Balla D. Károly
Mi a nyelv, az irodalom, az identitás: kulturális értékrend vagy védekező mechanizmus?
Naplójegyzet: 2002. május | >> az összes 2002-es jegyzet
Elkészültem a múlt havi jegyzetem végén említett kritikával, de kicsit hosszúra sikeredett, legalábbis jóval hosszabbra, mint amekkorára a felkérés szólt, így egy egész napon át még dolgoztam rajta, tömörítettem, húztam, és persze még stilizálni való is akadt. Vass Tibinek tetszett, sőt, azt írta, örül annak, hogy ez a „Kárpátalján született magyar irodalom időszámításában mérföldkőnek számító szöveg” az Új Holnapban fog megjelenni. A mérföldkő túlzás, de azt gondolom, itt volt az ideje, hogy megfogalmazzam (hogy VALAKI megfogalmazza!), mi is a baj egyes favorizált íróinak az utóbbi tíz egynéhány évben kifejtett irodalmi teljesítményével, a létrejött könyvekben megmutatkozó alkotói produktumukkal.
Hogy Nagy Zoltán Mihály új kötetétől recenziót írjanak, attól többen is visszarettentek. Több felkérésről és kritikusi elhatározásról is tudok, volt, aki maga mesélte, nagyon viszket a tenyere, hogy szembeállítsa az új opuszt a tíz évvel korábbi regénnyel és kimutassa a visszafejlődést – aztán mégsem lett belőle senki. Konkrét felkérések híre és ezek elutasítása is eljutott hozzám, mi tagadás, a Véletlen Balett felkérését korábban magam is elhárítottam. A lényeg, hogy eddig senki sem vette a fáradságot (bátorságot?), hogy aggályait vagy pláne súlyos kifogásait megfogalmazza.
NZM rendes ember, A Sátán fattya c. regénye pedig egészen kiemelkedő, talán nem kellene „bántani” csak azért, mert mostanában nem írt jó novellákat – gondolták többen, magam is.
Hasonlóan: miért is kellene „megdorgálni” Vári Fábián Lászlót azért, mert állandóan ugyanazokat a verseit közli újra? Hiszen a versek jók. Igaz, hogy az utóbbi évek termése talán haloványabb, de egy ilyen kvalitású embert, aki mai szerepléseit múltjának erkölcsi aranyfedezetével hitelesíti, talán nem lenne ildomos bírálni. Gondolták mások és gondoltam én. És most mégis… Hát lesz felháborodás!
A recenziómnak már a címe is kicsit provokatív: „Újraközlő irodalom?”. Éva, holott korábban inkább lebeszélt volna ennek a kritikának a megírásáról, ma azt mondta, egyszer csak hozzászoktatom ezekkel a szövegeimmel „őket” ahhoz, hogy aki őszintén és eléggé meggyőzően fejti ki akár még oly lesújtó véleményét, azt komolyan lehet venni, és nem kell feltétlenül halálos ellenségnek tekinteni. No, hamarosan kiderül, hogy valóban nem-e…
*
Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Akadémiai napjainak vendégei voltunk Erdőbényén. Vegyes színvonalú előadások és kerekasztal-beszélgetések. Rengeteg jó barát és kedves ismerős.
Érkezésünkkor kisebb kavarodás: végül hatunkat szállásolnak el egy háromszobás apartmanban: minket Évával középütt helyeznek el, 4 férfi járt rajtunk keresztül az egyetlen vizesblokkba.
A Szabadegyetemet mindig is ambivalens módon ítéltem meg: rendkívül szimpatikus volt és maradt számomra az a szabadelvű értékorientáltság, amelyet az „alapító atyák” képviseltek/nek, és amelyhez a mai tagságnak jelentős része társítható. Az utóbbi években azonban, számomra kevésbé vonzó módon, ebben az alapvetően nyugati és világi magyar szervezetben más irányzatok is megerősödtek: túl hangsúlyos lett (úgy érzem) az egyházi irányvonal és a kelleténél nagyobb szerepet kapott a túlfűtött nemzeti hevület. Ez, megfigyelésem szerint, részben a magyarországi belpolitika hatására és az ebben érdekelt tagtársak révén érvényesült, részben pedig az ún. határon túli (kárpát-medencei) magyarok „betagozódásával”. E kettősség meglehetős belső feszültségekhez vezetett. Kívülről is látszik (de a nyilvános vitákban is megmutatkozik), hogy sok mindenben már-már áthidalhatatlan ellentmondás feszül a két tábor között. Az egyik tagjai magyarságukat sokkal szabadabban kezelik, a protestantizmust pedig inkább kulturális értékrendként, nem pedig vallási vonatkozásában értelmezik, és mindezeket nem valami vagy valakik ellen kívánják gyakorolni, hanem a maguk igényei szerint, míg a másik táborba tartozók nemzetiségüket, vallásukat, anyanyelvüket, identitásukat védekező mechanizmusként működtetik és görcsösen törekszenek megóvásukra, megtartásukra.
