Butítás és szemfényvesztés

Balla D. Károly

Butítás és szemfényvesztés

Naplójegyzet: 2002. január

Minden idők legszellemesebb karácsonyi ajándékát a lányomtól kaptam. Saját készítésű kis könyvecskébe gyűjtötte a tőlem leggyakrabban hallott mondatokat, szám szerint 51-et. Amikor felolvasta, könnyesre kacagtuk magunkat. Persze nem maguk a mondatok az igazán érdekesek, hanem az ő megfigyelése: hogy ezeket én valóban elég gyakran használom megfelelő szituációkban. Egy részük kívánság, kérés, amikor pl. íróasztalomnál ülve a konyhában hagyott teámat bekérem („Kérem szépen a teácskámat!”), más része utasítás vagy dorgálás („Kolos, vidd el a kutyát sétálni!”; „Ha te nem hallod az én zenémet, akkor én miért hallom a tiedet? Hangerő!!”), akad köztük rosszalló kérdés: „Mikor fejezi be már anyu a munkát?” és „szellemesnek” szánt megállapítás (ha pl. azt kérdezi valamelyik gyerek, nem veszünk-e ezt vagy azt – valami drága dolgot –, akkor ezt szoktam mondani: „Persze, és helikoptert is, egyszerre kettőt, hogy páros legyen!”), vagy rezignált szóvá tétel („Évikém, nem hallgatnak ránk a gyerekeink…”). Ez a könyvecske és főleg ennek felolvasása volt az egyetlen igazán kellemes mozzanata az egész ünnepkörnek. Én ugyanis szívem szerint december 23-a után azonnal január 29-ét iktatnám be, mert nem igazán szeretem és egyre nehezebben viselem az ünneplős alkalmakat, és ez alatt a harmincvalahány nap alatt az általános és családi ünnepek tömény sűrűségben követik egymást, beleértve a saját születés- és névnapomat is.

*

Keserű hangú email egy Beregszászban székelő nagyon komoly és a legtöbb magyarországi támogatásban részesülő kárpátaljai intézmény ugyancsak komoly vezetőjétől. Arra legutóbbi látogatása során már megkért, ne csak arról ne számoljak be blogomban, hogy mit mondott, hanem azt se említsem, hogy meglátogatott. De magánlevélben azért még színt mer vallani. Levelében keserű szavak után ez a mondat: „Bocs a kifakadásért, de mostanában az egész helyi magyar közéletből elegem van, mert butításnak és szemfényvesztésnek tartom az egészet, és sajnos a mi intézményünk is kezd efelé elmozdulni, ami ellen már-már szélmalomharcot vívok.”

Butítás és szemfényvesztés. Hát már belülről is látszik?

*

Pomogáts Béla megint Kárpátalján tölti a magyar kultúra napjához legközelebb eső hétvégéjét. Komlós Attilával a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (lánykori nevén Anyanyelvi Konferencia) színeiben vesznek részt a különböző rendezvényeken és adnak át okleveleket. Tanácskozásra is sor kerül ilyenkor Ungváron. A tavalyinak a kárpátaljai magyar irodalom, az ideinek a kultúra és az Internet a témája. Dupka rendesen küldi a meghívókat, tavaly is, az idén is még előadásra is felkért – én meg udvariasan lemondtam akkor is, most is. Irodalom? Internet? Ők ezekhez a dolgokhoz jobban értenek.

*

26-án szűk körű baráti fogadás keretében Ungváron átadtuk az UngBereg Alapítvány és a Pánsíp szerkesztősége által alapított KÁRMIN-díjat (Bagu Lászlónak), a KÁRMIN-különdíjat (Trill Zsoltnak) és a Váradi-Sternberg János Díjat (Kovács Elemérnek). Az alkalomra alighanem most utoljára került sor. Több okból is.

Az első az, hogy minden „szervezeti” működésemet szeretném felszámolni, megszüntetni. Évek óta fondorkodom ezen, de valahogy mindig visszaszippantott valami „ügy”, amit egy ideig még folytatásra érdemesnek gondoltam, illetve egy-egy új ötlet (pl. a Pánsíp Irodalmi Szalon) még felszabadított belőlem annyi energiát, hogy ne szálljak ki a mókuskerékből.

Miután minden szervezetből kiváltam és felhagytam a pályázgatással, előbb a könyv- és lapkiadással, később a rendezvények szervezésével, így az a nagyon pici két „hivatalos” keret, amelyen belül korábban ezeket a munkákat végeztem, elvesztette funkcióját. A Pánsíp szerkesztősége jó pár éve már amúgy is csak formálisan (vagy inkább informálisan?) létezett, működésünk hivatalos alapját egyetlen árva lapengedély képezte, de a gyakorlatban magánemberként tartottuk fenn Évával. Folyamatosan elvesztette szerepét az UngBereg Alapítványt is, hiszen annak idején azért jött létre és azért került bejegyzésre Budapesten, hogy a magyarországi támogatások megpályázásával és bizonyos vállalkozói tevékenységgel (pl. könyvkiadás és -terjesztés) hozzájáruljon a kárpátaljai kulturális élet felpezsdítéséhez. A pályázati rendszerektől való távolmaradásom azonban azt eredményezte, hogy az üzleti tevékenységgel nehezen, sok munkával megtermelt bevételt elvitték a fenntartási költségek, a könyvelés, az adók és illetékek, így az egész alapítványosdi értelmetlenné vált. Mivel a díjakat éppen az alapítvány és a szerkesztőség alapította, így utóbbiak „elmúlván” valószínűleg a díjak is megszűnnek.

