Quasimodo-díj + A határon túli magyar irodalom hete

Balla D. Károly

Balatonfüred: Qusimodo-díj. Szekesfehérvár: határon túli magyar irodalom

Naplójegyzet: 2002. szeptember | >> az összes 2002-es jegyzet

10 éves a Quasimodo-díj. Nemzetközi költészeti napok Balatonfüreden

görgey gábor balatonfüred

Görgey Gábor (Lászlóffy Aladár feleségével beszélget)

Ide érkezni mindig öröm, élmény, várakozás. Balatonfüred, 10 éves a Quasimodo-díj. A Nemzetközi Költőtalálkozó kerekasztal-beszélgetéssel kezdődött a Kedves cukrászdában, ahol is a Quasimodo-díj alapítói, a zsűri tagjai, az Alapítvány kurátorai beszéltek a díjról, és persze a névadó Salvatore Quasimodo Nobel-díjas olasz költőről és Füredhez kötődő kapcsolatairól. Kellemes, bár nem mindig túl érdekfeszítő visszaemlékezések, méltatások, udvariassági gesztusok. Számomra, visszajáró ős-quasimódós számára (különdíjat és fődíjat is kiérdemeltem nem sokkal a díj alapítása utáni években) talán az egyetlen érdekesség a költő fiának, Alessandronak az viselkedése volt: a mindig kimért, tartózkodó olasz férfiú (civilben színész) imponáló felszabadultsággal, mosolyogva emlékezett édesapjára, nem titkolva el, hogy egy nehéz jellemű apát tisztelt benne. A találkozó borkóstolós vacsorával folytatódott a társaság évek óta változatlan törzshelyén, a tóparti Borcsában. Tóth Évával és férjével kerültünk egy asztalhoz, és nagyon kellemesen elbeszélgettünk nyelvekről, fordításról, versekről.

Másnap délelőtt az évfordulóra kiadott könyv bemutatójára került sor a Lipták-villában; a megjelent költők mindegyike fel is olvasott valamit. Délután a szokásos koszorúzás következett; erről, fejfájásomra hivatkozva, elmaradtam, mint ahogy az ugyancsak szokásos képzőművészeti kiállítás megnyitójáról is: a tetőtér-galériába egy irdatlanul meredek csigalépcső vezet, amelyet utoljára „elsőbálos” fürediként másztam meg, akkor viszont két alkalomból is: először és utoljára.

székely magda quasimodo-díj

Székely Magda átveszi a díjat

Este a szokásos díjátadó ünnepség az Árkád Hotel hangversenytermében. No, ez a lépcső sem tartozik a kedvenceim közé. Miért is lenne egy szívkórház díszlépcsőjének korlátja?

balla zsófi

Balla Zsófia

Az ünnepség a tíz év alatt jól kidolgozott forgatókönyv szerint zajlott: előbb a köszöntő-méltató beszédek, ezúttal Görgey Gábortól, aki rangos zsűritagból lett egyszerű mezei miniszter; az olasz nagykövettől (Giovanni Battista Verderame), és a helybéli nagyságoktól, a város és a megye vezetőitől. Ezután átadták a szokásos okleveleket, majd a laudációkkal bevezetett különdíjakat és fődíjat. Balla Zsófia, Lackfy János és Czigány György versét értékelte a zsűri különdíjra, Székely Magdáét fődíjra méltónak. A győztes költemények el is hangzottak magyarul Lukács Sándor, olaszul Alessandro Quasimodo előadásában. Nagy taps, lelkesedés, ünnepi hangulat.

Ezeknek az alkalmaknak mindig nevezetes eseménye a gálakoncert. Többször hallottuk itt a Mendelssohn Kamarazenekar remek produkcióit, egyszer pedig Pege Aladár zseniális játékától maradt nyitva a szánk. Élvezetes volt ez az este is: a Brass in the Five rézfúvós kvartett klasszikus darabokkal indított, aztán Nino Rota 8 és fél-jével váltottak, és ettől kezdve önfeledt jazzban tobzódtak, sztenderdeket és feldolgozásaikat adták elő, hatalmas sikerrel.

A záró fogadáson még kis magánbeszélhetések, hosszú búcsúzkodás, többek között Gergely Ágnestől, Budai Katitól és Cserép Lacitól, a Quasimodo-ünnepkör legfőbb ceremóniamesterétől, akivel évekkel ezelőtt személyes jó barátságot kötöttünk.

Görgey Gáborral is váltottunk pár személyes mondatot. Ukrajnai hangulatunk felől érdeklődött; imponáló volt a közvetlensége. Nem lebecsülendő erény egy minisztertől.

