Balla D. Károly
Vízumügyek, utazások. Kísértetegytem Királyhelmecen. Vízumköteles irodalom
Naplójegyzet: 2002. november
Turistavízummal az akkreditáció nélküli főiskola
Úgy tűnik, végleg lemondtunk arról, hogy Kolos a budapesti Közgáz diákja legyen Királyhelmecen. A történet hosszú és szövevényes, még a magvát is nehéz összefoglalnom. A lényeg annyi, hogy a Szlovákiába kihelyezett főiskolai fiókintézménybe Kárpátaljáról is verbuváltak diákokat (újsághirdetés útján!), helyben zajlott a kicsit komolytalan felvételi (igen kevés jelentkezővel), Kolos sikerrel vette az akadályt, így azt hittük, szeptembertől tényleges egyetemi hallgató lesz Királyhelmecen. Aztán fokozatosan kiderültek a főleg a szervezetlenségből és átgondolatlanságból (nem merem írni: felelőtlenségből, sőt szélhámosságból) származó nehézségek. Kiderült, hogy az intézmény nemcsak hogy nincsen akkreditálva Szlovákiában, hanem még jogi státusa is bizonytalan: egy olyan alapítvány működteti, amelynek nincs módja igazolást adni arról, hogy valaki az ő diákjuk (elég abszurd dolog, nem?). Ilyen papírost csak az anyaintézményük adhat ki arról, hogy az illető a budapesti (!) közgazdasági egyetem hallgatója. Ám ezzel szlovák tanulói vízumot érthetően nem lehet szerezni. Szlovákiai igazolást pedig egyszerűen nincs kinek kiadnia.
Mindez persze csak menet közben derül ki, a jelentkezés, a felvételi vagy a beiratkozás során erről a problémáról egyáltalán nem tájékoztatják az érintetteket. Első lépésben azzal hitegetik a kárpátaljaiakat, hogy először csak nyugodtan menjenek át turista-vízummal (!), aztán majd megoldódik a dolog. De nem oldódik. Ugyanígy nem tudják kezelni azt a helyzetet sem, hogy a kárpátaljai érettségizettek még nem töltötték be a 18-at, így gyermekútlevéllel rendelkeznek, amely azonnal lejár, amint betöltik a 18-at, a vízum hatálya ellenben a lejáratot megelőző három hónapra már nem terjedhet ki. Mivel Kolos január 4-én betölti a 18-at, akkor lejár az útlevele, ezért a szeptember közepén 28 USD-ért megszerzett szlovák vízumot csak október 4-éig érvényesítik (így jön ki a 3 hónap). Az új, felnőtt útlevél igénylése és kézhezvétele hónapokba telhet, abba majd jöhet havonta az újabb turistavízum. Merthogy a tanulói vízumhoz szükséges szlovákiai igazolást nincs, aki kiadja.
Mondom, mindez menet közben derül ki, részben már az ünnepélyes diákavatáson, ahová mi is átmentünk (+ 2 vízum), és ahol szembesülnünk adatott egy újabb határon túli magyar fantomjelenséggel: a csak turistavízummal látogatható, akkreditáció nélküli királyhelmeci kísértetfőiskola.
Az intézmény és az intézményt támogató illetékesek nem voltak híján az ígérgetnek: majd Kassán a rendőrségen meghosszabbíttatják a hallgatók vízumát, fel is utaznak – de nem járnak sikerrel. Az egyetemi illetékesek utóbb még arra is megpróbálták informálisan rábeszélni az újdonsült diákokat, hogy a lejárt vízumuk ellenére maradjanak Szlovákiában, az egyetem majd kifizeti helyettük a büntetés. Azaz törvényszegésre ösztönözték őket. Na ne, ez már sok volt nekünk. Kolos a vízuma lejárta napján hazajött, írtunk egy elbocsátkozó szép üzenetet.
