kárpátalja magyar irodalom - Első hely

Túllépni a lokalitás szűk értelmezésén

Túllépni a lokalitás szűk értelmezésén egy általánosabb értékrend felé

Naplójegyzet: 2002. december

Integráló személyiség vagyok: milyen jól sikerült egységbe kovácsolnom a kárpátaljai magyar írókat – igaz, hogy magam ellenében.

Vízumköteles-e az irodalom?

Sajtóközlemény
Kiadta az UngParty virtuálé, 2002. dec. 1-jén, Ungváron

Az UngParty című internetes honlap egy hónappal ezelőtt Vízumköteles irodalom? címmel virtuális konferencia szervezésébe kezdett. Balla D. Károly, a project ötletgazdája szerint a határon túli magyar irodalmakat illetően még a szakmai körök is csak néhány nevet és műcímet ismernek, sztereotípiákban gondolkodnak, elfogadják az évtizedek óta magukat tartó legendákat. Emellett léteznek bizonyos elvárások a határon túli magyar íróval szemben. A szakmai körök és a közönség egyik része ugyanis leginkább a nemzeti érzülettel áthatott szolgálatos irodalom eredményeit látja szívesen, elvárja a történelmi és társadalmi igazságtalanságok új és újabb felemlítését – és a megpróbáltatások ellenére vállalt kitartás hősi pózát. Másik része elveti az ilyen alkotói magatartást, örömszövegeket vár és a befogadás feltételéül az éppen aktuális kánonba való maradéktalan beilleszkedést szabja. Mindkét elvárás, mint valami kötelező vízum, a magyarországi irodalomba történő beléptetés elengedhetetlen feltételeként működik.
A virtuális konferencia arra keresi a választ, melyek az integrálódás belső és külső feltételei. A megosztott értékrendből, a globalizáció kiteljesedéséből és az anyaország EU-csatlakozásából fakadó nemzetpolitikai kihívások miben és mennyire képeződnek le az irodalom problémáiban? Vízumköteles-e a határon túli – jelesül a kárpátaljai – magyar irodalom? Hogyan integrálódjon – és mibe?
Egy hónap elteltével összeállt a konferencia előadóinak tizenöt fős szakmai listája. Ezen erdélyi, délvidéki, kárpátaljai, nyugati és anyaországi írók, nyelvészek, irodalomtörténészek, tanárok, kutatók szerepelnek. December folyamán juttatják el a szervezőhöz „előadásaik” szövegét, amelyek januárban jelennek meg a honlapon. Ezzel párhuzamosan nyilvános vita is indul, amelynek során egyaránt lehetőség nyílik szakmai hozzászólásokra, olvasói észrevételekre – és az előadói viszontválaszokra.
Az előzetes megállapodás szerint a konferencia anyaga a Nyelvünk és Kultúránk c. folyóiratban fog napvilágot látni.

A teljes anyag honlapomon: http://ungparty.net/irodalom/vizumkoteles/

A világosság tűzveszélyes

Éva szülői értekezleten volt. Míg folyt a beszélgetés az osztályfőnök és a szülők között, bejött az osztályba az igazgató, és nyomatékosan felhívta a szülők figyelmét, hogy az osztályteremben található világítótestek tűzveszélyesek, és hogy az ő felelősségük, ha ez a jövőben is így marad. Az egyik szülő szerényen megkérdezte, hogy vajon nincs-e az iskolában egy… na hogy is… gazdasági felelős, aki az ilyesmit… De van, csattant fel az igazgató, ám annak magas a vérnyomása, nem mászhat létrára. Aztán még jól összeszidta a szülőt, mit képzel, a gyerek részesül az ingyenes oktatásban, a legkevesebb, hogy cserébe ezért…

A legszomorúbb a dologban, hogy ezt teljesen komolyan gondolta.

Hát igen: a világosság tűzveszélyes. A sötétség biztonságosabb.

Számomra kissé nyomasztó körülmény, hogy az ungvári magyar iskola igazgatója történetesen legkedvesebb gyerekkori pajtásom és az akkor hozzám legközelebb álló kamaszkori barátom. Mire a húszas éveinket betöltöttük, már távolabb kerültünk egymástól, és a distinkció csak nőtt és nőtt azóta (ő erről mintha kevésbé venne tudomást). Mára az ő világa egy számomra idegen és nagyrészt elfogadhatatlan szféra, amit és ahogy képvisel, abban ritkán találok szimpatikus vonásokat. Ezzel együtt nem állítom azt, hogy Ukrajnában ma magyar iskolát igazgatni lehetne eleve másképp és sokkal jobban. Azt viszont állítom, hogy a tanulókkal és szüleikkel szemben mutatott kevesebb arroganciával egészen biztos lehetne.

Velejem mélyéig kárpátaljai vagyok

Időnként fejemre olvassák a különcségemet, meg hogy nekem semmi sem elég jó, ami Kárpátalján irodalom címén történik -meg hát azokkal is folyvást bajom, van, akik történtetik. Most egy ilyen fejmosásra ezt a választ küldtem:

Jó Bratinkám,

abban vagyon nagy darab igazad, hogy minden úgy van jól, ahogy van, de az ember fijja néhanap felberzenkedik ellenében: talán mégsenem van teljesen jól. Helyzetemet és az ő vélekedésüket (meg a magamét) is elég pontosan látod. Egyben tévedhetsz egy kicsit (meg tán tévednek ők is), hogy én ne lennék (eléggé) kárpátaljai vagy kisebbségi magyar vagy lokálpatrióta – merthogy vagyok, éppen csak erről a kárpátaljaiságról mást gondolok, másként élem meg és másként akarom kiterjeszteni, mint sokan. Ha a kárpátaljaiság csököttség, bezárkózottság, a kisebbségi lét sérelmeinek túlhangsúlyozása, a teljesítmények feltupírozása, irodalmi kóklerség stb., akkor ebben az értelemben valóban taszító számomra. De ha a kárpátaljaiság a sehol másutt meg nem élhető élmények minőségi feldolgozása, a teljesítmények lehetőség szerinti hozzáigazítása valami lokálison túlmutató általánosabb értékrendhez, ha a kárpátaljaiság az univerzális problémák helyi leképeződését és megélését, továbbá a helyi problémák univerzális beágyazottságát és kiterjeszthetőségét jeleni – akkor velejem mélyéig kárpátaljai vagyok és akarok lenni.

A gondom a Fiúkkal az, hogy a lokalitás bizonyos szűk értelmezésén nem akarnak túllépni és mesterségesen fenntartanak bizonyos látszatokat, konzerválnak állapotokat, helyzeteket, tartósítják a „hőskort”, stb. Évek óta csak ez ellen szólamlok fel – látható, hogy milyen eredménnyel.

Most mindenesetre, látva, hogy a korábban egymásról nem túl jó véleménnyel bírók (VFL-Dupka-Kőszeghy-NZM-HS) milyen intenzitással borultak egymás nyakába, önironikusan úgy szoktam fogalmazni: lám csak, mégis integráló személyiség vagyok, milyen jól sikerült egységbe kovácsolnom a kárpátaljai magyar írókat – igaz, hogy magam ellenében…

Na, mielőtt túlbeszélem: én sokra becsülöm a lokalitást, csak nem azt a részét tartom benne értékesnek, amelyre ők rácuppantak. Így hát, kérlek, azt ne fogadd el még az ő sugalmukra sem, hogy én elfele tekergetem a nyakamat, de annyi bizonyos, hogy megpróbáltam kidugni a takaró alól a fejem.

(Az nyaknak elfele való tekergetéséről: közös jó barátunk 1-2 évente szokta felrebbenteni a pletykát, hogy áttelepülök Mo-ra; ezt kb. 15 éve gyakorolja; már volt, hogy idegenek jöttek érdeklődni, mennyiért áruljuk a házunkat… Tőle hallották… Ahányszor kilépek egy szervezetből vagy abbahagyok valamit, lapot, kiadót, rendezvénysorozatot, mindig ez az első reakciója: biztosan azért, mert át akarok települni. Nem zavarja, hogy az előző 10 tippje nem jött be, megpróbálja tizenegyedszer is… Egyszer csak bejön neki, gondolja. No, ezt csak mellesleg.)