Harmadnap Pestig roppant kedves utasaink is adódtak: Lászlóffy Aladárékat fuvaroztuk fel a fővárosba, akikkel végigbeszélgettük az időt, átengedve magunkat Ali történeteinek és sziporkáinak.

Székesfehérvár: a Határon Túli magyar Irodalom Hete

Zavaros volt az előadásom Székesfehérváron. Legalábbis Szakolczay Lajos szerint, aki eléggé élesen kirohant ellenem a Határon Túli magyar Irodalom Hete keretében tartott tanácskozáson. Hogy az ő hozzászólása mennyire volt zavarosságmentes, talán világítsa meg az, amit Szilágyi István mondott rá következő hozzászólásában: Lajos, olyan zöldségeket mondtál, hogy meg lehetne kapálni. De hát nem a bölcsességedért szeretünk.

A konferencia a szokásos és nyilván szükséges protokolláris köszöntőkkel kezdődött, majd következtek az első témakörbe (Vallás és Isten-élmény az 1945 utáni határon túli magyar irodalmakban) tartozó előadások. Ezek közül számomra a Vári Fábián Lászlóé volt a figyelmemet leginkább megragadó. A programfüzetből jó előre tudható címéből („Uram, emeld fel csontig nyűtt testem…”) előre lehetett sejteni, hogy a költői testamentumát ránk hagyó Kovács Vilmosról fog beszélni, és tűnődtem is előtte, vajon azt fogja-e bizonygatni, hogy KV mélyen istenhívő ember volt… (merthogy ez nem lenne igaz). Szerencsére nem ezt tette, hanem szembenézett a problémával, Kovács Vilmos megrögzött ateizmusával, és ezt bemutatva jutott el utolsó nagy verséig, a Testamentumig, amely valóban a Teremtőhöz való „perlekedő megtérésnek” a gyönyörű példája. VFL árnyaltan, gondolati és érzelmi telítettséggel szólt a Mestere műveiből kiolvasható önellentmondásos világképről. Talán még ennél is megkapóbb volt, ahogy önmagáról és a többi Tanítványról szólt (név szerint Fodort, S. Benedeket, Füzesit és Zselickit említette). Elmondta ugyanis – emlékezetből próbálom visszaidézni –, hogy az ő vallásosságuk minden bizonnyal nem állná ki a szigorú teológiai próbát, nincs mögötte sem súlyos átélés sem filozófiai megalapozottság, inkább a hagyománytisztelet játszik benne főszerepet.

Én Lacitól ilyen őszinte beszédet még nemigen hallottam, roppant módon megfogott, hogy nem próbált pillanatig sem tetszelegni a mélységesen vallásos üldözött hívő pózában. A szünetben meg is szorítottam a kezét, és másnapi előadásomban is reflektáltam rá két mondatban. (Ezek a gesztusaim sajnos nem enyhítenek a köztünk lévő feszültségen.)

A történelem mint metafora a határon túli magyar irodalmakban témakör előadójaként néhány bevezető mondat után felolvastam az erre az alkalomra írt szövegemet. Ahogy befejeztem, Szakolczay azonnal felpattant (holott a vitának a programban pontosan kijelölt más helye volt, előbb az aznapi három nyitó előadásnak kellett elhangoznia), azt mondta, nagyon zavaros az, amit felolvastam, és mivel túl gyorsan tettem, ő nem tudta megfelelően követni, most azonnal szeretné, ha néhány példányban lemásoltatnák a rendezők a szövegemet, hogy mindenki olvashassa. Én ehhez csak annyit tettem hozzá, 3 napja már olvasható az interneten, így természetesen nincs kifogásom a sokszorosítás ellen.

Emlékszem, Szakolczay tavaly is nagyon vehemensen szólt hozzá az előadásomhoz, de akkor inkább elismerőleg (ez akkor meg is lepett; most ő erre utólag persze másként emlékezett). Én a mostani szövegemet „ártatlanabbra” szántam a tavalyinál, nem volt szándékomban különösebben senkit provokálni, Lajos mégis felkapta a vizet.

Kovács Imre Attila következett, aki a tavalyi „reprezentatív” prózaantológiánkról, a Leckéről beszélt, majd S. Benedek András adott elő valami olyasmit, amit már számtalanszor hallottunk tőle.