A minap azonban Kolosnak utánajött a főiskolája. Ez a megfogalmazás jött a számra, amikor a szlovákiai oktatóhely képviselői tegnap bejelentkeztek hozzánk. Meg Karinthy valamelyik paródiája, amely szerint nem XY járt az iskolába, hanem az iskola járt őbele…
A kihelyezett királyhelmeci képzés budapesti referense megerősítette, amit korábban levélben írt, mi pedig megerősítettük azt, amit szintén megírtunk, hogy ugyan készséggel elhisszük: mindent el lehet intézni, de az intézésnek az itt és most adódó lehetőségei számunkra elfogadhatatlanok. Kolost nem ügynök, aki ügyeskedik vízummal, útlevéllel… Írásba fektettük, hogy Kolos egy év halasztásért folyamodik, bízva abban, jövőre az intézmény jogi státusának a várható megerősödése az ügyintézést is kedvezően befolyásolja majd. Az ügymenet tarthatatlanságát szóvá tevő levél után ilyen enyhébb hangnemű írásra leginkább a referensnek volt szüksége, mi már egyáltalán nem szeretnénk ezzel a tanintézettel nexusba keveredni.
Budapestre készülődve
Az idén utoljára kelünk útra. Néhány dolgot még el kell intéznünk, le kell zárnunk az idén, nem akarjuk bevárni a fagyokat, jeges utakat. Jó kis esti ködökben így is lehet részünk.
Jó tízegynéhány éve ha átmentünk Magyarországra, nemigen volt semmi ügyünk, tennivalónk, léha napokat tölthettünk ott, barátkoztunk, szórakoztunk, „művelődtünk” – és persze én is jobban bírtam még a strapát. Aztán hosszú évekig mást sem csináltunk naphosszat, mint loholtunk hivatalból alapítványba, alapítványból szövetségbe, szövetségből minisztériumba, onnan kiadóba, szerkesztőségbe, könyvterjesztőhöz, postára, bankba; még az autónkat is Pesten szervizeltettük. Most, hogy szinte minden kiadói-szerkesztő-alapítványi tevékenységemet beszüntettem, örvendetesen kevesebb lett a nyüzsögnivalóm – és mégsem tudunk „csak úgy” felutazni. Megvárjuk, amíg adódik néhány teendő, kapunk pár vásárlási megbízást, hozni-vinni-feladni-elintéznivalót, amint ezek összegyűlnek, elkezd bizseregni a talpam… Aztán 48 órányi ottlét múltán már alig várom, hogy haza induljunk – és ahogy elhagyjuk Budapestet, egyszerre érzek megkönnyebbülést és hiányérzetet, egyszerre gondolom, hogy „soha többet” és azt, hogy „majd legközelebb”.
Vízumkötelesek-e a határon túli magyar irodalmak?
Lezártam a jelentkezést arra a virtuális konferenciánkra, amelyet még októberben hirdettem meg Vízumköteles irodalom? – Integrálni: de mit és mibe? címmel. Közel negyven felkérést küldtem ki, tucatnyian jelezték vissza, hogy előadással részt vesznek a csak az interneten, a virtuális irodalmi szalonunkban zajló online tanácskozáson.
Jellemzőnek találom (és ezt az egyik előadó levelében szóvá is tette), hogy a nagyonkárpátaljai nagyonmagyar nagyonírók még csak nem is reagáltak felkérésemre. Holott a lebonyolításhoz partnernek megnyerve a beregszászi főiskolát még azt is elintéztem, hogy akiknek nincs más lehetősége, az ott kiépített internetes infrastruktúrát használva kapcsolódhassanak be a munkába. No, nem mintha égető lenne a honi kollégák hiánya, ám való igaz, hogy én kíváncsi voltam (lettem volna) a véleményükre a felvetett témát illetően. Így most csak találgathatom, hogy távolmaradásuk oka a velem szemben táplált ellenérzés-e, vagy a virtuális világ mélységes megvetése, vagy a téma iránti érzéketlenségük. Vagy pedig – és én ezt tartom a legvalószínűbbnek – a beteges félelem attól, hogy az érintett problémákkal őszintén és megfelelő mélységig hatolva szembesüljenek.
Magamból kiindulva tudom, egyáltalán nem könnyű létezőnek elfogadni például azt a kérdést, hogy vajon egy-egy sikerünket (vagy egy-egy kudarcunkat) milyen mértékben köszönhetjük tehetségünknek (vagy hiányának) és milyen mértékben kárpátaljaiságunknak. Ha közlik egy írásunkat, ha meghívnak valahová, ha beválasztanak egy testületbe, ha pályázatot nyerünk, díjat kapunk – az milyen mértékben szól írói teljesítményünknek, és milyen mértékben kárpátaljai státusunknak? Ugyanígy: ha nem közlik egy írásunkat, ha nem hívnak meg valahová, nem választanak be testületbe és nem nyerünk pályázatot, nem kapunk díjat – az tehetségtelenségünk miatt történik-e vagy azért, mert kívül állunk a körön, nem vagyunk benne a köztudatban (meg a buliban), azaz mert kárpátaljaiak vagyunk? Lehet, persze, úgy tenni, mintha ez a probléma nem létezne és kizárólag a művek nívója számítana, de mindenki tudja, hogy ez így nem igaz. És még számtalan más kínos kérdés is felvetődhet, jobb ezekkel nem foglalkozni, nehogy már valami szakmai vita kialakuljon – gondolhatják a távolmaradók.
