Hévíz: Csokonai – Tokaj: Írótábor, MIKICS: Együtt

Balla D. Károly

Hévíz, Csokonai Társaság; Tokaji Írótábor 2002, Együtt-MIKICS

Naplójegyzet: 2002. augusztus | >> az összes 2002-es jegyzet

Tanulmányi Napok 2002 – Hévíz, Csokonai Művészeti Társaság; Lilla-díj

bdk berniczky zalán

Balla D. Károly, Berniczky Éva, Zalán Tibor

Rég nem vettem részt ilyen színvonalas és változatos irodalmi találkozón, mint most Hévízen. A legjobb talán az volt az egészben, hogy a Tanulmányi Napok kilépett a szűken vett irodalom keretéből, és többfelé is nyitott. Leginkább a szellemes ismeretterjesztő tudományosság felé azzal, hogy a témául választott fogalmakat – SZEM, SZÁJ, FÜL – mindenekelőtt fiziológia, orvosi, sőt gasztronómiai szemszögből sikerült körbelőni. Az előadó szakemberek (különösen Huszka János doktor) roppant élvezetes, kultúr- és orvostörténeti kitekintésű expozékat tartottak érzékszerveinkről; ezeket szervesen egészítették ki az irodalmi(asabb) előadások. A nyitás másik iránya a társművészetek felé mutatott: a rendezvény keretében fotókiállítás nyílott, művészi portréfilmet nézhettünk, és többször is élő zenét élvezhettünk (jazzt, illetve megzenésített verseket). A harmadik nagy nyitás az „alternatív” művészetet célozta meg. (Ez sajnos csak részben sikerült: a hangköltészeti bemutatóra sor került, de egy alternatív zenét játszó együttes fellépése elmaradt.) Ez a sokszínűség biztosította azt, hogy egyszer sem unatkoztam, és elmaradt a máskor bizony nyomasztó beltenyészet-szerűség érzése. A szervezőknek (ebben minden bizonnyal Zalán Tibor elnöké az érdem) jó érzékkel sikerült egy másik leselkedő veszélyt is elhárítaniuk. Nevezetesen: a Csokonai Társaság, amellett, hogy jeles helybéli és távolabbi alkotókat egyesített, egy kicsit (korábbi tapasztalataim alapján legalábbis) a környék műkedvelő, hogy ne mondjam: dilettáns íróit is soraiban tudhatta, akik gyakori megnyilvánulásaikkal bizony alaposan lehúzták a tanácskozások nívóját (igaz, nem ritkán derültséget is keltettek). Ennek mára alig-alig maradt nyoma, a Társaság kezd komoly szakmai műhellyé válni. Ezt a célt látszik követni az is, hogy a korábban igencsak vegyes színvonalú Hévíz c. folyóirat nemrégiben a Társaság irányítása alá került, profik vették át a szerkesztését (Alexa Károly főszerkesztőségével), a publikációk nívója és a szerkesztettség szintje láthatóan felívelt. Zalánnak még egy kihívással kellett szembenéznie: a Művészeti Társaságot annak idején mint Asztaltársaságot alapító Major-Zala Lajos most jobbra húzó politikai nézeteinek megfelelően próbálná elképzeléseit a szervezetre, annak elnökségére (mint örökös tiszteletbeli elnök) ráerőltetni – szerencsére minden látható eredmény nélkül (eltekintve saját felszólalásaitól). Tibor végtelen türelemmel (de persze belső forrongással) tart ki a saját elgondolásai mellett, és ebben láthatólag jó partnerei a munkában részt vevő más meghatározó személyiségek is.

A sok személyes találkozás és beszélgetés mellett ami nekem a legemlékezetesebb marad, az Ladik Kati és Szkárosi Endre hangköltészeti bemutatója és a Nagy Pálról készült 3 részes portréfilm. Az előbbiről talán annyit, hogy érdekes volt a közönséget megfigyelni. A hallgatóság nagyobb része valószínűleg soha nem hallott-látott hasonló produkciót és megmutatkozott rajtuk a merev elutasítás. Holott Kati és Bandi szereplése nem csupán „a maga műfajában” mérhető magas szintű profizmusával tűnt ki, hanem egyben látványos, figyelemfelkeltő, rendkívül szuggesztív előadói teljesítményként is megállta a helyét. De hát, persze, a tillárom-haj-hoz szokott füleket erősen sérthette a szent költészet effajta művelése.