Mindenesetre a dolgokkal való mostani erős szándékú szembenézésem hiábavalóságát belátva el fogok jutni az elhatározáshoz, hogy EZZEL AZ EGÉSSZEL soha többet ne akarjak foglalkozni. Nekem is, nekik is kényelmesebb lesz, annyi bizonyos.

Nem kerülhetem el az ön- és helyzetvizsgálatot

Illenék az év utolsó napján valami mérleget vonni, okos következtetéseket írni, netán fogadalmakat tenni. Egyiket se nagyon szoktam. A mérlegből nyilván kihagynék fontos elemeket, bölcsességekre pedig ma semmivel sem vagyok alkalmasabb, mint az év más napjain, megfogadni meg végképp nem szoktam semmit, még a komoly elhatározásaimat is folyamatosan módosítom, felülbírálom.

Ha valami mégis kikívánkozik belőlem így Szilveszter napján, az a következő.

A 2002-es volt az első olyan esztendő, amikor nézeteim, véleményem és kívülállóságom hangoztatása miatt nem csupán egy-két emberrel kerültem konfliktusba (mint ez korábban meg-megtörtént), hanem a hozzám közel állók közül többekkel. Leginkább „irodalmi barátaimmal”, kollégáimmal vált igen feszültté – vagy szakadt meg – a kapcsolatom. Hogy ez bekövetkezhetett, annak több fő okát látom. Ezek egy része belőlem indul ki, más része a körülményekből adódik, és persze látni vélem a részükről, közelebbi és távolabbi író-újságíró-szerkesztő társaim részéről felmerült indokokat is. Mind érdemes lenne a részletes elemzésre, és valószínűleg nem is kerülhetem el, hogy ezt az ön- és helyzetvizsgálatot rövidesen elvégezzem.

Vízumügyek. Kísértetegyetem Királyhelmecen

Balla D. Károly

Vízumügyek, utazások. Kísértetegytem Királyhelmecen. Vízumköteles irodalom

Naplójegyzet: 2002. november

Turistavízummal az akkreditáció nélküli főiskola

Úgy tűnik, végleg lemondtunk arról, hogy Kolos a budapesti Közgáz diákja legyen Királyhelmecen. A történet hosszú és szövevényes, még a magvát is nehéz összefoglalnom. A lényeg annyi, hogy a Szlovákiába kihelyezett főiskolai fiókintézménybe Kárpátaljáról is verbuváltak diákokat (újsághirdetés útján!), helyben zajlott a kicsit komolytalan felvételi (igen kevés jelentkezővel), Kolos sikerrel vette az akadályt, így azt hittük, szeptembertől tényleges egyetemi hallgató lesz Királyhelmecen. Aztán fokozatosan kiderültek a főleg a szervezetlenségből és átgondolatlanságból (nem merem írni: felelőtlenségből, sőt szélhámosságból) származó nehézségek. Kiderült, hogy az intézmény nemcsak hogy nincsen akkreditálva Szlovákiában, hanem még jogi státusa is bizonytalan: egy olyan alapítvány működteti, amelynek nincs módja igazolást adni arról, hogy valaki az ő diákjuk (elég abszurd dolog, nem?). Ilyen papírost csak az anyaintézményük adhat ki arról, hogy az illető a budapesti (!) közgazdasági egyetem hallgatója. Ám ezzel szlovák tanulói vízumot érthetően nem lehet szerezni. Szlovákiai igazolást pedig egyszerűen nincs kinek kiadnia.

Mindez persze csak menet közben derül ki, a jelentkezés, a felvételi vagy a beiratkozás során erről a problémáról egyáltalán nem tájékoztatják az érintetteket. Első lépésben azzal hitegetik a kárpátaljaiakat, hogy először csak nyugodtan menjenek át turista-vízummal (!), aztán majd megoldódik a dolog. De nem oldódik. Ugyanígy nem tudják kezelni azt a helyzetet sem, hogy a kárpátaljai érettségizettek még nem töltötték be a 18-at, így gyermekútlevéllel rendelkeznek, amely azonnal lejár, amint betöltik a 18-at, a vízum hatálya ellenben a lejáratot megelőző három hónapra már nem terjedhet ki. Mivel Kolos január 4-én betölti a 18-at, akkor lejár az útlevele, ezért a szeptember közepén 28 USD-ért megszerzett szlovák vízumot csak október 4-éig érvényesítik (így jön ki a 3 hónap). Az új, felnőtt útlevél igénylése és kézhezvétele hónapokba telhet, abba majd jöhet havonta az újabb turistavízum. Merthogy a tanulói vízumhoz szükséges szlovákiai igazolást nincs, aki kiadja.

Mondom, mindez menet közben derül ki, részben már az ünnepélyes diákavatáson, ahová mi is átmentünk (+ 2 vízum), és ahol szembesülnünk adatott egy újabb határon túli magyar fantomjelenséggel: a csak turistavízummal látogatható, akkreditáció nélküli királyhelmeci kísértetfőiskola.

Az intézmény és az intézményt támogató illetékesek nem voltak híján az ígérgetnek: majd Kassán a rendőrségen meghosszabbíttatják a hallgatók vízumát, fel is utaznak – de nem járnak sikerrel. Az egyetemi illetékesek utóbb még arra is megpróbálták informálisan rábeszélni az újdonsült diákokat, hogy a lejárt vízumuk ellenére maradjanak Szlovákiában, az egyetem majd kifizeti helyettük a büntetés. Azaz törvényszegésre ösztönözték őket. Na ne, ez már sok volt nekünk. Kolos a vízuma lejárta napján hazajött, írtunk egy elbocsátkozó szép üzenetet.

A minap azonban Kolosnak utánajött a főiskolája. Ez a megfogalmazás jött a számra, amikor a szlovákiai oktatóhely képviselői tegnap bejelentkeztek hozzánk. Meg Karinthy valamelyik paródiája, amely szerint nem XY járt az iskolába, hanem az iskola járt őbele…

A kihelyezett királyhelmeci képzés budapesti referense megerősítette, amit korábban levélben írt, mi pedig megerősítettük azt, amit szintén megírtunk, hogy ugyan készséggel elhisszük: mindent el lehet intézni, de az intézésnek az itt és most adódó lehetőségei számunkra elfogadhatatlanok. Kolost nem ügynök, aki ügyeskedik vízummal, útlevéllel… Írásba fektettük, hogy Kolos egy év halasztásért folyamodik, bízva abban, jövőre az intézmény jogi státusának a várható megerősödése az ügyintézést is kedvezően befolyásolja majd. Az ügymenet tarthatatlanságát szóvá tevő levél után ilyen enyhébb hangnemű írásra leginkább a referensnek volt szüksége, mi már egyáltalán nem szeretnénk ezzel a tanintézettel nexusba keveredni.

Budapestre készülődve

Az idén utoljára kelünk útra. Néhány dolgot még el kell intéznünk, le kell zárnunk az idén, nem akarjuk bevárni a fagyokat, jeges utakat. Jó kis esti ködökben így is lehet részünk.

Jó tízegynéhány éve ha átmentünk Magyarországra, nemigen volt semmi ügyünk, tennivalónk, léha napokat tölthettünk ott, barátkoztunk, szórakoztunk, „művelődtünk” – és persze én is jobban bírtam még a strapát. Aztán hosszú évekig mást sem csináltunk naphosszat, mint loholtunk hivatalból alapítványba, alapítványból szövetségbe, szövetségből minisztériumba, onnan kiadóba, szerkesztőségbe, könyvterjesztőhöz, postára, bankba; még az autónkat is Pesten szervizeltettük. Most, hogy szinte minden kiadói-szerkesztő-alapítványi tevékenységemet beszüntettem, örvendetesen kevesebb lett a nyüzsögnivalóm – és mégsem tudunk „csak úgy” felutazni. Megvárjuk, amíg adódik néhány teendő, kapunk pár vásárlási megbízást, hozni-vinni-feladni-elintéznivalót, amint ezek összegyűlnek, elkezd bizseregni a talpam… Aztán 48 órányi ottlét múltán már alig várom, hogy haza induljunk – és ahogy elhagyjuk Budapestet, egyszerre érzek megkönnyebbülést és hiányérzetet, egyszerre gondolom, hogy „soha többet” és azt, hogy „majd legközelebb”.

