Nagyobbat szarunk, mint amekkora a seggünkön kifér

Balla D. Károly

Naplójegyzet: 2002. március

„Ez a művészet csodája, hogy az ember sokkal nagyobbat szarik, mint amekkora a seggén kifér. A művészet nyilván nem evilágból való: az elemzés csak addig a kapuig tudja elkísérni, ahol az ismeretlen kezdődik”

(Weöres Sándor Fülep Lajoshoz írt leveléből idézi Domokos Mátyás: Kortárs, 2002/2-3.)

Két év kihagyás után újra lázasan dolgozom első regényemet. A Szembesülés első ötlete még 1990-ben, azaz tizenkét éve merült fel bennem, de pár 91-es jegyzettől, vázlattól, szövegkísérlettől eltekintve csak 92-ben kezdtem dolgozni rajta, és évente alig-alig haladtam valamennyit. Az inkább csak nyersanyagul szolgáló korábban keletkezett szövegrészek alapján a voltaképpeni megíráshoz 1996-ban fogtam hozzá, és az évben nagyjából be is fejeztem. Legalábbis azt hittem: én lezártnak gondoltam.

Az ezt követő években a regény megjárt 2 kiadót és 4 pályázati fordulót – eredménytelenül. 1999-ben elhatároztam, hogy magam adom ki, kerestem hozzá partnert. Nem találtam. Viszont a sokadszori újraolvasások után egyre rosszabbnak kezdtem érezni. Elhibázottnak kezdett látszani a „művészi koncepcióm” számos eleme, a regényszerkezet egy szörnyszülött torzulásait mutatta fel. Tévedéseimet, hibáimat látva, no és a kiadásban adódó kudarcok miatti csalódottságomat és tehetetlenségemet kompenzálandó – újra sokat dolgoztam a szövegen, majd 2001-ben elkezdtem felhelyezését az internetre – de ezt idő előtt abbahagytam.

Most úgy éreztem, néhány új ötlet segítségével talán életképessé tehetem a reménytelenül félresiklott regényt. Fenekestül felforgattam a szerkezetét, gyakorlatilag az egészet átírom. A sok-sok szövegépítkezési furcsaság közé egy újabbat iktattam: a folyó szöveg komolyságát ironikus szómagyarázatokkal igyekszem ellenpontozni. Mintha a törzsszöveg állításai fényképek lennének, és itt a negatívjukat is felvillantanám. Ilyesmik:

Alkotói válság Egyeseknél az íróság egyetlen érzékelhető eredménye a tartós alkotói válság.
Fogalmazás Egyes kevéssé tehetséges írók jó fogalmazókészségük révén igyekeznek megoldani a művészi ábrázolás problémáit.
Halotti maszk Egész életünkben maszkot viselünk, és amikor végre valódi arcunkat odafordíthatnánk a halálnak, leöntik gipsszel.
Hit A hit nem egyéb, mint a világban és önmagunkban tapasztalt égető hiányok feltöltésére tett kísérlet. További kísérletek neve: Tudomány, Művészet.
Isten 1. Nem hiánya mutatja-e fel leghívebben a Jelenvalót? 2. Isten a leggazdagabban konstruált és legnagyobb műgonddal megalkotott hiány. 3. Isten egészíti ki a Valamit Semmivé.
Művészet A kreatív intellektus kísérlete arra, hogy olyan hiányokat töltsön meg művekkel, amely hiányok a belehelyezett művektől válnak igazán feltűnőkké.
Tanítványok A mindenkori Mester olyan követői, akikből hiányzik a tehetség ahhoz, hogy meghaladják tanítójukat és maguk is mesterré váljanak. A Tanítványok azok, akik a Mester eszményét kitűzött céllá, emelkedett ideáit száraz tananyaggá, bölcselmét banalitássá, intelmét dogmává, szorongását ellenségképpé, teremtő újításait üres klisévé züllesztik. Ők azok, akik soha nem hozzátesznek a Műhöz, hanem mindig csak elvesznek belőle.
Utópia A jövő már rég megtörtént. Csak mi még nem éltünk akkor.
Üresség Az, amiben megnyilvánul a „beszélek” tartalom nélküli törékeny karcsúsága.

„Felhívjuk kedves Tagjaink figyelmét, hogy aki 8 éve nem fizeti az írószövetségi tagdíjat, annak a Tagunknak a jövőben nem tudjuk elküldeni a havonta megjelenő Tájékoztatót” – áll a Magyar Írószövetség Tájékoztatójában. Ebben nekem a 8 év tetszik a legjobban, illetve az, hogy aki ennyi ideje nem fizet, az továbbra is Tag, még ám nagybetűvel. A fenyegetés mindenesetre nagyon súlyos. Vajon hány esztendős hátralék esetén jöhet szóba a kizárás?

Március 15-én a Beszélő felolvasóestjén a Merlin Színházban illusztris ellenzéki liberális társaságban olvastam fel Petróleumcápa c. írásomat. A közönség nagy tapssal fogadta, többen gratuláltak. Ismerősként üdvözöltük egymást Kornis Mityuval, Demszky Gáborral, Törzsök Erikával. Azonban jellemzően nem olyan volt az az alkalom, mint amilyent író-olvasó találkozók vagy magyarságügyben, netán kisebbségügyben tartott rendezvények során százszor megtapasztaltam. A néhány kézrázáson túl a közönség soraiból senki nem akart szóba elegyedni velem, nem mondta el, hogy erről azt meg azt gondolja, senki nem érdeklődött a kárpátaljai magyarság vagy Ukrajna felől. Igaz, nem ez volt a téma, hanem a kívánt magyarországi kormányváltás, de más esetekben nemigen fordul elő, hogy illetőségemről értesülve valaki ne akarná a kisebbségi vagy épp kárpátaljai tipródás néhány mozzanatát előadni. Liberális közönség részéről erre, úgy tűnik, erre nincs igény. Ez kicsit meglepett. Nem mintha hiányzott volna a sok sirám, a sorsverések felemlegetése és vélt vagy valós sérelmek ezerszeri felidézése, és arról sincs szó, hogy ezt a tartózkodást érdektelenségnek gondoltam volna – épp csak meglepett a gyors lecsengés. Azt viszont kifejezetten sajnáltam, hogy a legkedvesebb barátaim közt is a kitüntetetten „legesleg” Lőkös Ildikónak sürgős dolga miatt el kellett szaladnia; csak megöleltük egymást, s elmondta, a Beszélő miatt jött, nem tudta, hogy én is előadó leszek. Miért nem telefonáltam, szabaddá tette volna az estéjét. Valóban: miért nem telefonáltam?