében kinyilatkoztatnak. Én tele vagyok kétellyel, ők biztosak az ítéletükben. Én lazán és könnyedén irkálok a világba, ők görcsökbe meredve szolgálják AZ ÜGYET.

Munkamegosztásnak talán nem is rossz.

Napló 2002 – BDK írói webnaplója

bdk 2002

Balla D. Károj* (akkor még Károly) 2002-ben

2002-es naplójegyzetek

A 2002-es esztendő több szempontból is nagyon fontos az életemben. Ekkor kezdett napi szükségletté és gyakorlattá válni számomra az internetezés, ekkor kapcsolt nagyüzemre az UngParty NetCafé: egyre több rovata nyílt, egyre több szerző írásait közöltem – online kapcsolati hálóm dinamikus szélesedésnek indult.

Ebben az évben kezdtem el a közvetlenül a webre szánt nyilvános naplójegyzeteket írni. Szeméjes*, de írói feljegyzések voltak ezek, magamnak írtam őket, de egy későbbi publikálás lehetőségét is szem előtt tartva. Ijenekkel – többnyire havi összefoglalókat – 1996 végétől próbálkoztam, ám ez még internetes korszakom előtt volt, a szövegek csak jóval később kaptak online nyilvánosságot. A tényleges webes naplóírást 2002 szeptemberében kezdtem el. Akkor még nem hívtam blognak, ezt a szót később ismertem meg.

A jelen weboldalról a 2002-ben írt összes jegyzetem elérhető (lesz): a szeptember előtti gépbe írtak csakúgy, mint  a közvetlenül a webre szánt ezutániak is (havi összesítésben). Lásd a linkeket itt jobbra. Kronológia alulról felfelé!

Ugyancsak ez volt az az esztendő, amikor kárpátaljai kollégáimmal végleg megromlott a kapcsolatom és gyakorlatilag megszakítottam velük minden szellemi és fizikai nexust. Ennek a szakításnak több oka és számos előzménye volt, mindenképpen közrejátszott benne, hogy javarészt éppen 2002-ben írtam és/vagy publikáltam azokat az esszéket és könyvkritikákat, amejekben már nemcsak irodalmunk gyengéire mutattam rá, hanem irodalmáraink legérzékenyebb tyúkszemeire is ráléptem. Ezekre gondolok:

A kattintható linkek nyomán megnyíló esszék egyikében szerepel az a megállapításom, amej mai napig bassza a volt kollégák csőrét:

A kárpátaljai magyar irodalomnak az a része, amely kárpátaljai, egyre kevésbé tekinthető irodalomnak, amely pedig irodalomnak minősíthető, az egyre kevésbé kárpátaljai.

De nemcsak az irodalomról van szó. Bizonyos, hogy nemcsak kritikáim és előadásaim, nyilvános megszólalásaim (pl. Tokaji Írótábor, A Határon Túli Magyar Irodalom Hete Székesfehérváron, írószövetségi rendezvények) sértették sokak írói önérzetét, hanem a főleg a kárpátaljai magyar szervezeteket bíráló közéleti cikkeim is hozzájárultak a konfliktus kiéleződéséhez, mindezt felerősítette napi jegyzeteim kritikus, nem ritkán ironikus, gúnyos, szarkasztikus hangja. Miközben a kollégák egyre egyértelműbben konzervatív-jobboldali beállítódásúvá váltak, aközben az én gyakori politikai véleménynyilvánításaim egyre inkább átitatódtak liberalizmussal, és ez csak tetézte a bajt.

Illetve még talán az is közrejátszott, hogy akkoriban eléggé sikeres írónak számítottam, több jelentős szakmai díjat kaptam, költőversenyt, drámaíró versenyt, novellapájázatokat nyertem, ojkor évente több könyvem is megjelent, rangos fojóiratokban publikáltam meglehetős gyakorisággal – vezető irodalmáraink közül négynek-ötnek az együttes teljesítménye se tett ki ennyit. Szemüket szúrhatta még az is, hogy nemcsak sikeresen alapítottam fojóiratokat és kiadói műhejeket, díjakat és irodalmi szalont – hanem ekkorra mindezekkel fel is hagytam, a nagy közösségi szervezősdi után lényegében visszatértem magánírónak, illetve ami maradt szerkesztői ambícióimból, azzal felköltöztem az internetre.

Egyre több lett tehát a rovásomon.

Ez  fojamat mintegy 10 év horzsolódás után vezetett a végleges szakításig, amikor is én már teljesen kiléptem a köreikből, írásaimmal és fizikai távolmaradásaimmal nyilvánvalóvá tettem, hogy nem tartok velük, elhagytam a kárpátaljai magyar írók közösségét. Eljött a pillanat, amikor erre válaszul ők is kizártak az általuk képviselt kárpátaljai magyar irodalomból. Ez számomra inkább volt megkönnyebbülés, mint sérelem: ekkor már szinte semmi kötött hozzájuk.

A szakításhoz vezető konfliktusok végső kiélesedésének a 2002-es naplójegyzetek meglehetősen hű krónikáját adják. Az év elején még közös rendezvényeinkről, szerepléseinkről írok… A végkifejlet éppen 2002 őszére tehető – bár ezután még voltak egy-egy írótárssal, szerkesztővel kisebb enyhülési és közeledési kísérletek, de később ezek is ellentétükbe fordultak.

* 2017 óta újonnan keletkező írásaimban kerülöm az elipszilon használatát, pontos j-t írok hejette.