Balla D. Károly
Remegős kezű dilettáns nagyhatalmak nemzeti cukormázba mártogatva
Naplójegyzet: 2002. július | >> az összes 2002-es jegyzet
Végre itthon…. Nem vagyok nyaralós típus, ám vannak bizonyos családi igények… Így aztán 11 napon át előbb a Balaton, Szunyogh Szabolcsék nyaralójában (Balatonkenese), aztán a Velencei tó, Gátiék hétvégi házában, Agárdon. Kedvesebbnél kedvesebb vendéglátók.
Gyönyörű napos időt fogtunk ki, de a strandok homokját és pázsitját nem sokat tapostam, leginkább a besötétített nyaralókban ücsörögtem, olvastam (Kontra Ferenc: Gimnazisták), írogattam (pár aforizma), zenét hallgattam (Bruckner), honlapterveket készítettem (az UngParty szeptemberi megújítása elébe).
A legkellemesebb alkalmak: hosszú esti beszélgetések Szabolcsékkal, parti sakkok, kártyafutamok, pár üveg sör. Napközben nemigen merészkedtem szabad ég alá.
Hogy fáradtabb vagy kipihentebb vagyok-e, mint elutazásunk előtt, azt nem tudom.
Itthon 73 e-mail várt a postaládámban…
Nem elektronikus úton, hanem hagyományos módon, takarosan címzett borítékban, postán érkezett egy általam igen tisztelt irodalomtörténész-kritikus-szerkesztő, Ács Mara levele, amelynek lényege: visszavonja két évvel ezelőtti gratulációját. A kiváltó ok: elolvasta naplómat a Véletlen Balettban, és most értette meg, hogy amikor a kárpátaljai irodalmi viszonyokat bíráltam Tokajban (és ő erre elismerően reagált Görömbei András társaságában), akkor voltaképpen „kikre lőttem” valójában. A dolog eléggé érdekes, mert azt most is megerősíti, hogy elvi síkon igazam volt/van abban, amit szóvá tettem, de akkor még nem tudta, hogy ezzel azokat a kollégáimat „negligálom”, „akiknek a teljesítményét elismerés illeti”. Az irodalommal elméleti szinten is foglalkozó szigorú ítésznek ez a kijelentése azonban önellentmondást rejt. Én ugyanis azokat a következtetéseimet, amelyeket 7 súlyos állításban foglaltam össze (Hagyomány vagy klisé?), éppen azoknak az írótársaimnak a teljesítményéből vontam le, akikre eszerint nem lenne szabad vonatkoznia következtetéseimnek. Azaz olybá fest, mintha néhány háromszög tulajdonságait vizsgálva olyan általános következtetéseket vontam volna le, amelyek elvben igazak, de pont a vizsgált háromszögekre nem lennének érvényesek… Hát ennél én azért jobban értek a trigonometriához.
*
Elolvastam Vári Fábián László Tábori posta c. írását a Kortárs júniusi számában. Igazán kitűnő szöveg! Lacinak remek a próza-stílusa, élvezetes a nyelvezete. A téma (katonaélmények) ugyan nem áll közel hozzám, ám az elbeszélésbe humort és bölcsességet egyaránt belesző, ezen felül írása egészét áthatja a „civil” szemlélet: egy kárpátaljai magyar fiatalember szemével láttatja a dicső szovjet hadsereg belső életét és önmagának, mint átélőnek a gondolatait, lelki, érzelmi konfliktusait. Különösen szépek, meghatóak az otthonhoz, a szülőkhöz és nagyszülőkhöz kötődő epizódok. Élvezetes, megható és tanulságos olvasmány. Lehet, hogy VFL írói útja a próza felé kanyarodik?
A Kortársban az írásnak nem jelölték meg a műfaját, ám a Szerelmes földrajz c. rovatba sorolták (gondolom, joggal: az íráson átsüt a szülőföld iránti ragaszkodás). A most közölt teljesebb anyagban is szereplő és korábban az Együtt c. lapban közölt epizódot viszont regény-részletként adták közre. Utóbbi megjelölés, azt hiszem, kevésbé sikeres: én mindenféle fikciót mellőző tárgyszerű, hiteles visszaemlékezésnek, azaz emlékírásnak, memoárnak érzem, amely azonban a szépírói igényesség jegyében fogant és felépítettségében a belletrisztika szabályait követi – éppen ez teszi értékessé.
