Balla D. Károly
Minden korábbinál jobban elklánosodott a kárpátaljai magyarság
Naplójegyzet: 2002. április
Lezajlottak az ukrajnai választások – és engem az egész beteges mértékben nem érdekel. Jószerével meg sem tudom különböztetni egymástól a pártokat, még névről sem, nemhogy programjuk alapján. Szokás szerint Kárpátalján újra volt/van egy kis cécó Kovács Miklós kontra Gajdos István ügyében (ellenfelei vádjai szerint Gajdos csalás révén jött ki győztesnek Kovács előtt). De olyan nagyon ez sem tud érdekelni. Hiszen én most regényt írok!
Az csak megüti a fülemet, amit Németh Zsolt, kedvenc államtitkárom ma nyilatkozott: ha bebizonyosodik, hogy Ukrajnában választási csalás történt, akkor magyar részről továbbra is Kovács Miklóst, a KMKSZ elnökét tartják a kárpátaljai magyarság legitim képviselőjének. És ha nem bizonyosodik be, akkor is – teszem hozzá én némi malíciával. Miklóska az ő kutyájuk kölyke, pedigréje van az egyedüli legitimitásról.
*
Szórakoztató dolog ez a kárpátaljasi magyar irodalom. Nemrégiben azt olvastam, hogy a saját berkeiben költőnek tartott Zselicki József, túl az 50-en, válogatott verseskötetét tervezi. Ami rendjén lenne, ha eddig nem egyetlen (!) vékonypénzű kötetkéje jelent volna meg kilencvenvalahányban. Azt is írja az újság, hogy könyvheti újdonság lesz Horváth Sándor válogatott novelláskötete. Ezzel is csak az a bibi, hogy mindössze egyetlen (!!) prózakötete látott eddig napvilágot, s hogy az kitegye a 100 oldalt, abba is fel kellett vennie riportokat, tárcákat, humoreszkeket. Akkor miből is lesznek válogatva ezek az új kötetek? Felteszem, újra ugyanaz az anyag jelenik meg, mint ahogy ez nálunk írói népszokássá vált.
Másik szélsőség: új könyvemmel épp a fordítottja történ. Eddigi legszebb (sorrendben harmadik), Világvége c. novelláskötetem 18 írásából 17 egyik korábbi prózakötetemben SINCS benne, az anyag zöme tehát még látott könyvet, a kiadóm mégis – tudtom nélkül – jó nagy betűkkel ráírta, hogy „válogatott novellák”. Bosszankodom is rajta megjelenése óta. Amikor a kiadóigazgatónak ezt szóvá tettem, olyasmit válaszolt, hogy azt hitte, első magyarországi novelláskötetembe biztosan a korábban kárpátalján megjelentekből válogattam.
Merthogy a könyvkiadói hagyományban valóban ezt jelenti a válogatott. Nem azt, mint a fociban, nem azt, hogy a legjobbak. Illetve azt is, de ennél is pontosabban kifejrzetten a korábban megjelent kötetekből kiválogatott anyagot jelenti. Hogy a kárpáti táj jeles szerző ezzel nincsenek tisztában és legtöbb könyvet kiadóként jegyző kiváló szótévesztő ezt nem tudja, az sem örvendetes, mert szerintem megtévesztik a fogalommal tisztában levő szakmabelieket és olvasóikat. No de hogy egy pécsi kiadóvezető is hasára ütve megtippeli, hogy mi az előélete egy kötet törzsanyagának?
Más. Egy mondat a friss Kárpáti Igaz Szóból (ápr. 9.): „A költészetnapi rendezvényt Dupka György születésének 50. évfordulója alkalmából tartják meg [!], s a költő megzenésített verseiből áll össze.” – Ezek szerint Kárpátalján a költészet napját mostantól kedve nem József Attila, hanem D. Gy. tiszteletére tartják? Szép. Mint ahogy ez is: „születésének évfordulója” élő emberre vonatkoztatva? Az pedig igazán apróság, hogy „a költő” jó 15 éve nem publikált új verset. De azért: ISTEN ÉLTESSEN, GYURIKÁM!!!
Ugyanebben a lapszámban kis versösszeállítás a költészet napja alkalmából. Kettőből érdemes idézni, elegendő csak a kezdő sorokat:
Híg november, dér-didergő erdők,
Két melled közt tort ülnek a felhők;
– kezdi S. Benedek András. Költészettani enciklopédiába illő sorok. A képzavar címszó alá.