Túl nagy érdeklődés nem mutatkozott a portréfilm iránt sem, a vetítés végére nem sokan maradtunk a teremben. Pedig Kovács Bodor Sándor egészen kiváló filmesszét hozott létre, a három részes Monologium igazi műalkotás. A rendezővel egyébként meg is ismerkedtem, Palival pedig volt alkalmunk beszélgetni egy keveset. Éva megjegyezte: milyen érdekes, hogy a film egy derűs, optimista, bőrében magát jól érző sikeres művészt mutatott be – és mégis áradt az egészből valami fájdalmas nosztalgia… Talán épp ez a mosolygós kis szomorúság volt annyira megható-megkapó az egészben.

A Hévízi Irodalmi Napoknak most már hagyományosan fontos, érdekes-izgalmas és roppant szórakoztató epizódja a Lilla-díjra való nevezés. A korábban alig-alig meghatározott feltételek mostanra roppant szigorúak és nehezen teljesíthetőek lettek; az idén a rögtönzött pályaművek megírására mindössze egy rövid délután állt rendelkezésre, és a versben három kulcskifejezésnek is szerepelnie kellett (szakaszonként egynek-egynek), még ám nem is akármilyeneknek: „hatvanöt”; „a hévízi tó fölött a pára”; „tíz éve már és még hányszor tíz”.

15 pályázó akadt, közte jegyzett és kevésbé jegyzett, de sok kötetes költők; no és persze óhatatlanul jó néhány dilettáns is, akik mély átéléssel adták elő meghatónak szánt klapanciáikat, a hallgatóság fogékonyabb részének nem kis derültségére. Az esélyes versenyzők persze eleve a játékosságra, humorosságra, élcre hegyezték ki a dolgot, így aztán a tizenöt produkció igazi szórakozást nyújtott, a rendezvény egyik fénypontját jelentette.

llilla díj 2002A pályaműveket több tagú zsűri értékelte, többek között a díjat felajánló hévízi kórház igazgatója is, aki látható élvezettel vett részt a játékban.

Tavalyelőtt Hizsnyai Zoli, tavaly Horváth Orsi, az idén pedig én nyertem el a Lilla-díjat…

A Társaság másik elismerését, a Csokonai-díjat Kántor Lajos kapta irodalomtörténészi, szerkesztői munkája elismeréseként (és nem utolsó sorban 65. születésnapja alkalmából). A dolog érdekessége, hogy bár Lajos díjáról akkor még nem tudhattam, én éppen „hozzá” írtam a Lilla-versemet.

Együtt – MIKICS – Levél Dupkának

Ezt a levelet írtam:

Dupka Györgynek, az EGYÜTT felelős kiadójának, a MIKICS szervező titkárának
az Együtt szerkesztő bizottságának és szerkesztőségének
a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportja tagjainak

Kedves Barátaim,

mindenekelőtt gratulálni szeretnék új folyóiratotokhoz, az Együtthöz, illetve ahhoz, hogy 2. számát is sikerült megjelentetnetek – ebből ezúttal tiszteletpéldányt is kaptam…

Örülök, hogy olyasmire szántátok magatokat, amiről mások, belátva a vállalkozás lehetetlenségét, már lemondtak; kívánom, hogy erőfeszítésetek eredményes legyen.

A folyóirat számainak szerkesztésével, tartalmával kapcsolatban itt nem fejtem ki a részletes véleményemet, nyilván rosszindulatú megjegyzéseknek tekintenétek, ha szóvá tenném a hemzsegő hibákat, a hanyag szöveggondozást, az írások jó részének igen-igen alacsony művészi értékét, az összeállítások egészének tendenciózusságát és egyoldalúságát – mert hát ti nyilván épp ilyen folyóiratot akartatok, azoknak a szerzőknek és írásmódoknak kívántatok fórumot teremteni, akik és amelyek más orgánumokból kiszorultak, olyan műveket kívántok publikálni, amelyek mások szerint messze alatta maradnak a közölhetőség mértékének. Olyan lapot akartok, amellyel bizonyítani lehet, hogy van kárpátaljai magyar irodalom, ezért résztvevői erkölcsi és főleg anyagi támogatásra szorulnak. Ismerem ezt a görcsös igyekezetet, az Együtt mostani számai engem sok vonatkozásukban emlékeztetnek a Lendület hőskorára vagy akár Hatodik Síp és a Pánsíp indulására, amikor is az elsődleges szempont nem az esztétikum volt, hanem az, hogy kárpátaljaiságunkat rendszeresen felmutassuk. Ti most újrakezdtek egy hőskori vállalkozást, és nem veszitek figyelembe, hogy a hőskor elmúlt… Számomra nemcsak ez a kísérlet tűnik anakronisztikusnak, hanem ma már abban is kételkedem, hogy az effajta folyóirat-szerkesztési módnak akkor volt-e létjogosultsága: utólag ezt az utat járhatatlannak, zsákutcába vezetőnek gondolom, mégpedig azért, mert a mai Kárpátalján csak két végkifejlet látszik reálisnak: ha megemelkedik a szerkesztői elvárás, akkor egyre kevesebb lesz a lapcsináláshoz szükséges hazai anyag, ha pedig a nívó megmarad az adott szinten, akkor a folyóirat óhatatlanul a provincializmusba süllyed és a dilettantizmus melegágyává válik. Én az előbbit (a nívó emelését) megpróbáltam a nyomtatott Pánsíppal, de kudarcot vallottam, mert gyakorlatilag szerzők és írások nélkül maradtam, az utóbbit pedig nem vállaltam, inkább felhagytam a „kárpátaljai lap” készítésével (a Hatodik Síp sem jutott messzire ezen a vonalon).