Vízumkötelesek-e a határon túli magyar irodalmak?

Lezártam a jelentkezést arra a virtuális konferenciánkra, amelyet még októberben hirdettem meg Vízumköteles irodalom? – Integrálni: de mit és mibe? címmel. Közel negyven felkérést küldtem ki, tucatnyian jelezték vissza, hogy előadással részt vesznek a csak az interneten, a virtuális irodalmi szalonunkban zajló online tanácskozáson.

Jellemzőnek találom (és ezt az egyik előadó levelében szóvá is tette), hogy a nagyonkárpátaljai nagyonmagyar nagyonírók még csak nem is reagáltak felkérésemre. Holott a lebonyolításhoz partnernek megnyerve a beregszászi főiskolát még azt is elintéztem, hogy akiknek nincs más lehetősége, az ott kiépített internetes infrastruktúrát használva kapcsolódhassanak be a munkába. No, nem mintha égető lenne a honi kollégák hiánya, ám való igaz, hogy én kíváncsi voltam (lettem volna) a véleményükre a felvetett témát illetően. Így most csak találgathatom, hogy távolmaradásuk oka a velem szemben táplált ellenérzés-e, vagy a virtuális világ mélységes megvetése, vagy a téma iránti érzéketlenségük. Vagy pedig – és én ezt tartom a legvalószínűbbnek – a beteges félelem attól, hogy az érintett problémákkal őszintén és megfelelő mélységig hatolva szembesüljenek.

Magamból kiindulva tudom, egyáltalán nem könnyű létezőnek elfogadni például azt a kérdést, hogy vajon egy-egy sikerünket (vagy egy-egy kudarcunkat) milyen mértékben köszönhetjük tehetségünknek (vagy hiányának) és milyen mértékben kárpátaljaiságunknak. Ha közlik egy írásunkat, ha meghívnak valahová, ha beválasztanak egy testületbe, ha pályázatot nyerünk, díjat kapunk – az milyen mértékben szól írói teljesítményünknek, és milyen mértékben kárpátaljai státusunknak? Ugyanígy: ha nem közlik egy írásunkat, ha nem hívnak meg valahová, nem választanak be testületbe és nem nyerünk pályázatot, nem kapunk díjat – az tehetségtelenségünk miatt történik-e vagy azért, mert kívül állunk a körön, nem vagyunk benne a köztudatban (meg a buliban), azaz mert kárpátaljaiak vagyunk? Lehet, persze, úgy tenni, mintha ez a probléma nem létezne és kizárólag a művek nívója számítana, de mindenki tudja, hogy ez így nem igaz. És még számtalan más kínos kérdés is felvetődhet, jobb ezekkel nem foglalkozni, nehogy már valami szakmai vita kialakuljon – gondolhatják a távolmaradók.

Részlet a felkérő levélből:

A határon túli (jelesül a kárpátaljai) magyar irodalom befogadásának a problémái

Időről időre szakmai és laikus körökben is felvetődik: vannak-e határon túli magyar irodalmak, avagy irodalmunk egyetemes és oszthatatlan; tartalmi szempontból helyes-e az erdélyi, felvidéki, nyugati stb. magyar irodalom kifejezés, vagy csupán az összmagyar irodalom formális területi megosztottságáról beszélhetünk?

A kérdést aligha lehet véglegesen megválaszolni, legkevésbé Kárpátalja esetében. Ugyanis ha el is fogadjuk, hogy valamilyen módon létezik erdélyi, felvidéki stb. magyar irodalom, ebből még egyáltalán nem következik, hogy a kárpátaljainak is léteznie kell: amit ez a terület irodalomként fel tud mutatni, az csak részben elégíti ki a fogalom ismérveit. Így kétséges, alkalmas-e irodalmunk arra, hogy az egyetemes egész szerves részévé váljon.

Ugyanakkor – és a felvetésnek ez a másik sarkalatos pontja! – a befogadói oldal integrációs készsége sem egyértelmű. A kevés kivételtől eltekintve még a szakma képviselői is csak néhány nevet és műcímet ismernek, sztereotípiákban gondolkodnak, elfogadják az évtizedek óta magukat tartó legendákat. Emellett léteznek érzékelhető, de nem a művészi színvonalra vonatkozó elvárások a kárpátaljai íróval szemben. A szakmai körök és a közönség egyik része ugyanis leginkább a nemzeti érzülettel áthatott szolgálatos irodalom eredményeit látja szívesen, elvárja a történelmi és társadalmi igazságtalanságok új és újabb felemlítését – és a megpróbáltatások ellenére vállalt kitartás hősi pózát. Másik része elveti az ilyen alkotói magatartást, örömszövegeket vár és a befogadás feltételéül az éppen aktuális kánonba való maradéktalan beilleszkedést szabja. Mindkét elvárás, mint valami kötelező vízum, a magyarországi irodalomba történő beléptetés elengedhetetlen feltételeként működik.

A virtuális konferencia arra keresi a választ, melyek az integrálódás belső és külső feltételei. A megosztott értékrendből, a globalizáció kiteljesedéséből és az anyaország EU-csatlakozásából fakadó nemzetpolitikai kihívások miben és mennyire képeződnek le az irodalom problémáiban? Vízumköteles-e a kárpátaljai (a határon túli) magyar irodalom? Hogyan integrálódjon – és mibe?

> a teljes szöveg:

Balla D. Károly témafelvetése: Vízumköteles irodalom?

Évek óta írogatom olykor meglehetősen provokatív állításokat is tartalmazó esszéimet kis irodalmunk egyes jelenségeiről (és az utóbbi időben konkrét műveiről is) – de még soha meg nem történt, hogy valaki hasonló műfajban és terjedelemben nézeteimmel vitába szállt volna. A legtöbb, amit reagálásként kaptam: 1) nevem említése nélküli utalások, példálózások szösszenetnyi írásokban; 2) rosszallások magánlevelekben; 3) személyes sértődések, a sértődés okának kifejtése nélkül, sőt: a kifejtés elől való elzárkózással.

Közben persze az ő szemükben én vagyok az elzárkózó és távolmaradó.

A nevetséges a dologban az, hogy a maguk módján nekik is igazuk lehet! Hiszen, ahogy Rákos Sándor egy kétsorosában fogalmazza, a FAL: kívülről ellenállás – belülről védelem. Már csak azt kellene eldönteni, ki van bent és ki van kint, illetve, még pontosabban: milyen bentekhez és milyen kintekhez képest vagyunk a fal két ellenkező oldalán – mit védünk és minek állunk ellen? És nem attól maradunk-e távol, aminek a közelségét a leginkább kívánjuk?

katt! >> OLVASD TOVÁBB! →

Így szorulunk ki a nemzeti akolból

Balla D. Károly

Így szorulnak ki a szabadon gondolkodók a nemzeti akolból

Naplójegyzet: 2002. október

[néhány utólagos, magyarázatul szolgáló megjegyzést szögletes zárójelbe téve fűztem naplójegyzetemhez a 2018-as újraközléskor]

Elég egy Szakolczya-kirohanás és egy Kortárs-elutasítás

Címkézett irodalom c. írásomat, miután a Kortárs nem vállalta közlését, elküldtem a Mozgó Világnak, ahol is nagyon tetszett, Bognár Robi oda nyilatkozott, mielőbb közölni fogják. Jelzése nagyon jólesett: éppen az Írószövetségben tartott ülés szünetében ért el hívása (több napra érkeztünk Budapestre), az az ülésen felszólalók által megütött, számomra szimpatikusnak egyáltalán nem mondható hang miatti belső feszültségemet részben fel is oldotta. A főszerkesztő-helyettes elismeréssel szólt kis esszémről, elmondta, hogy a szerkesztőség mennyire értékeli bátorságomat, amiért ilyen kemény kritikával illetek mások által túlmagasztalt dolgokat.