*
Itthoni szerkesztőtárs mai látogatása. Őtőle tudom meg (de aztán a mai lapban is olvasom), hogy az ukrán parlament egyetlen magyar képviselőjének, az előzetes egyeztetés ellenére, a szokásos Turul-ünnepségen (a Tiszapéterfalva határában álló turulos emlékoszlop tövében tartott megemlékezés a Rákóczi-szabadságharcra és az 1702-es tiszabecsi átkelésre, utána „kultúrműsor” és juliális a Tisza-parton) a rendezők, időhiányra hivatkozva, nem adtak szót. Félreértés ne essék: az ünnepséget nem az ukrán nacionalista mozgalmárok rendezték, hanem a legnagyobb és magát egyedül legitimnek tartó magyarság-szervezet! Hát igen, magyarok egymás közt…
*
Vida Gábornak az e havi Magyar Naplóban megjelent kritikáját 2000-es esszékötetemről először tavaly ősszel olvastam, amikor az Írószövetség közgyűlésén megmutatta nekem a kéziratot. Elolvastam, nem tartottam illőnek, hogy bármit is hozzáfűzzek értékeléséhez, csak egy tárgyi tévedésre hívtam fel a figyelmét. Csupán könyvem címét idézte rosszul: „áramszünet” helyett „sorstársaink” állt benne. Aztán eltelt vagy két hónap, és a jó Ilia Mihálytól, Szegedről megkaptam a Hét Nap c. lap egy kivágatát a már ismert Vida-recenzióval – ugyanazzal a hibás címmel. (Ezt meg is írtam 2001-es naplómban.) A Magyar Naplóban viszont, ha ilyen jókora időbeli csúszással is, de legalább helyesen jelent meg.
*
Horváth Zoltán György—Kovács Sándor: Kárpátalja kincsei. Masszi Kiadó és Romanika Kiadó, Budapest, 2002.
Alighanem a Kárpátalját bemutató eddigi legszebb könyv, én legalábbis eddig nem tartottam a kezemben művészileg, tipográfiailag és fotóanyagában igényesebb, gazdagabb kiadványt.
A könyv a „teljesség igényével” (ezt a szerzők maguk hangsúlyozzák a fejezetek előtt) mutatja be középkori templomainkat, várainkat és a ruszin fatemplomokat, külön fejezetet szentelnek a kastélyoknak, udvarházaknak, a magyar vonatkozású emlékműveknek és szobroknak, sőt a técsői templom kazettás mennyezetének is.
A roppant szakszerű, aprólékos részletességű tárgyilagos leírásokat érzelmileg talán kicsit túlfűtött szöveghelyek tarkítják. Ez a helyenként erősen személyes hang talán még elfogadható lenne, ugyanakkor az én személyes ízlésemnek már kicsit sok a könyv „ideológia megterheltsége”, a vallásos és enyhén revizionista beállítottság. Szerintem növelné a kiadvány tudományos, szakmai értékét a világnézeti semlegesség és a tartózkodóbb történelmi szemlélet és szóhasználat. Persze elképzelhető, hogy a célközönséghez tartozó olvasók többségét nem zavarja a trianoni döntést kommentáló „remegős kezű dilettáns nagyhatalmak” kifejezés (arról itt ne essék szó, hogy egy nagyhatalomnak hogyan remeghet a keze, dilettánsként hogyan nyerhet világháborút, s hogy vajon Magyarország vérprofi volt-e), és nem csóválják fejüket sem a szövegek elé illesztett versidézeteken, sem a riasztóan dilettánst „Kárpátaljai Miatyánk”-on, sem a kötetet záró Hiszekegy sorain, mondjuk ezen: „hiszek Magyarország feltámadásában”. Már csak a „nemnemsoha” hiányzik… Ezt a szakmailag hallatlanul korrekt és egyedülálló ismeretanyagot közreadó könyvet vétek volt belemártogatni ebbe a nemzeti-romantikus cukormázba.
Ettől az ideológiai terheltségtől eltekintve a könyv az utóbbi évtizedek hasonló jellegű kiadványai közül a legteljesebb anyagot és a legtöbb értékes fényképfelvételt közreadó reprezentatív kiadvány, jó szívvel ajánlom mindenki kezébe, asztalára, polcára.
*
Édesapám, Balla László ma 75 éves… (07.23.)