A mostani tanácskozás (nem túl szerencsés) címe ez volt: „Nyelvében él-e a nemzet?”, és az erről való vélekedés ugyancsak megosztotta a résztvevőket. Érdekes volt tapasztalnom például, hogy abban a kerekasztal-beszélgetésben, amelyen egy amerikai magyar orvosprofesszor, egy magyar felesége kedvéért annak anyanyelvét jól elsajátító német mérnök-vállalkozó és egy tősgyökeres kárpátaljai „hivatásos magyar” vett részt, mennyire különbözött a nyilatkozók véleménye nyelv és nemzet kölcsönhatásáról. Miközben beláttam, a kárpátaljai magyar intézményi vezető nemigen mondhatna mást, mint amit mondott, aközben a magam gondolatai és elképzelései sokkal inkább a két nyugati vélekedéséhez álltak közelebb. Mindez visszacsatol a protestantizmus okán felvetett dilemmához: Vajon mi az anyanyelv, mi a magyar irodalom, mi a nemzeti identitás: kulturális értékrend vagy védekező mechanizmus?
Hogy szerintük mi, ezt aztán magánbeszélgetésben az amerikai orvosprofesszorral, Kovalszki Péterrel külön is megbeszélhettük (egy szobában laktunk, és többször egy asztalnál étkeztünk). Ami pedig meglepő volt számomra és megcirógatta hiúságomat: Péter elég jól ismerte véleményemet a státustörvényről, olvasta ezt érintő írásaimat – ezen felül rendszeresen látogatja honlapomat.
*
Barátaim, fellélegezhetünk. Többé már nem az ördöggel cimborálunk. II. János Pál pápa megáldotta az Internetet.
*
Pokorni Zoltán naponta elmondja valahol, hogy a parlamenti matematika ütötte ki a kezükből a kormányrudat. Ez olyan, mintha a megesett lány azt állítaná, hogy az ivarbiológia csinált neki gyereket.
*
A Véletlen Balett estje a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Bagu nem jött el, Lengyel jókat mondott, Cséka jókat olvasott. Debreceni Mihály mint levezető balfékeskedett és rémes szerepzavarban volt. Hol engem exponált túl, mint az előző generációhoz tartozó „emlékezőt”, hol meg ő emlékezett. Fontosak az előzmények, de a dolognak mégis a Balettről kellett volna inkább szólnia, nem a 70-es, 80-as évekről. No, azért csak kiderült ez-az arról a lapról is, amelynek bemutatására összejöttünk.
Apró „privát” kaland a találkozó után: odajött hozzám egy nagyon kedves ifjú hölgy és bemutatkozott. Régi levelezőpartnerem, akinek a létezését egy ideig kétségbe vontam…
Történt, hogy verseket küldött nekem, és ezek olyanok voltak, mintha egy profi költő szándékosan elrontotta volna őket. Sok más körülmény is arra mutatott, hogy valaki tréfát űz velem, alighanem az Élted volt regényét olvasva vette az ötletet a szerepjátékhoz. Cs. Gy.-re gyanakodtam. De aztán „lekádereztem” a verselő diáklányt és kicsit csalódtam, hogy nem egy intellektuális játékra hívott ki valaki, hanem valóban „középrossz” verseket írt és küldött…
*
Fekete J. Jóska monográfia-fejezetéből: „A napló ugyanis egyfelől az elkülönülés, másfelől a kizárás műfaja: az én műfaja, a naplóíró felfokozott identitástudata inkább az élet, mint az irodalom irányába nyit kaput, noha a műfaj alapvető jellemzői, az esetlegesség, az akcidentalitás és a spontaneitás a viszonylagos rendszeresség, a fragmentáltság, a fraktál-jelleg, a kihagyásosság mind valami módon stilizálják az eseményeket, a történéseket, a tépelődések lejegyzését, még akkor is, ha a napló eleve nem művészi szándékkal készült.”