[Ez volt az az írásom, amelynek egy megállapítását nehezen tudták megemészteni itthoni pályatársaim – és még tíz egynéhány év elteltével is előszeretettel – és legtöbbször félreértelmezve, természetesen szövegkörnyezetéből kiragadva – idézgették. Így fest: „A kárpátaljai magyar irodalomnak az a része, amely kárpátaljai, egyre kevésbé tekinthető irodalomnak, amely pedig irodalomnak minősíthető, az egyre kevésbé kárpátaljai.„]

A történtek után a korábbi levélváltásunkra és a kárpátaljai irodalommal kapcsolatban folytatott vitánkra is utalva hazaérkezésünk után ezt írtam Ács Marának [a Kortárs szerkesztője, irodalomtörténész, kritikus]:

Lám, „így szorulnak ki a szellemi függetlenségre törekvők és szabadon gondolkodók a „nemzeti akolból” és így találják magukat a bal oldalon. Elég egy Szakolczay-kirohanás egy teljesen ártatlan felszólalás után [a határon túli magyar irodalom hetén, Székesfehérváron] és elég egy (szerintem szintén ártatlan) esszé elutasítása a Kortárs részéről, és máris kialakul az érzés: de hiszen ti taszíttok el magatoktól csak azért, mert nem pontosan azt a követ fújom és nem pontosan abból az irányból, ahogy szeretnétek. … a két eset egymás mellé illesztve nekem újra azt bizonyítja: túl szűk nekem ez a nemzeti vonal, nem tudok járni rajta, nem tudom elfogadni, hogy a szembetűnő problémákat szőnyeg alá kell seperni, és még szakmai vitát indítóan sem lehet az embernek más a véleménye, mint amit az akolszellem sugall és elvár. ”

Nem fogom megszeretni a budapesti tévés stábokat

Magyarországi tévések jelentkeztek be, 2-re ígérkeztek. Fél 6-kor kaptam a telefont, hogy máris jönnek. Szerencsére nem rendezkedtem be arra, hogy na most várom őket, dolgoztam jövetelükig.

Nem fogom megszeretni őket. Jönnek, becsörtetnek, nyomják be a 2 kw-os fényszóróikat az én áramomba, égetik jó 40 percig, négyen vannak, plusz egy helyi kísérő, ketten elegendők lennének, minek ide szerkesztő meg világosító meg hangmérnök. Egyiküknek sincs fogalma arról, ki vagyok, egy büdös sort nem olvastak tőlem, soha egy könyvemet nem tartották a kezükben. Céltudatosak, nagyon akarják a magukét, de közben bénák, teszetoszáznak a technikával, meg azzal is, mit kellene, hogy kellene. A riporter kérdez, de nem annyira az érdekli, amit mondok, hanem hogy mennyire illik bele a koncepcióba, ami már készen van a fejében. Egyikük rágyújt, igaz, megkérdezi, Éva megengedi, gondolja, egy cigi, no, elmegy ebben a nagy légtérben, hálából a dohányos egyikről a másikra gyújt, jól telefüstöli a lakást, Kolos allergiájának épp elég. Na, ennyi az interjú, válaszolgattam, nem voltam igazán formában, a profizmus hiánya engem is amatőrré tesz. Befejezzük, a technikusok elfoglalják magukat, a riporter leül SMS-eket küldözgetni, én jószerével megszűnök számára. Nem érzem szükségét, hogy szórakoztassam. A másik kettő elkezdi lekamerázni a könyveimet, egyikőjük barna zakója a háttér, azt terítik le egy székre. A riporter néha fel-felszól a telefonjából, de meg sem próbálja azt a látszatot kelteni, hogy bármi is érdekelné azután, hogy a 10 perc anyagot felvette velem. Negyedik társuk odakint cigarettázik a halban, Évát szórakoztatja, és nagyon csodálkozik, hogy ismerjük Grendel Lajost és Éva olvasta a Tömegsírt.

Végre kikapcsolják a vakító lámpáikat, elmennek, udvariaskodunk. A riporternek adok egy névjegyet; neki nincsen, nem viszonozza a gesztust.

Hosszan kell utánuk szellőztetni, ezalatt kihűl az egész lakás.

A kollektív regényírás gyönyörűségei

Valaki ajánlott nekem valakit, és ez a másik valaki megkért, vennék részt egy internetes honlapon zajló kollektív regényírásban; az is jó lenne, ha a dolgot hirdetném honlapomon. Belenéztem a kollektív regény eddigi szövegébe. Nagyon jól indul (az ötletgazda maga írta az első részletet, még ám avatott kézzel!), na de ami utána jön… A második részlet ezekkel a mondatokkal indul (betűhíven idézem):

A varosi zaj tompan halatszot a 67 emeletre ami a Columbia Bank epuletteben elhejezet irodajaban Mikola Jozsef zaro munka napjat elenorizte at computeren. Arca nem valami derult.Homlokat felhuzta ,pislogot egy nagyot .A hir ami beugrot kepernyojere nem valami batorito.A billentyuzete erosseb es hangossab uttesekbol reszesult.Valasza a nem regen kapot e-mailre nem boldogitotta .

Rákérdeztem az ajánlónál, valóban komolyan gondolta, hogy nekem ebben részt kell vennem? – és hirdetnem az UngPartyban? Hiszen éppen az ilyesmi ellen „harcolok” évek óta!

Megölnek a rossz mondatok, nem bírom elviselni a trehány, hevenyészett fogalmazást. Még gyorsan rótt emailekben és Fórum-bejegyzésekben is zavarnak (a sajátaim is, ha el-elkövetek ilyesmit). No de irodalmi szövegben?

Ide vág: újabb meghívás egy rendezvényre arról a helyről, ahonnan a rossz helyesírású és zavaros fogalmazású körlevelek szoktak érkezni. A címzettek között az ungvári főkonzul, szerkesztőségek, főhivatalok, minisztérium. A szövegben meg ilyen mondatok: A megüresedő helyekre történő új tisztségviselők megválasztása. Na ja, aki ezt fogalmazta, az is egy megtörtént tisztségviselő.

De miért ippeg én?

Telefonhívások Aradról, Budapestről. Már csak mosolygok magamban a sokadik ismétlődésen: kárpátaljai adatok, címek, telefonszámok, elérhetőségek után érdeklődnek… A szerkesztő kolléga verseket kapott P. J.-től, szeretné közölni, de kellenének a szerző életrajzi adatai, köteteinek a címe, megjelenési éve. Mindezt nem a telefonnal, email-címmel rendelkező szerzőtől kéri, hanem tőlem. Persze bediktálom, miért ne segítsek. Alig fejezem be: egy kulturális menedzseléssel foglalkozó cég szeretné felvenni a kapcsolatot kárpátaljai képző- és iparművészekkel. Ilyen adataim nincsenek éppen kéznél, kérem, küldjön emailt, majd arra válaszolva megadom, amit tudok. Ma reggel ennek is eleget tettem. Apró szívességek, persze, épp csak: miért ippeg én? Mondjuk miért nem a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséget vagy a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségét hívják?

A minap is rámcsörögnek az Írószövetségből. Kijevi rendezvényükre meghívtak a kijevi magyar szervezők „egy” magyarországi írót, döntse el a budapesti szövetség, hogy kit küldenek. Nos, megvan az író, de érdekelnék a részletek, érkezés, szállás, viszont a kijevi magyarokat napok óta nem tudják elérni a megadott telefonszámokon. Lennék-e szíves segíteni? Ajánlom magam helyett Dupka Gyurit, hiszen egyrészt ő is utazik Kijevbe, maga is szervező, tud mindenről, másrészt ő a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának a titkára, én viszont nem is vagyok tagja ennek a szervezetnek (kiléptem), és Kijevbe sem utazom (lemondtam). Igen, igen, hallom a telefonban, de Dupkát sem tudják elérni napok óta.

Ismerős helyzet. Akiknek irodája, szolgálati telefonjai, titkárnője, működési költségvetése van – az elérhetetlen. Annyit tehettem, hogy emaileztem az egyik kijevi szervezőnek, és az email-címét megadtam Budapestnek. Remélem, egymásra találtak.