Füzesi Magda így kezdi a maga költeményét:
Mert minden olyan, amilyen,
s ami nem olyan, olyanná lesz,
a lét elvész a semmiben,
a nemlét kaloda vagy vátesz,
vagy épp a lét a kaloda,
ki tudná mindezt megszámlálni,
amíg a lét a semmiben
megpróbál életet csinálni…
a költő pedig verset próbál meg csinálni. De nem sikerül neki. Nem is csoda, ha egyszer a nemlét kaloda. Pláne, ha nem is kaloda, hanem vátesz.
*
A magyarországi választások éjszakáján a Duna TV-ben megszólaltattak néhány prominens határon túli magyart. Mind roppant aggodalmasan, egyikük már-már kétségbeesetten kommentálta azt, hogy a Fidesz vesztésre áll. Aztán másnap, harmadnap már voltak józanabb hangok: Markó Béláé, Kasza Józsefé.
Kárpátalján is borzolódnak a kedélyek. Most, hogy a beregszászi választókörzetben az újraszámlálás után még bizonyosabb és végleges lett Kovács Miklósnak, a KMKSZ elnökének a kudarca, ez a Fidesz térvesztésének a hírébe ágyazódva kettős hátrányt jelenthet az eddigi kedvezményezettek számára. Egy ilyen favorizált intézet egyik vezetőjénél magánlevélben rákérdeztem a dologra, azt írta vissza, hogy ezek a fejlemények bizony roppant kedvezőtlenek. Megértem. Mégis ezt válaszoltam neki: „…nem hinném, hogy alapvetően megváltozna bármi is. S ha mégis, nem lehet-e, hogy az egészséges irányba? Hidd el, nem vagyok senkinek az ellendrukkere, de azt jól tudod (és magad is látod), hogy ez az egész határon túli magyar problémakör és támogatási rendszer azért alaposan át van hatva politikával, ami hosszú távon még a támogatottnak sem tesz jót, nemhogy annak, aki kirekesztődik belőle. Nem hiszem, sajnos, hogy ezt lehet sokkal jobban, teljesen tisztán, kizárólag értékek és teljesítmények mentén újraszervezni, de én azért nem bánnám, ha kicsit visszafogódnának azok, akikkel, szerintem, nagyon elszaladt a ló. Nem jó, nem egészséges az, ha a határon túli kisebbségi szervezet és az anyaországi kormányzó párt túlságosan összehaverkodik, nem jó, ha az államtitkár ráparancsol a főkonzulra, hogy az itteni főlegitim kívánságait köteles teljesíteni, nem jó, ha a pénzosztó helyek politikai nyomásra nem merik szigorúan venni az elszámoltatásokat, nem merik szóvá tenni, ha túlságosan sok érdek és befolyás (azaz hatalom) koncentrálódik egy-egy kézben vagy a kezek szűk (gyakran családi) körében. (Helyesebben: látszatra jó azoknak, akik ennek a haszonélvezői, de – szerintem – hosszú távon még azoknak is, akik kemény munka, felmutatható teljesítmény nélkül érvényesülnek, azoknak is több morális kárt okoz, mint amennyi anyagi hasznot hoz.) Minden korábbinál jobban elklánosodott a kárpátaljai magyarság, és én úgy látom, ebben a magyarországi fél is jó partner volt. Mondom: nem hiszem, hogy ma lehetne ezt gyökeresen másképp csinálni (ha más nem: nincs hozzá megfelelő emberanyag), de talán a valós eredmények és a látszatok arányát lehetne javítani, lehetne több és egészségesebb partneri kapcsolatot kialakítani (jelenleg vagy alárendelt vagy ellenséges kapcsolatok vannak, partneri viszony egyszerűen nincsen!), lehetne a külső kezdeményezők és a függetlenek munkáját is figyelembe venni, függetlenebbé tenni a szakmai szervezeteket stb. stb. No, percig sem hiszem, hogy ezt Tabajdi sokkal jobban csinálja, mint Németh Zsolt, teljes kívülállóként mégis az a sejtésem, hogy mozdulhat a dolog akár egészséges irányba is?” Visszaírt, hogy voltaképp igazam van, de ők mégis nyakig benne vannak a politikában és nincs sok esély a kilábalásra.