Részlet a felkérő levélből:
A határon túli (jelesül a kárpátaljai) magyar irodalom befogadásának a problémái
Időről időre szakmai és laikus körökben is felvetődik: vannak-e határon túli magyar irodalmak, avagy irodalmunk egyetemes és oszthatatlan; tartalmi szempontból helyes-e az erdélyi, felvidéki, nyugati stb. magyar irodalom kifejezés, vagy csupán az összmagyar irodalom formális területi megosztottságáról beszélhetünk?
A kérdést aligha lehet véglegesen megválaszolni, legkevésbé Kárpátalja esetében. Ugyanis ha el is fogadjuk, hogy valamilyen módon létezik erdélyi, felvidéki stb. magyar irodalom, ebből még egyáltalán nem következik, hogy a kárpátaljainak is léteznie kell: amit ez a terület irodalomként fel tud mutatni, az csak részben elégíti ki a fogalom ismérveit. Így kétséges, alkalmas-e irodalmunk arra, hogy az egyetemes egész szerves részévé váljon.
Ugyanakkor – és a felvetésnek ez a másik sarkalatos pontja! – a befogadói oldal integrációs készsége sem egyértelmű. A kevés kivételtől eltekintve még a szakma képviselői is csak néhány nevet és műcímet ismernek, sztereotípiákban gondolkodnak, elfogadják az évtizedek óta magukat tartó legendákat. Emellett léteznek érzékelhető, de nem a művészi színvonalra vonatkozó elvárások a kárpátaljai íróval szemben. A szakmai körök és a közönség egyik része ugyanis leginkább a nemzeti érzülettel áthatott szolgálatos irodalom eredményeit látja szívesen, elvárja a történelmi és társadalmi igazságtalanságok új és újabb felemlítését – és a megpróbáltatások ellenére vállalt kitartás hősi pózát. Másik része elveti az ilyen alkotói magatartást, örömszövegeket vár és a befogadás feltételéül az éppen aktuális kánonba való maradéktalan beilleszkedést szabja. Mindkét elvárás, mint valami kötelező vízum, a magyarországi irodalomba történő beléptetés elengedhetetlen feltételeként működik.
A virtuális konferencia arra keresi a választ, melyek az integrálódás belső és külső feltételei. A megosztott értékrendből, a globalizáció kiteljesedéséből és az anyaország EU-csatlakozásából fakadó nemzetpolitikai kihívások miben és mennyire képeződnek le az irodalom problémáiban? Vízumköteles-e a kárpátaljai (a határon túli) magyar irodalom? Hogyan integrálódjon – és mibe?
> a teljes szöveg:
Évek óta írogatom olykor meglehetősen provokatív állításokat is tartalmazó esszéimet kis irodalmunk egyes jelenségeiről (és az utóbbi időben konkrét műveiről is) – de még soha meg nem történt, hogy valaki hasonló műfajban és terjedelemben nézeteimmel vitába szállt volna. A legtöbb, amit reagálásként kaptam: 1) nevem említése nélküli utalások, példálózások szösszenetnyi írásokban; 2) rosszallások magánlevelekben; 3) személyes sértődések, a sértődés okának kifejtése nélkül, sőt: a kifejtés elől való elzárkózással.
Közben persze az ő szemükben én vagyok az elzárkózó és távolmaradó.
A nevetséges a dologban az, hogy a maguk módján nekik is igazuk lehet! Hiszen, ahogy Rákos Sándor egy kétsorosában fogalmazza, a FAL: kívülről ellenállás – belülről védelem. Már csak azt kellene eldönteni, ki van bent és ki van kint, illetve, még pontosabban: milyen bentekhez és milyen kintekhez képest vagyunk a fal két ellenkező oldalán – mit védünk és minek állunk ellen? És nem attól maradunk-e távol, aminek a közelségét a leginkább kívánjuk?