Soha nem fogom megbocsájtani a jobboldalnak, hogy megkérdőjelezte magyarságomat

Sz. M. tegnap levélben kérdezi, „mi az oka a te másféle vonzódásodnak”. Azaz miért nem vonzódom a jobboldalhoz, a Fideszhez. Nagyon hosszan válaszoltam. Többek között ilyesmiket:

„Én soha nem gondolom, hogy birtokosa lennék bármiféle magasabb rendű igazságnak azokkal szemben, akik épp az ellenkezőjét gondolják annak, amit én. A vitapartnereim viszont általában az igaz-nem igaz, jó-rossz, helyes-helytelen, áldásos-bűnös dichotómiájában gondolkodnak, és magukat mindig az egyik, a más véleményt megfogalmazókat pedig a másik oldalra helyezik. És – ha már itt tartunk, és vallomást vársz tőlem – éppen ez a bajom a mára kialakult magyarországi jobboldali gondolkozással. Az, hogy a baloldalt eleve és egészében bűnösnek, rossznak, csalónak, hazugnak, ártalmasnak stb. gondolja. Az, hogy önmaga irányultságát, magatartását tartja egyedül üdvözítőnek. Az, hogy aki nem az általuk elképzelt módon kívánja magyarságát gyakorolni, azt idegenszívűnek, nemzetietlennek, hazaárulónak stb. gondolják.”

Illetve:

„Azt talán elhiszed rólam, hogy „rendes magyar ember” vagyok, meg azt is, hogy fontos nekem a magyarságom, azaz vannak nemzeti érzéseim és éppenséggel a nemzeti kultúra az, amiben mindenestül benne vagyok. És mégsem tudok a legkisebb mértékben sem azonosulni azzal a retorikával, amit a jobboldali pártok ebben a témában (magyarság, nemzeti érzés) gyakorolnak, mert én ezt TELJESEN MÁSKÉNT ÉLEM MEG. És éppen ez a retorika volt az, amelyik – jó tíz éve – elkezdte bennem visszaszorítani a látványos megnyilvánulások iránti igényemet, amelyik kiváltotta bennem a szándékot, hogy a lélek mélyén viseljem az identitásomat és ne a mellemre tűzve hivalkodjak vele.”

És így tovább, hosszan, konkrétumokat is sorolva, a vége felé még ilyesmit is megvallva: „Én a magam privát gondolkodásában (vigyázz, nagy szavak jönnek) soha nem fogom megbocsájtani a jobboldalnak […], hogy megkérdőjelezte az én magyarságomat.”

Több mint kilencezer karakternyi, 6 flekknyi a levél. Tiszta őrült vagyok.

Quasimodo-díj + A határon túli magyar irodalom hete

Balla D. Károly

Balatonfüred: Qusimodo-díj. Szekesfehérvár: határon túli magyar irodalom

Naplójegyzet: 2002. szeptember | >> az összes 2002-es jegyzet

10 éves a Quasimodo-díj. Nemzetközi költészeti napok Balatonfüreden

Görgey Gábor (Lászlóffy Aladár feleségével beszélget)

Ide érkezni mindig öröm, élmény, várakozás. Balatonfüred, 10 éves a Quasimodo-díj. A Nemzetközi Költőtalálkozó kerekasztal-beszélgetéssel kezdődött a Kedves cukrászdában, ahol is a Quasimodo-díj alapítói, a zsűri tagjai, az Alapítvány kurátorai beszéltek a díjról, és persze a névadó Salvatore Quasimodo Nobel-díjas olasz költőről és Füredhez kötődő kapcsolatairól. Kellemes, bár nem mindig túl érdekfeszítő visszaemlékezések, méltatások, udvariassági gesztusok. Számomra, visszajáró ős-quasimódós számára (különdíjat és fődíjat is kiérdemeltem nem sokkal a díj alapítása utáni években) talán az egyetlen érdekesség a költő fiának, Alessandronak az viselkedése volt: a mindig kimért, tartózkodó olasz férfiú (civilben színész) imponáló felszabadultsággal, mosolyogva emlékezett édesapjára, nem titkolva el, hogy egy nehéz jellemű apát tisztelt benne. A találkozó borkóstolós vacsorával folytatódott a társaság évek óta változatlan törzshelyén, a tóparti Borcsában. Tóth Évával és férjével kerültünk egy asztalhoz, és nagyon kellemesen elbeszélgettünk nyelvekről, fordításról, versekről.

Másnap délelőtt az évfordulóra kiadott könyv bemutatójára került sor a Lipták-villában; a megjelent költők mindegyike fel is olvasott valamit. Délután a szokásos koszorúzás következett; erről, fejfájásomra hivatkozva, elmaradtam, mint ahogy az ugyancsak szokásos képzőművészeti kiállítás megnyitójáról is: a tetőtér-galériába egy irdatlanul meredek csigalépcső vezet, amelyet utoljára „elsőbálos” fürediként másztam meg, akkor viszont két alkalomból is: először és utoljára.

Székely Magda átveszi a díjat

Este a szokásos díjátadó ünnepség az Árkád Hotel hangversenytermében. No, ez a lépcső sem tartozik a kedvenceim közé. Miért is lenne egy szívkórház díszlépcsőjének korlátja?

Balla Zsófia

Az ünnepség a tíz év alatt jól kidolgozott forgatókönyv szerint zajlott: előbb a köszöntő-méltató beszédek, ezúttal Görgey Gábortól, aki rangos zsűritagból lett egyszerű mezei miniszter; az olasz nagykövettől (Giovanni Battista Verderame), és a helybéli nagyságoktól, a város és a megye vezetőitől. Ezután átadták a szokásos okleveleket, majd a laudációkkal bevezetett különdíjakat és fődíjat. Balla Zsófia, Lackfy János és Czigány György versét értékelte a zsűri különdíjra, Székely Magdáét fődíjra méltónak. A győztes költemények el is hangzottak magyarul Lukács Sándor, olaszul Alessandro Quasimodo előadásában. Nagy taps, lelkesedés, ünnepi hangulat.

Ezeknek az alkalmaknak mindig nevezetes eseménye a gálakoncert. Többször hallottuk itt a Mendelssohn Kamarazenekar remek produkcióit, egyszer pedig Pege Aladár zseniális játékától maradt nyitva a szánk. Élvezetes volt ez az este is: a Brass in the Five rézfúvós kvartett klasszikus darabokkal indított, aztán Nino Rota 8 és fél-jével váltottak, és ettől kezdve önfeledt jazzban tobzódtak, sztenderdeket és feldolgozásaikat adták elő, hatalmas sikerrel.

A záró fogadáson még kis magánbeszélhetések, hosszú búcsúzkodás, többek között Gergely Ágnestől, Budai Katitól és Cserép Lacitól, a Quasimodo-ünnepkör legfőbb ceremóniamesterétől, akivel évekkel ezelőtt személyes jó barátságot kötöttünk.

Görgey Gáborral is váltottunk pár személyes mondatot. Ukrajnai hangulatunk felől érdeklődött; imponáló volt a közvetlensége. Nem lebecsülendő erény egy minisztertől.

Harmadnap Pestig roppant kedves utasaink is adódtak: Lászlóffy Aladárékat fuvaroztuk fel a fővárosba, akikkel végigbeszélgettük az időt, átengedve magunkat Ali történeteinek és sziporkáinak.

Székesfehérvár: a Határon Túli magyar Irodalom Hete

Zavaros volt az előadásom Székesfehérváron. Legalábbis Szakolczay Lajos szerint, aki eléggé élesen kirohant ellenem a Határon Túli magyar Irodalom Hete keretében tartott tanácskozáson. Hogy az ő hozzászólása mennyire volt zavarosságmentes, talán világítsa meg az, amit Szilágyi István mondott rá következő hozzászólásában: Lajos, olyan zöldségeket mondtál, hogy meg lehetne kapálni. De hát nem a bölcsességedért szeretünk.