Hát ez az. Oktatási intézet lévén ez kiváltképp aggasztó.
*
Mégsem közli megrendelt és már elfogadott cikkemet a Magyar Nemzet. Az alábbi tartalmú levelet kaptam a szerkesztőtől:
„Tisztelt Balla D. Károly!
Sajnos rossz hírem van, a nem várt belpolitikai események miatt az utolsó percben az a döntés született, hogy aktuálpolitikai vezérnek kell lennie. Ezt Duray Miklós írta meg, sajnos az Ön anyaga egy hónap múlva, a következő mellékletben fog megjelenni. Megértését előre is köszönöm, maradok tisztelettel:” [aláírás]
A következőket tudtam válaszolni:
Kedves [név],
nem is tudom, hogyan reagáljak.
Már az elején se nagyon hittem, hogy a Magyar Nemzet valóban az én gondolataimra, különvéleményemre kíváncsi, pláne kampány idején. Ön velem korrekt volt, ezt köszönöm, azt hiszem, én is tisztességesen jártam el, telefonban elmondtam, hogy nézeteim nem illeszkednek a lapjuk által képviselt kánonba, mégis legjobb tudásom szerint eleget tettem a felkérésnek. Miután a cikkemet örömömre elfogadták, ezt az utólagos visszavonást nem tartom korrekt eljárásnak. Ez így nem tisztességes, ezt így méltatlannak, sérelmesnek találom. Szerencsésebb lett volna eleve Duray Miklóst felkérni, ha azt várták, hogy a Fidesz szekerét tolja a cikkíró.
Sajnálom, hogy így történt; én a felkérést épp azért fogadtam el, mert fontosnak tartottam tudatni a Magyar Nemzet olvasóival, hogy a határon túliak sem gondolkoznak egyformán és vannak, bizony, velem együtt, akikben erős fenntartások élnek az éppen hivatalos nemzetpolitikával és „nemzeti közgondolkozással” szemben. Ha ennek a gondolatnak nincs létjogosultsága az Önök lapjában április 15-én, akkor a Magyar Nemzet kampány idején nem tájékoztatja korrekt módon az olvasóit.
Az egy hónappal későbbre helyezett közlés lehetőségét egyelőre ízlelgetem. Ugyanis akkor is lesz majd aktuálpolitikai nyomás és akkor is lesznek szekértoló határon túli cikkírók. A Magyar Nemzet viszont bizonyára ellenzéki lap lesz, és az én cikkem egészen más felhangokat kaphat.
Egyelőre mégsem vonom vissza írásomat, mert nem kívánom megkímélni Önöket sem a közlés, sem az elutasítás kényelmetlenségétől.
Én mindkettővel elégedett leszek, a tanulságokat pedig már most levontam.”
[Májusban valóban leközölték a cikket, és valóban egészen más lett az akusztikája, mindkét táborbéli barátaim elégedetlenkedtek velem. A nemzetiek a cikk tartalma, a liberálisok a megjelenés helye miatt. – 2006.]
*
Vass Tibi felkérésére Nagy Zoltán Mihály és Vári Fábián László 2001-es kötetéről írok recenziót az Új Holnapba. Kicsit féltem tőle, mert eléggé súlyos kritikai észrevételeim voltak már első olvasásukkor is, és nem gondoltam, hogy ezek leírásával és publikálásával tovább kellene mélyítenem azt a szakadékot, amelyen én ugyan folyton át- meg átnyúlok, kezemet nyújtva egyiküknek és másikuknak is, ám ők mégis, ezt tapasztalom, egyre inkább haragszanak rám. Elképesztő, hogy itt Kárpátalján (is??) képtelenek az írók a személyes, emberi viszonyt az írói-kritikusi véleménytől különválasztani.
Szóval újraolvastam a könyveket, jegyzeteket készítettem, írom a szövegtartalom értékelő kritikát, és közben arra gondolok, hogy jobban eláztatni előttük magamat már amúgy sem tudnám – akkor hát miért ne legyek őszinte? Miért ne legyek tisztességes („Kifeszítenek úgyis”, haha) és miért ne állítsam azt: megbecsülésem, tiszteletem jeléül tárom fel előttük a rájuk nézve nem feltétlenül kedvező véleményemet.