Eljött a vita ideje, Szakolczay a mikrofonhoz penderült és szerintem eléggé összefüggéstelenül és ide-oda kapva mondta el a kifogásait előadásommal kapcsolatban; sőt, tovább ment, másokat is kioktatott, előadókat és szervezőket egyaránt alaposan megsértett. Volt abban tücsök és bogár, amit összehordott. Ahogy befejezte, Szilágyi István kért szót, és, talán maga is érintve egyes vádakban, hasonló vehemenciával jól visszatámadta Lajost (nem az én védelmemben, hanem inkább „általában”). Magam is szót kértem 2 perces reagálásra. A Szakolczay által összehordottakra nem akartam (nem is lehetett) tételesen válaszolni, így csak három dolgot próbáltam felvetni. Az első valahogy úgy hangzott, hogy ami Kárpátalja túlreprezentáltságát illeti ezen a konferencián, abban szerintem igaza van (bár Szilágyi ezt is vitatta), azt a vádját azonban, hogy együltömben írtam volna meg az előadásomat és nem dolgoztam volna meg a honoráriumomért (képes volt ezzel vádolni), visszautasítottam. A munka végeztével vagy 60 könyv tornyosult az asztalomon és kb. 200 verset és mást olvastam el (újra), az előadásom utalásai konkrétumokra vonatkoznak, de nem egyes műveket, hanem jelenséget próbáltam vizsgálni. Harmadikként arra tértem (volna) ki, amit többször is elhangzott szájából, hogy ti. szó sincs ilyen vagy olyan anyaországi elvárásról, tőlünk azt várja ő, meg a szakma, meg az anyaország, hogy jó műveket írjunk. Mondtam, hogy ez valószínűleg igaz, csakhogy nem mindegy, ki állapítja meg, mi a jó és mi nem az. Mert más a jó neki, és más Radnóti Sándornak…

Na, elevenébe találtam, Szakolczay megint felugrott, mint akit bolha csípett, szavamba vágott (akkor még alig egy perce beszéltem), magához ragadta a mikrofont és akkor már a korábbinál is összefüggéstelenebbül kezdett hadovázni. Ebben már benne volt Orbán Viktor meg a Magyar Narancs, az SZDSZ meg a József Attila-díj, és én meg nem mondom, még mi minden. Amikor végre leült, megköszöntem, hogy nem vágott a szavamba, és azt mondtam, hogy ha eddig bizonytalan lettem volna benne, most meggyőződhettem az irodalmon kívüli szempontok alapján formálódó elvárások létezéséről.

A szünetben aztán Lajos folytatta volna, elkezdte hol nekem, hol Évának nyomni a süketet, és nem nagyon akarta észrevenni, hogy még illendőségből se nagyon akarjuk meghallgatni, és hogy egyetlen szóval sem reagálunk a szóáradatára. Aztán, amikor (éppen egy tojáskrémes szendviccsel kedveskedtem magamnak) megint előjött a célozgatással, hogy ilyen magas honoráriumért a Kortársnál három esszét kell írni, ezt újra ki kellett kérnem magamnak, kicsit rá is pirítottam azzal, hogy az itteni tiszteletdíjért ő 1 db előadást tart, mi viszont este még szereplünk a felolvasóesten, és másnap még iskolai író-olvasó találkozón veszünk részt, háromszor dolgozunk tehát ugyanazért a pénzért. A következő szünetben ennek ellenére újra odajött és a változatosság kedvéért elkezdett negédeskedni, alig tudtunk szabadulni tőle.

Elég riasztó tapasztalni, hogy ez a néhány éve még normálisnak mondható pasas hogyan lett a szakma legvisszataszítóbb figurájává. Emberileg is kellemetlen egy fráter, nem mondhatok mást.

(Másnap aztán mesélték a kollégák, hogy az esti pincészet során – ezt mi kihagytuk – berúgott, mint az uradalmi szamár, és végigóbégatta az estét, elrontva mások kevésbé duhaj szórakozását. Emlékszem, ez már tavaly is hasonlóan zajlott, azért is nem mentünk el az idén. Az az igazság, hogy a bor melletti népdal „énekléstől” még a jó Czine Miska bátyánk vette el egy életre a kedvemet.)

Még kis purparlénk után rákérdeztem a tanácskozás teljes anyagát leközölni kívánó Árgus főszerkesztőjénél, Péntek Imrénél arra, hogy ezek után is vállalja-e az előadásom szövegének a közlését. Megkérdezte, hogy viccelek-e. Szándéka szerint, mondta, előbb az elméleti alapvetésű, esszé- és tanulmányértékű anyagokat kívánja leközölni, ezek sorában kapna helyet az enyém, és csak ezeket követően kerülnének közlésre az élményszerű és önéletrajzi írások.

Az aznap délutáni előadások egészen szűk közönség előtt zajlottak, jószerével csak a meghívottak és szervezők hallgatták egymást… Évával egyetértettünk abban, hogy Toldi Éva elemző beszámolója volt közülük a legérdekesebb.