A konferencia a szokásos és nyilván szükséges protokolláris köszöntőkkel kezdődött, majd következtek az első témakörbe (Vallás és Isten-élmény az 1945 utáni határon túli magyar irodalmakban) tartozó előadások. Ezek közül számomra a Vári Fábián Lászlóé volt a figyelmemet leginkább megragadó. A programfüzetből jó előre tudható címéből („Uram, emeld fel csontig nyűtt testem…”) előre lehetett sejteni, hogy a költői testamentumát ránk hagyó Kovács Vilmosról fog beszélni, és tűnődtem is előtte, vajon azt fogja-e bizonygatni, hogy KV mélyen istenhívő ember volt… (merthogy ez nem lenne igaz). Szerencsére nem ezt tette, hanem szembenézett a problémával, Kovács Vilmos megrögzött ateizmusával, és ezt bemutatva jutott el utolsó nagy verséig, a Testamentumig, amely valóban a Teremtőhöz való „perlekedő megtérésnek” a gyönyörű példája. VFL árnyaltan, gondolati és érzelmi telítettséggel szólt a Mestere műveiből kiolvasható önellentmondásos világképről. Talán még ennél is megkapóbb volt, ahogy önmagáról és a többi Tanítványról szólt (név szerint Fodort, S. Benedeket, Füzesit és Zselickit említette). Elmondta ugyanis – emlékezetből próbálom visszaidézni –, hogy az ő vallásosságuk minden bizonnyal nem állná ki a szigorú teológiai próbát, nincs mögötte sem súlyos átélés sem filozófiai megalapozottság, inkább a hagyománytisztelet játszik benne főszerepet.

Én Lacitól ilyen őszinte beszédet még nemigen hallottam, roppant módon megfogott, hogy nem próbált pillanatig sem tetszelegni a mélységesen vallásos üldözött hívő pózában. A szünetben meg is szorítottam a kezét, és másnapi előadásomban is reflektáltam rá két mondatban. (Ezek a gesztusaim sajnos nem enyhítenek a köztünk lévő feszültségen.)

A történelem mint metafora a határon túli magyar irodalmakban témakör előadójaként néhány bevezető mondat után felolvastam az erre az alkalomra írt szövegemet. Ahogy befejeztem, Szakolczay azonnal felpattant (holott a vitának a programban pontosan kijelölt más helye volt, előbb az aznapi három nyitó előadásnak kellett elhangoznia), azt mondta, nagyon zavaros az, amit felolvastam, és mivel túl gyorsan tettem, ő nem tudta megfelelően követni, most azonnal szeretné, ha néhány példányban lemásoltatnák a rendezők a szövegemet, hogy mindenki olvashassa. Én ehhez csak annyit tettem hozzá, 3 napja már olvasható az interneten, így természetesen nincs kifogásom a sokszorosítás ellen.

Emlékszem, Szakolczay tavaly is nagyon vehemensen szólt hozzá az előadásomhoz, de akkor inkább elismerőleg (ez akkor meg is lepett; most ő erre utólag persze másként emlékezett). Én a mostani szövegemet „ártatlanabbra” szántam a tavalyinál, nem volt szándékomban különösebben senkit provokálni, Lajos mégis felkapta a vizet.

Kovács Imre Attila következett, aki a tavalyi „reprezentatív” prózaantológiánkról, a Leckéről beszélt, majd S. Benedek András adott elő valami olyasmit, amit már számtalanszor hallottunk tőle.

Eljött a vita ideje, Szakolczay a mikrofonhoz penderült és szerintem eléggé összefüggéstelenül és ide-oda kapva mondta el a kifogásait előadásommal kapcsolatban; sőt, tovább ment, másokat is kioktatott, előadókat és szervezőket egyaránt alaposan megsértett. Volt abban tücsök és bogár, amit összehordott. Ahogy befejezte, Szilágyi István kért szót, és, talán maga is érintve egyes vádakban, hasonló vehemenciával jól visszatámadta Lajost (nem az én védelmemben, hanem inkább „általában”). Magam is szót kértem 2 perces reagálásra. A Szakolczay által összehordottakra nem akartam (nem is lehetett) tételesen válaszolni, így csak három dolgot próbáltam felvetni. Az első valahogy úgy hangzott, hogy ami Kárpátalja túlreprezentáltságát illeti ezen a konferencián, abban szerintem igaza van (bár Szilágyi ezt is vitatta), azt a vádját azonban, hogy együltömben írtam volna meg az előadásomat és nem dolgoztam volna meg a honoráriumomért (képes volt ezzel vádolni), visszautasítottam. A munka végeztével vagy 60 könyv tornyosult az asztalomon és kb. 200 verset és mást olvastam el (újra), az előadásom utalásai konkrétumokra vonatkoznak, de nem egyes műveket, hanem jelenséget próbáltam vizsgálni. Harmadikként arra tértem (volna) ki, amit többször is elhangzott szájából, hogy ti. szó sincs ilyen vagy olyan anyaországi elvárásról, tőlünk azt várja ő, meg a szakma, meg az anyaország, hogy jó műveket írjunk. Mondtam, hogy ez valószínűleg igaz, csakhogy nem mindegy, ki állapítja meg, mi a jó és mi nem az. Mert más a jó neki, és más Radnóti Sándornak…

Na, elevenébe találtam, Szakolczay megint felugrott, mint akit bolha csípett, szavamba vágott (akkor még alig egy perce beszéltem), magához ragadta a mikrofont és akkor már a korábbinál is összefüggéstelenebbül kezdett hadovázni. Ebben már benne volt Orbán Viktor meg a Magyar Narancs, az SZDSZ meg a József Attila-díj, és én meg nem mondom, még mi minden. Amikor végre leült, megköszöntem, hogy nem vágott a szavamba, és azt mondtam, hogy ha eddig bizonytalan lettem volna benne, most meggyőződhettem az irodalmon kívüli szempontok alapján formálódó elvárások létezéséről.

A szünetben aztán Lajos folytatta volna, elkezdte hol nekem, hol Évának nyomni a süketet, és nem nagyon akarta észrevenni, hogy még illendőségből se nagyon akarjuk meghallgatni, és hogy egyetlen szóval sem reagálunk a szóáradatára. Aztán, amikor (éppen egy tojáskrémes szendviccsel kedveskedtem magamnak) megint előjött a célozgatással, hogy ilyen magas honoráriumért a Kortársnál három esszét kell írni, ezt újra ki kellett kérnem magamnak, kicsit rá is pirítottam azzal, hogy az itteni tiszteletdíjért ő 1 db előadást tart, mi viszont este még szereplünk a felolvasóesten, és másnap még iskolai író-olvasó találkozón veszünk részt, háromszor dolgozunk tehát ugyanazért a pénzért. A következő szünetben ennek ellenére újra odajött és a változatosság kedvéért elkezdett negédeskedni, alig tudtunk szabadulni tőle.

Elég riasztó tapasztalni, hogy ez a néhány éve még normálisnak mondható pasas hogyan lett a szakma legvisszataszítóbb figurájává. Emberileg is kellemetlen egy fráter, nem mondhatok mást.

(Másnap aztán mesélték a kollégák, hogy az esti pincészet során – ezt mi kihagytuk – berúgott, mint az uradalmi szamár, és végigóbégatta az estét, elrontva mások kevésbé duhaj szórakozását. Emlékszem, ez már tavaly is hasonlóan zajlott, azért is nem mentünk el az idén. Az az igazság, hogy a bor melletti népdal „énekléstől” még a jó Czine Miska bátyánk vette el egy életre a kedvemet.)

Még kis purparlénk után rákérdeztem a tanácskozás teljes anyagát leközölni kívánó Árgus főszerkesztőjénél, Péntek Imrénél arra, hogy ezek után is vállalja-e az előadásom szövegének a közlését. Megkérdezte, hogy viccelek-e. Szándéka szerint, mondta, előbb az elméleti alapvetésű, esszé- és tanulmányértékű anyagokat kívánja leközölni, ezek sorában kapna helyet az enyém, és csak ezeket követően kerülnének közlésre az élményszerű és önéletrajzi írások.

Az aznap délutáni előadások egészen szűk közönség előtt zajlottak, jószerével csak a meghívottak és szervezők hallgatták egymást… Évával egyetértettünk abban, hogy Toldi Éva elemző beszámolója volt közülük a legérdekesebb.

Az ezt követő felolvasóestre is csak néhány kívülálló tévedt oda. Én András Sándor verseit élveztem leginkább.