Hogy a jövőben semmilyen erőfeszítést nem akarok tenni a díjak anyagi fedezetének előteremtése és az átadási ünnepség keretének (Irodalmi Szalon) fenntartása érdekében, annak második oka két övön aluli támadás.

Az egyik tavalyi díjazottunk, Vári Fábián László, közel egy év elteltével a sajtóban azt nyilatkozta, hogy a díj elfogadása nagy fejtörést okozott neki, tulajdonképpen megbánta akkori döntését, ma már inkább visszautasítaná. A dolog azért bánt, mert ugyan az így nyilatkozó írótárssal eléggé feszült a személyes viszonyom, de ugyanilyen feszült volt tavaly ilyenkor is, amikor éppen az én javaslatomra neki ítéltük a díjat – és ő elfogadta, a vele járó pénzes borítékkal együtt. Most utólag nyilvánosan megbánni a dolgot – nem túl lovagias magatartás, legalábbis az én gesztusomra válaszul elég nagy otrombaságnak tetszik. De még nem is ez bánt igazán! Hanem az, hogy a díj egy jeles személyiség, a szép emlékű Váradi-Sternberg János professzor nevét viseli, és ezt az utólagos riszálódást az ő emlékéhez is méltatlannak tartom. Arról nem is beszélve, hogy a díj alapítólevelében ez áll: „A díjban a társadalomtudományok azon (kárpátaljai vagy Kárpátaljával foglalkozó) művelői, azon kutatók, oktatók, publicisták, a közélet vagy akár a művészetek azon képviselői részesülhetnek, akik tevékenységükkel a nemzetek és nemzetiségek együttélésének ügyét, a toleranciát, a másság tiszteletét szolgálják, akik fellépnek mindenfajta diszkrimináció ellen, s munkásságukkal tanúságot tesznek a torzításoktól, hamisításoktól mentes történelem- és társadalomszemlélet mellett.” Vajon az írótársnak, aki egyébként ruszin népballada-fordításaiért kapta a díjat, melyik kitétel ellen lett kifogása egy évvel az odaítélés után?

Kisebb a jelentősége, mégis felkavart a másik támadás, amely alig egy héttel követte az elsőt, és éppen a díjátadás napjának délelőttjén ért célba. Másik helybéli írótársam, Nagy Zoltán Mihály nem kevesebbel vádolt magánlevelében, mint hogy az utóbbi időben szellemi diktátor-szerepre kívántam törni, de mivel szívós ellenállásba ütköztem, ezért most „vagdalkozom” és „rugdosódom” (erre a Beszélőben közzétett írásomat hozza fel például). A dolog azért nevetséges, mert az utóbbi 9-10 évem éppen azzal telt, hogy kilépegettem minden (amúgy sem jelentős) pozícióból és minden testületből, tudatosan felszámoltam minden befolyásolási lehetőségemet, mára se kiadóm, se lapom, nem szervezek semmit, nem járok rendezvényekre, a 15-20 pályatársamat és barátomat érintő, összesen talán tucatnyi összejövetelt háta mögött tudó Irodalmi Szalont is felköltöztettem tavaly a világhálóra… De a vád nemcsak nevetséges, hanem aljas is, mert a magánlevélben az is benne áll, úgy viselkedem, mint apám a 70-es években. Apám akkoriban jelentős súlyú irodalompolitikus volt, egyetlen napilapunk nagy hatalmú főszerkesztője, a megyei pártbizottság tagja, a helyi írószervezet elnökségi tagja stb., sok-sok elvtársi kapcsolattal – neki tehát valóban volt tényleges és könnyen érvényesíthető hatalma, amellyel időnként alighanem vissza is élt. De ezt az én fejemre ráolvasni, amikor jószerével huszonöt éve arról szól az életem, hogy apámétól különböző, azzal ellentétes magatartást tanúsítsak – ez valóban övön aluli ütés. Egyelőre magánlevélben, de az írótárs kilátásba helyez mást is, kiközösítéssel fenyeget, tudatva velem, hogy ez az utolsó magánlevél, amelyben még megpróbál jobb belátásra bírni. (Eztán a nyilvános megkövezés jön?)

Ezen vicsorogva bár, de megint csak nevetni tudok: ugyan hogyan lehetne engem kiközösíteni bármiből is, hiszen nem vagyok benne semmiben, legkevésbé abban a „közösségben”, amelynek nevében a levélíró olykor többes számban fogalmaz.

Valószínűleg éppen ez fáj nekik, hogy nem üvöltők a falkával, hanem írok és publikálok. És mivel ők alig írnak és alig publikálnak, hát kénytelenek valami módot találni arra, hogy saját érvényességüket, ha már művekben nem sikerült, legalább ilyen vagdalkozásban megpróbálják demonstrálni. Ezzel voltaképp ők törekszenek befolyást szerezni fölöttem, ha tehetnék, betiltanák a publikációimat.

Pedig én semmi mást nem teszek, csak írom, mondom a véleményemet, egy író magánvéleményét – ők viszont a szent igazság nevében kinyilatkoztatnak. Én tele vagyok kétellyel, ők biztosak az ítéletükben. Én lazán és könnyedén irkálok a világba, ők görcsökbe meredve szolgálják AZ ÜGYET.

Munkamegosztásnak talán nem is rossz.