Az ezt követő felolvasóestre is csak néhány kívülálló tévedt oda. Én András Sándor verseit élveztem leginkább.

Az utolsó napon már hazafelé utaztunkban Martonvásáron álltunk meg. Az általános iskola könyvtárában másodikos apróságoknak tartott Éva „rendhagyó irodalomórát”. Én voltam a moderátor… Nagyon kellemes órát töltöttünk a csöppségek között, Éva két mesét is felolvasott, és nagyon jó verstanulósdit játszottunk. Értelmes, nyílt tekintetű, aktív gyerekek voltak. Csak ezután fogják őket elrontani.

Ajándékot is kaptunk (rajzokat, kollázsokat), és az egyik fiúcska kifelé mentében még azt is megkérdezte, hogy mi (!) írtuk-e a Brumi az iskolában című könyvet…

Bár későn értünk haza, persze még lehívtam a postámat. Örömmel találtam közte sok más egyéb mellett Lengyel Tomi új naplójegyzetét és Szénási Miklós értesítését: épp olyan tárcákat vár tőlem a Debrecen c. lapba, mint amilyent elsőre elküldtem.

Egyik kutya, másik eb

Hosszú beszámoló a Kárpáti Igaz Szóban a Másik legnagyobb érdekvédelmi szervezetünk vezetőinek tanácskozásáról, amelyen részt vett egy magyarországi Főilletékes is. Utóbbi oda nyilatkozott, hogy a Kárpátaljára jutó támogatások elosztásában nem egyensúlyeltolódás, hanem egyensúlyborulás tapasztalható. Ami persze igaz: az Egyik szervezet gyakorlatilag mindent lenyúl, sőt, az elmúlt években jószerével magához ragadta a támogatások újraelosztására vonatkozó felhatalmazást is. Ebben saját rámenősségén túl az is közrejátszott, hogy a magyarországi kormányzó erőkkel azonos ideológiai platformon álltak, így „a fiúk” jól megértették egymást. Volt is nagy riadalom az Egyik szervezet háza táján, amikor mindkét ezüst pixisből gyakorlatilag egyszerre estek ki: előbb Kárpátalja Egyes Számú Üdvöskéjének nem sikerült az ukrán parlamentbe bejutnia, aztán pedig a Magyarországi Egyes Számú Üdvöskéjének a pártja vesztette el a választásokat. A riadalmat persze nem akként fogalmazták meg, hogy kiestek kiváltságos kliensi szerepükből, hanem olyan formában, hogy az új garnitúra majd megvonja a határon túlra irányuló támogatásokat, mert nincsen benne semmi nemzeti érzés.

Nos, a Másik szervezet és holdudvara, úgy látszik, most azt gondolja, hogy végre nekik áll a zászló: az általuk támogatott helybéli győztes parlamenti képviselő és a magyarországi győztes párt ideológiailag közelinek mondható, egyesíti őket a korábbi összefonódások elleni közös fellépés is, így várhatóan a támogatási rendszer radikálisan átrendeződik, és a preferenciák a Másik szervezet környékére csoportosulnak át.

Ami még nem is lenne baj, sőt. Igen ám, csak van itt egy aprócska nüansz. Az itt a bökkenő, hogy az Egyik szervezet minden arroganciája és önfenntartó támogatásfelhasználói magatartása ellenére mégis tesz ezt-azt, a sok látszattevékenység mellett vannak valódi megmozdulásai és működtet bizonyos intézményeket (főiskola, lapok, színház); míg a Másik szervezet semmi ilyesmit nem tudhat magáénak, amit pedig igen, az látszatnak is harmatgyenge. Erre persze magyarázatul az is szolgálhatna, hogy a lehetőségek, pontosabban az anyagi támogatások hiánya okozza az eredmények elmaradását, és ha majd hozzájuk érkezik a pénz, paripa, fegyver, akkor nekik is lesz főiskolájuk, lapjaik, színházuk…

No, hát ebben vagyok én Tamás, mert azt gondolom, a Másik csapat nem csupán az álmodott lehetőségek hiányában tart ott, ahol, hanem saját alkalmatlansága miatt nincsenek felmutatható komolyabb eredményei. Persze, oda lehet nekik adni azt, amit eddig az Egyik kapott, de annak nem a felvirágzás lesz az eredménye, hanem az, hogy az is ebek harmincadjára kerül, ami úgy-ahogy működött.

Én az Egyik csapatnak a szagát se bírom – a Másiknak pedig a színét sem akarom látni, így részlehajlással nem vagyok vádolható akkor, amikor azt mondom, egyiknek a befolyása alatt sem érzem biztonságban a támogatásokat – mint ahogy a kárpátaljai magyarság érdekeit sem.