Első nap a családdal és a család barátjaival egy vendéglőfélében (a Pingvinben: fotó ott) ünnepeltünk, a második napon a magyar kollégák, ma az ukránok jöttek köszönteni a 75 éves ünnepeltet. Nekem sok ennyi a protokollból, bár a barátok és szakmabeliek némelyikével szívesen elbeszélgetnék, de sokkal inkább „csak úgy”, minden évfordulós alkalom nélkül. Főleg az ellen érzek zsigeri ingert, amikor valaki elkezdi az ünnepelt érdemeit sorolni, dicsérni, állva vagy ülve, de szembe. Brrrr. El is határoztam, ha 4 és fél év múlva betöltöm az 50-et, jól elbújdoklom. Felmegyek a hegyekbe síelni. Aki ismeri lábbéli képességeimet, érteni fogja…
*
A Kárpáti Igaz Szóban interjú Nagy Zoltán Mihállyal az Együtt c. folyóiratról. Aránylag tartózkodó, „normális” nyilatkozat, nincs benne sem „fajtánk”, sem „fecske-hussanáss”. Persze azért az interjúban idéz egy mondatot saját főszerkesztői előszavából, de ezúttal egy sikerültebbet.
*
A Kárpátalja múlt heti számában oti aláírással korrekt, értő ismertetés Világvége c. könyvemről. A szerző hangsúlyozza, hogy olyan irodalmat művelek, amely nem akar semmit szájbarágni, a kötet azoknak szól, „akik szívesebben értelmezik maguk az olvasottakat […] mindössze a szavak, mondatok hangulatára, játékára hagyatkozva.” Azt hiszem, elfogadható minősítés. Persze szívesen idelinkeltem volna a teljes cikkecskét, de ezt az anyagot nem tették fel a lap internetes oldalára…
Ez egyébként eddig az egyetlen híradás a kárpátaljai sajtóban áprilisban megjelent könyvemről… No, nem mintha… De azért mégis…
*
Meghívás A határon túli magyar irodalom hete Székesfehérváron és Fejér megyében című rendezvénysorozatra. A két téma: • Vallás és Isten-élmény az 1945 utáni határon túli irodalmakban. • A történelem, mint metafora a határon túli magyar irodalmakban. Az utóbbi témakörben talán készítek egy rövidebb előadást; ezúttal inkább elvontabbat, mint konkrétumokat sorolót. Voltaképp az első is izgalmas lenne. Ki lehetne mutatni például, hogy akik ma a Jóisten nélkül már nem tudnak verset írni, azok valaha… De nem, ebbe a darázsfészekbe nem nyúlok bele. (Apróság: a második téma címében nem kell vessző a mint elé!) (Utóbb Arató Antal címzetes igazgató úr kedves levele: olvasta ezt a jegyzetet honlapomon, reméli, lesz vita – és törli a fölös vesszőt…)
Másik szélsőség: új könyvemmel épp a fordítottja történ. Eddigi legszebb (sorrendben harmadik), Világvége c. novelláskötetem 18 írásából 17 egyik korábbi prózakötetemben SINCS benne, az anyag zöme tehát még látott könyvet, a kiadóm mégis – tudtom nélkül – jó nagy betűkkel ráírta, hogy „válogatott novellák”. Bosszankodom is rajta megjelenése óta. Amikor a kiadóigazgatónak ezt szóvá tettem, olyasmit válaszolt, hogy azt hitte, első magyarországi novelláskötetembe biztosan a korábban kárpátalján megjelentekből válogattam.
Keserű hangú email egy Beregszászban székelő nagyon komoly és a legtöbb magyarországi támogatásban részesülő kárpátaljai intézmény ugyancsak komoly vezetőjétől. Arra legutóbbi látogatása során már megkért, ne csak arról ne számoljak be blogomban, hogy mit mondott, hanem azt se említsem, hogy meglátogatott. De magánlevélben azért még színt mer vallani. Levelében keserű szavak után ez a mondat: „Bocs a kifakadásért, de mostanában az egész helyi magyar közéletből elegem van, mert butításnak és szemfényvesztésnek tartom az egészet, és sajnos a mi intézményünk is kezd efelé elmozdulni, ami ellen már-már szélmalomharcot vívok.”