Sejtem, ezt a figyelmeztetésemet nem veszitek komolyan. Csináljátok hát az Együttet a magatok kedvére (még az sem zavar, hogy kik ellenében). Sok sikert kívánok hozzá. Higgyétek el, nem vagyok ellendrukker, én lennék a legboldogabb, ha másként történne, mint ahogyan sejtem. Jó lenne, ha az Együtt több lehetne, mint ami: kétségbeesett kísérlet arra, hogy ideig-óráig a hamis látszatot fenntartsa.

És most kicsit elkanyarodva… Már az első szám megjelenésekor furcsálltam a lap alcímét: A Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának folyóirata. Ezen azért csodálkoztam, mert tudtommal ez a formáció egyrészt jogi szempontból nem létezik, másrészt mert 94 vagy 95 óta nem ülésezett, harmadrészt pedig azért, mert mint a Te könyvedből, Gyuri, megtudtam: én vagyok az elnöke (Dupka György: Kárpátalja magyarsága, 155. oldal; itt az is olvasható, hogy a szervezet informális, azaz működésének nincs jogi alapja). Bár én úgy emlékeztem, hogy az elnöki posztot 94-es vagy 95-ös utolsó összejövetelünkön Horváth Sándor, a titkárit pedig Füzesi Magda vette át, de minthogy semmiféle jegyzőkönyv akkor (sem) készült, ebben tévedhetek. Mindenesetre magamat látva elnökként eléggé meglepődtem, de rég lemondva arról, hogy az Írócsoporton belül érdemi munka folyhat, annyiban hagytam a dolgot. Most a lapon látva az Írócsoport nevét kicsit csóváltam a fejemet, tűnődtem, vajon összeült-e a társaság és volt-e erről az alcímről valami döntés. Kicsit feszélyezett az is, hogy én, mint az informális szervezetnek akkor még formális elnöke, összefüggésbe hozható leszek az Együtt-tel, amit szerettem volna elkerülni. De tekintettel a köztünk lévő amúgy is kiélezett helyzetre, nem akartam tovább feszíteni a húrt sem azzal, hogy elnökként tiltakozom (hiszen valójában egyáltalán nem tekintettem magam annak), sem azzal, hogy kérem a felmentésemet.

Nos, az utóbbi aggályomat szerencsémre megoldottátok: a mai Kárpáti Igaz Szóban olvasom, hogy hosszú kihagyás (7 vagy 8 év!) után újra ülésezett az Írócsoport, és az elnöki posztot megszüntettétek. Ez nagy megkönnyebbülés számomra, de nem kellett volna ilyen óvatosnak lennetek, tisztább dolog lett volna egyszerűen leváltani engem, hiszen, mondom, amúgy sem tekintettem magam elnöknek. Nem kívánva további fejtörést vagy kényelmetlenséget okozni nektek a tagságommal, és végképp elkerülni kívánván azt a látszatot, hogy az Együtt vagy az Írócsoport működésében az én személyem bármiféle akadályt jelenthessen, ezúton tisztelettel bejelentem a MIKICSből való kilépésemet. Kérem, döntésemet fogadjátok el ebben a formában.

Mindez egyáltalán nem befolyásol abban, hogy mindnyájatokat továbbra is barátomnak tekintsem, és roppant módon szeretném, ha ti is (bár leginkább az ellenkezőjét tapasztalom) különbséget tennétek az irodalomról vallott nézeteink eltérősége és a magánéleti, emberi, baráti vagy legalábbis kollegiális kapcsolatok között.

Baráti jóindulattal, megértésetekre számítva:

Balla D. Károly

2002.augusztus 17.