Az utolsó napon már hazafelé utaztunkban Martonvásáron álltunk meg. Az általános iskola könyvtárában másodikos apróságoknak tartott Éva „rendhagyó irodalomórát”. Én voltam a moderátor… Nagyon kellemes órát töltöttünk a csöppségek között, Éva két mesét is felolvasott, és nagyon jó verstanulósdit játszottunk. Értelmes, nyílt tekintetű, aktív gyerekek voltak. Csak ezután fogják őket elrontani.

Ajándékot is kaptunk (rajzokat, kollázsokat), és az egyik fiúcska kifelé mentében még azt is megkérdezte, hogy mi (!) írtuk-e a Brumi az iskolában című könyvet…

Bár későn értünk haza, persze még lehívtam a postámat. Örömmel találtam közte sok más egyéb mellett Lengyel Tomi új naplójegyzetét és Szénási Miklós értesítését: épp olyan tárcákat vár tőlem a Debrecen c. lapba, mint amilyent elsőre elküldtem.

Egyik kutya, másik eb

Hosszú beszámoló a Kárpáti Igaz Szóban a Másik legnagyobb érdekvédelmi szervezetünk vezetőinek tanácskozásáról, amelyen részt vett egy magyarországi Főilletékes is. Utóbbi oda nyilatkozott, hogy a Kárpátaljára jutó támogatások elosztásában nem egyensúlyeltolódás, hanem egyensúlyborulás tapasztalható. Ami persze igaz: az Egyik szervezet gyakorlatilag mindent lenyúl, sőt, az elmúlt években jószerével magához ragadta a támogatások újraelosztására vonatkozó felhatalmazást is. Ebben saját rámenősségén túl az is közrejátszott, hogy a magyarországi kormányzó erőkkel azonos ideológiai platformon álltak, így „a fiúk” jól megértették egymást. Volt is nagy riadalom az Egyik szervezet háza táján, amikor mindkét ezüst pixisből gyakorlatilag egyszerre estek ki: előbb Kárpátalja Egyes Számú Üdvöskéjének nem sikerült az ukrán parlamentbe bejutnia, aztán pedig a Magyarországi Egyes Számú Üdvöskéjének a pártja vesztette el a választásokat. A riadalmat persze nem akként fogalmazták meg, hogy kiestek kiváltságos kliensi szerepükből, hanem olyan formában, hogy az új garnitúra majd megvonja a határon túlra irányuló támogatásokat, mert nincsen benne semmi nemzeti érzés.

Nos, a Másik szervezet és holdudvara, úgy látszik, most azt gondolja, hogy végre nekik áll a zászló: az általuk támogatott helybéli győztes parlamenti képviselő és a magyarországi győztes párt ideológiailag közelinek mondható, egyesíti őket a korábbi összefonódások elleni közös fellépés is, így várhatóan a támogatási rendszer radikálisan átrendeződik, és a preferenciák a Másik szervezet környékére csoportosulnak át.

Ami még nem is lenne baj, sőt. Igen ám, csak van itt egy aprócska nüansz. Az itt a bökkenő, hogy az Egyik szervezet minden arroganciája és önfenntartó támogatásfelhasználói magatartása ellenére mégis tesz ezt-azt, a sok látszattevékenység mellett vannak valódi megmozdulásai és működtet bizonyos intézményeket (főiskola, lapok, színház); míg a Másik szervezet semmi ilyesmit nem tudhat magáénak, amit pedig igen, az látszatnak is harmatgyenge. Erre persze magyarázatul az is szolgálhatna, hogy a lehetőségek, pontosabban az anyagi támogatások hiánya okozza az eredmények elmaradását, és ha majd hozzájuk érkezik a pénz, paripa, fegyver, akkor nekik is lesz főiskolájuk, lapjaik, színházuk…

No, hát ebben vagyok én Tamás, mert azt gondolom, a Másik csapat nem csupán az álmodott lehetőségek hiányában tart ott, ahol, hanem saját alkalmatlansága miatt nincsenek felmutatható komolyabb eredményei. Persze, oda lehet nekik adni azt, amit eddig az Egyik kapott, de annak nem a felvirágzás lesz az eredménye, hanem az, hogy az is ebek harmincadjára kerül, ami úgy-ahogy működött.

Én az Egyik csapatnak a szagát se bírom – a Másiknak pedig a színét sem akarom látni, így részlehajlással nem vagyok vádolható akkor, amikor azt mondom, egyiknek a befolyása alatt sem érzem biztonságban a támogatásokat – mint ahogy a kárpátaljai magyarság érdekeit sem.

Hévíz: Csokonai – Tokaj: Írótábor, MIKICS: Együtt

Balla D. Károly

Hévíz, Csokonai Társaság; Tokaji Írótábor 2002, Együtt-MIKICS

Naplójegyzet: 2002. augusztus | >> az összes 2002-es jegyzet

Tanulmányi Napok 2002 – Hévíz, Csokonai Művészeti Társaság; Lilla-díj

Balla D. Károly, Berniczky Éva, Zalán Tibor

Rég nem vettem részt ilyen színvonalas és változatos irodalmi találkozón, mint most Hévízen. A legjobb talán az volt az egészben, hogy a Tanulmányi Napok kilépett a szűken vett irodalom keretéből, és többfelé is nyitott. Leginkább a szellemes ismeretterjesztő tudományosság felé azzal, hogy a témául választott fogalmakat – SZEM, SZÁJ, FÜL – mindenekelőtt fiziológia, orvosi, sőt gasztronómiai szemszögből sikerült körbelőni. Az előadó szakemberek (különösen Huszka János doktor) roppant élvezetes, kultúr- és orvostörténeti kitekintésű expozékat tartottak érzékszerveinkről; ezeket szervesen egészítették ki az irodalmi(asabb) előadások. A nyitás másik iránya a társművészetek felé mutatott: a rendezvény keretében fotókiállítás nyílott, művészi portréfilmet nézhettünk, és többször is élő zenét élvezhettünk (jazzt, illetve megzenésített verseket). A harmadik nagy nyitás az „alternatív” művészetet célozta meg. (Ez sajnos csak részben sikerült: a hangköltészeti bemutatóra sor került, de egy alternatív zenét játszó együttes fellépése elmaradt.) Ez a sokszínűség biztosította azt, hogy egyszer sem unatkoztam, és elmaradt a máskor bizony nyomasztó beltenyészet-szerűség érzése. A szervezőknek (ebben minden bizonnyal Zalán Tibor elnöké az érdem) jó érzékkel sikerült egy másik leselkedő veszélyt is elhárítaniuk. Nevezetesen: a Csokonai Társaság, amellett, hogy jeles helybéli és távolabbi alkotókat egyesített, egy kicsit (korábbi tapasztalataim alapján legalábbis) a környék műkedvelő, hogy ne mondjam: dilettáns íróit is soraiban tudhatta, akik gyakori megnyilvánulásaikkal bizony alaposan lehúzták a tanácskozások nívóját (igaz, nem ritkán derültséget is keltettek). Ennek mára alig-alig maradt nyoma, a Társaság kezd komoly szakmai műhellyé válni. Ezt a célt látszik követni az is, hogy a korábban igencsak vegyes színvonalú Hévíz c. folyóirat nemrégiben a Társaság irányítása alá került, profik vették át a szerkesztését (Alexa Károly főszerkesztőségével), a publikációk nívója és a szerkesztettség szintje láthatóan felívelt. Zalánnak még egy kihívással kellett szembenéznie: a Művészeti Társaságot annak idején mint Asztaltársaságot alapító Major-Zala Lajos most jobbra húzó politikai nézeteinek megfelelően próbálná elképzeléseit a szervezetre, annak elnökségére (mint örökös tiszteletbeli elnök) ráerőltetni – szerencsére minden látható eredmény nélkül (eltekintve saját felszólalásaitól). Tibor végtelen türelemmel (de persze belső forrongással) tart ki a saját elgondolásai mellett, és ebben láthatólag jó partnerei a munkában részt vevő más meghatározó személyiségek is.