Pomogáts Béla megint Kárpátalján tölti a magyar kultúra napjához legközelebb eső hétvégéjét. Komlós Attilával a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (lánykori nevén Anyanyelvi Konferencia) színeiben vesznek részt a különböző rendezvényeken és adnak át okleveleket. Tanácskozásra is sor kerül ilyenkor Ungváron. A tavalyinak 
26-án szűk körű baráti fogadás keretében Ungváron átadtuk az UngBereg Alapítvány és a Pánsíp szerkesztősége által alapított KÁRMIN-díjat (Bagu Lászlónak), a KÁRMIN-különdíjat (Trill Zsoltnak) és a Váradi-Sternberg János Díjat (Kovács Elemérnek). Az alkalomra alighanem most utoljára került sor. Több okból is.
Az egyik tavalyi díjazottunk, Vári Fábián László, közel egy év elteltével a sajtóban azt nyilatkozta, hogy a díj elfogadása nagy fejtörést okozott neki, tulajdonképpen megbánta akkori döntését, ma már inkább visszautasítaná. A dolog azért bánt, mert ugyan az így nyilatkozó írótárssal eléggé feszült a személyes viszonyom, de ugyanilyen feszült volt tavaly ilyenkor is, amikor éppen az én javaslatomra neki ítéltük a díjat – és ő elfogadta, a vele járó pénzes borítékkal együtt. Most utólag nyilvánosan megbánni a dolgot – nem túl lovagias magatartás, legalábbis az én gesztusomra válaszul elég nagy otrombaságnak tetszik. De még nem is ez bánt igazán! Hanem az, hogy a díj egy jeles személyiség, a szép emlékű Váradi-Sternberg János professzor nevét viseli, és ezt az utólagos riszálódást az ő emlékéhez is méltatlannak tartom. Arról nem is beszélve, hogy a díj alapítólevelében ez áll: „A díjban a társadalomtudományok azon (kárpátaljai vagy Kárpátaljával foglalkozó) művelői, azon kutatók, oktatók, publicisták, a közélet vagy akár a művészetek azon képviselői részesülhetnek, akik tevékenységükkel a nemzetek és nemzetiségek együttélésének ügyét, a toleranciát, a másság tiszteletét szolgálják, akik fellépnek mindenfajta diszkrimináció ellen, s munkásságukkal tanúságot tesznek a torzításoktól, hamisításoktól mentes történelem- és társadalomszemlélet mellett.” Vajon az írótársnak, aki egyébként ruszin népballada-fordításaiért kapta a díjat, melyik kitétel ellen lett kifogása egy évvel az odaítélés után?
Kisebb a jelentősége, mégis felkavart a másik támadás, amely alig egy héttel követte az elsőt, és éppen a díjátadás napjának délelőttjén ért célba. Másik helybéli írótársam, Nagy Zoltán Mihály nem kevesebbel vádolt magánlevelében, mint hogy az utóbbi időben szellemi diktátor-szerepre kívántam törni, de mivel szívós ellenállásba ütköztem, ezért most „vagdalkozom” és „rugdosódom” (erre a Beszélőben közzétett írásomat hozza fel például). A dolog azért nevetséges, mert az utóbbi 9-10 évem éppen azzal telt, hogy kilépegettem minden (amúgy sem jelentős) pozícióból és minden testületből, tudatosan felszámoltam minden befolyásolási lehetőségemet, mára se kiadóm, se lapom, nem szervezek semmit, nem járok rendezvényekre, a 15-20 pályatársamat és barátomat érintő, összesen talán tucatnyi összejövetelt háta mögött tudó Irodalmi Szalont is felköltöztettem tavaly a világhálóra… De a vád nemcsak nevetséges, hanem aljas is, mert a magánlevélben az is benne áll, úgy viselkedem, mint apám a 70-es években. Apám akkoriban jelentős súlyú irodalompolitikus volt, egyetlen napilapunk nagy hatalmú főszerkesztője, a megyei pártbizottság tagja, a helyi írószervezet elnökségi tagja stb., sok-sok elvtársi kapcsolattal – neki tehát valóban volt tényleges és könnyen érvényesíthető hatalma, amellyel időnként alighanem vissza is élt. De ezt az én fejemre ráolvasni, amikor jószerével huszonöt éve arról szól az életem, hogy apámétól különböző, azzal ellentétes magatartást tanúsítsak – ez valóban övön aluli ütés. Egyelőre magánlevélben, de az írótárs kilátásba helyez mást is, kiközösítéssel fenyeget, tudatva velem, hogy ez az utolsó magánlevél, amelyben még megpróbál jobb belátásra bírni. (Eztán a nyilvános megkövezés jön?)