Két utóirat D.Gy-nek

  1. PS. Kedves Gyuri, a levelet első sorban a te e-mail címedre küldöm el, kérlek, juttasd el a további címzetteknek, illetve tartalmát ismertesd mindenkivel, akit illet.
  2. PS. Nincs bennem sem harag, sem indulat, sem sértettség, sem rossz érzés. Jól tudod, hogy évek óta módszeresen kivonulok mindenből, megszüntettem minden tagsági függőségemet és itthoni rendezvényekre sem járok néhány éve. Így valószínűleg akkor sem mentem volna el a MIKICS összejövetelére, ha megkapom a meghívót; ezért csupán jelezni szeretném, hogy ellenőriztem: az elmúlt 2 hónapban a te címedről semmilyen e-mail nem érkezett hozzám. Ebből nem vonok le semmilyen következtetést, lehet, hogy a technika a ludas – és hát a dolognak amúgy sincs jelentősége a végkifejletet illetően.

Jó munkát kívánok mindnyájatoknak.

Másnap Dupka válaszolt, pár sor kíséretében elküldte annak a körlevélnek a másolatát, amelynek címzettjei között szerepel az én egy éve megszűnt email-címem. Ügyes, mondaná Kohn bácsi.

Tokajba nem okosodni jár az ember

Tokaji írótábor 2002. Amióta az előadásokat a kollégium udvara helyett a gimnázium aulájában tartják, én nem igazán tudom élvezni a felolvasott szövegeket. A terem visszhangos, rossz az akusztikája, akárhová ülök benne, úgy kell figyelnem, hogy majd kiesik a dobhártyám, ha érteni akarom a mondatokat. Ha kicsit hadar az előadó vagy túl közel vagy túl távol beszél a mikrofontól, akkor én egyszerűen nem értem a szöveget, csak szavakat kapok el. Lehet, persze, hogy a fülemmel van a baj vagy az agyamban székelő hanganalizátorral.

De hát Tokajba nem is feltétlenül okosodni jár az ember, hanem találkozni. Erre pedig mód és alkalom kínálkozik mindig elegendő. Mások mellett most Papp Tiborékkal beszélgettünk egy nagyot, pontosabban Tibor sztorizott, az emigráció első benyomásairól, amikor még nem tudott franciául és a tejeskávé nevét gondolta köszönésnek…

Konczekkel, M. Takáccsal, Mankovitscsal, Stauder Máriával, Muzsnay Árpáddal, Vass Tibivel, Tarján Tamással, Raffai Pistával, Lászlóffyékkal is mód volt kisebb-nagyobb beszélgetésre. Turczival megbeszéltem szeptemberi szalon-vendégségének a részleteit; kaptam és adtam könyveket, megismerkedtünk Lakatos István unokaöccsével…

Ez nekem legalább olyan fontos volt, mint hogy a globalizáció és a nemzeti irodalom viszonyáról valami újat megtudjak, bár, amennyire sikerült appercipiálnom, Szegedy-Maszák, Tőzsér Árpád, Bányai János, Gálfalvi Zsolt előadásában fontos megállapítások kaptak helyet.

Egészét tekintve azokkal tudtam egyetérteni, akik a két fogalmat – globalizáció és nemzeti irodalom – nem egymás ellenében értelmezték, és úgy vélték, hogy a világméretű egységesülés nem eleve rossz vagy eleve jó, hanem először is VAN, másodszor pedig, hogy nyertesként vagy vesztesként kerülünk-e ki belőle, az nagyban saját szemléletünkön, hozzáállásunkon, értékorientáltságunkon múlik.

Az Írótábor egésze úgy működik, ahogy – megítélés kérdése. Én személy szerint sajnálom, hogy a néhány évvel ezelőtti látványos pluralizálódás alább hagyott, kevesebben lettek a „másik oldal” képviselői, mint ahogy talán a fiatalok is. Néha olybá hat, az írótábor nem tud elszakadni a népfrontos hagyományoktól, nem tudja átlépni önmaga népnemzeti árnyékát. Ez nem olyan nagy baj. A tokaji egy ilyen tábor – és vannak, szerencsére, másmilyenek is. Aki eléggé nyitott, jól érezheti magát. Mondjuk Györffy László és Czegő Zoltán kötelező önkéntes felszólalásaitól eltekintve nincs is bajom az egésszel. Ennek ellenére nem biztos, hogy jövőre is elmegyek, mint ahogy tavaly sem voltam. A kétévenkénti gyakoriság, azt hiszem, nekem épp megfelel.

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.