A sok személyes találkozás és beszélgetés mellett ami nekem a legemlékezetesebb marad, az Ladik Kati és Szkárosi Endre hangköltészeti bemutatója és a Nagy Pálról készült 3 részes portréfilm. Az előbbiről talán annyit, hogy érdekes volt a közönséget megfigyelni. A hallgatóság nagyobb része valószínűleg soha nem hallott-látott hasonló produkciót és megmutatkozott rajtuk a merev elutasítás. Holott Kati és Bandi szereplése nem csupán „a maga műfajában” mérhető magas szintű profizmusával tűnt ki, hanem egyben látványos, figyelemfelkeltő, rendkívül szuggesztív előadói teljesítményként is megállta a helyét. De hát, persze, a tillárom-haj-hoz szokott füleket erősen sérthette a szent költészet effajta művelése.

Túl nagy érdeklődés nem mutatkozott a portréfilm iránt sem, a vetítés végére nem sokan maradtunk a teremben. Pedig Kovács Bodor Sándor egészen kiváló filmesszét hozott létre, a három részes Monologium igazi műalkotás. A rendezővel egyébként meg is ismerkedtem, Palival pedig volt alkalmunk beszélgetni egy keveset. Éva megjegyezte: milyen érdekes, hogy a film egy derűs, optimista, bőrében magát jól érző sikeres művészt mutatott be – és mégis áradt az egészből valami fájdalmas nosztalgia… Talán épp ez a mosolygós kis szomorúság volt annyira megható-megkapó az egészben.

A Hévízi Irodalmi Napoknak most már hagyományosan fontos, érdekes-izgalmas és roppant szórakoztató epizódja a Lilla-díjra való nevezés. A korábban alig-alig meghatározott feltételek mostanra roppant szigorúak és nehezen teljesíthetőek lettek; az idén a rögtönzött pályaművek megírására mindössze egy rövid délután állt rendelkezésre, és a versben három kulcskifejezésnek is szerepelnie kellett (szakaszonként egynek-egynek), még ám nem is akármilyeneknek: „hatvanöt”; „a hévízi tó fölött a pára”; „tíz éve már és még hányszor tíz”.

15 pályázó akadt, közte jegyzett és kevésbé jegyzett, de sok kötetes költők; no és persze óhatatlanul jó néhány dilettáns is, akik mély átéléssel adták elő meghatónak szánt klapanciáikat, a hallgatóság fogékonyabb részének nem kis derültségére. Az esélyes versenyzők persze eleve a játékosságra, humorosságra, élcre hegyezték ki a dolgot, így aztán a tizenöt produkció igazi szórakozást nyújtott, a rendezvény egyik fénypontját jelentette.

llilla díj 2002 A pályaműveket több tagú zsűri értékelte, többek között a díjat felajánló hévízi kórház igazgatója is, aki látható élvezettel vett részt a játékban.

Tavalyelőtt Hizsnyai Zoli, tavaly Horváth Orsi, az idén pedig én nyertem el a Lilla-díjat…

A Társaság másik elismerését, a Csokonai-díjat Kántor Lajos kapta irodalomtörténészi, szerkesztői munkája elismeréseként (és nem utolsó sorban 65. születésnapja alkalmából). A dolog érdekessége, hogy bár Lajos díjáról akkor még nem tudhattam, én éppen „hozzá” írtam a Lilla-versemet.

Együtt – MIKICS – Levél Dupkának

Ezt a levelet írtam:

Dupka Györgynek, az EGYÜTT felelős kiadójának, a MIKICS szervező titkárának
az Együtt szerkesztő bizottságának és szerkesztőségének
a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportja tagjainak

Kedves Barátaim,

mindenekelőtt gratulálni szeretnék új folyóiratotokhoz, az Együtthöz, illetve ahhoz, hogy 2. számát is sikerült megjelentetnetek – ebből ezúttal tiszteletpéldányt is kaptam…

Örülök, hogy olyasmire szántátok magatokat, amiről mások, belátva a vállalkozás lehetetlenségét, már lemondtak; kívánom, hogy erőfeszítésetek eredményes legyen.

A folyóirat számainak szerkesztésével, tartalmával kapcsolatban itt nem fejtem ki a részletes véleményemet, nyilván rosszindulatú megjegyzéseknek tekintenétek, ha szóvá tenném a hemzsegő hibákat, a hanyag szöveggondozást, az írások jó részének igen-igen alacsony művészi értékét, az összeállítások egészének tendenciózusságát és egyoldalúságát – mert hát ti nyilván épp ilyen folyóiratot akartatok, azoknak a szerzőknek és írásmódoknak kívántatok fórumot teremteni, akik és amelyek más orgánumokból kiszorultak, olyan műveket kívántok publikálni, amelyek mások szerint messze alatta maradnak a közölhetőség mértékének. Olyan lapot akartok, amellyel bizonyítani lehet, hogy van kárpátaljai magyar irodalom, ezért résztvevői erkölcsi és főleg anyagi támogatásra szorulnak. Ismerem ezt a görcsös igyekezetet, az Együtt mostani számai engem sok vonatkozásukban emlékeztetnek a Lendület hőskorára vagy akár Hatodik Síp és a Pánsíp indulására, amikor is az elsődleges szempont nem az esztétikum volt, hanem az, hogy kárpátaljaiságunkat rendszeresen felmutassuk. Ti most újrakezdtek egy hőskori vállalkozást, és nem veszitek figyelembe, hogy a hőskor elmúlt… Számomra nemcsak ez a kísérlet tűnik anakronisztikusnak, hanem ma már abban is kételkedem, hogy az effajta folyóirat-szerkesztési módnak akkor volt-e létjogosultsága: utólag ezt az utat járhatatlannak, zsákutcába vezetőnek gondolom, mégpedig azért, mert a mai Kárpátalján csak két végkifejlet látszik reálisnak: ha megemelkedik a szerkesztői elvárás, akkor egyre kevesebb lesz a lapcsináláshoz szükséges hazai anyag, ha pedig a nívó megmarad az adott szinten, akkor a folyóirat óhatatlanul a provincializmusba süllyed és a dilettantizmus melegágyává válik. Én az előbbit (a nívó emelését) megpróbáltam a nyomtatott Pánsíppal, de kudarcot vallottam, mert gyakorlatilag szerzők és írások nélkül maradtam, az utóbbit pedig nem vállaltam, inkább felhagytam a „kárpátaljai lap” készítésével (a Hatodik Síp sem jutott messzire ezen a vonalon).

Sejtem, ezt a figyelmeztetésemet nem veszitek komolyan. Csináljátok hát az Együttet a magatok kedvére (még az sem zavar, hogy kik ellenében). Sok sikert kívánok hozzá. Higgyétek el, nem vagyok ellendrukker, én lennék a legboldogabb, ha másként történne, mint ahogyan sejtem. Jó lenne, ha az Együtt több lehetne, mint ami: kétségbeesett kísérlet arra, hogy ideig-óráig a hamis látszatot fenntartsa.

És most kicsit elkanyarodva… Már az első szám megjelenésekor furcsálltam a lap alcímét: A Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának folyóirata. Ezen azért csodálkoztam, mert tudtommal ez a formáció egyrészt jogi szempontból nem létezik, másrészt mert 94 vagy 95 óta nem ülésezett, harmadrészt pedig azért, mert mint a Te könyvedből, Gyuri, megtudtam: én vagyok az elnöke (Dupka György: Kárpátalja magyarsága, 155. oldal; itt az is olvasható, hogy a szervezet informális, azaz működésének nincs jogi alapja). Bár én úgy emlékeztem, hogy az elnöki posztot 94-es vagy 95-ös utolsó összejövetelünkön Horváth Sándor, a titkárit pedig Füzesi Magda vette át, de minthogy semmiféle jegyzőkönyv akkor (sem) készült, ebben tévedhetek. Mindenesetre magamat látva elnökként eléggé meglepődtem, de rég lemondva arról, hogy az Írócsoporton belül érdemi munka folyhat, annyiban hagytam a dolgot. Most a lapon látva az Írócsoport nevét kicsit csóváltam a fejemet, tűnődtem, vajon összeült-e a társaság és volt-e erről az alcímről valami döntés. Kicsit feszélyezett az is, hogy én, mint az informális szervezetnek akkor még formális elnöke, összefüggésbe hozható leszek az Együtt-tel, amit szerettem volna elkerülni. De tekintettel a köztünk lévő amúgy is kiélezett helyzetre, nem akartam tovább feszíteni a húrt sem azzal, hogy elnökként tiltakozom (hiszen valójában egyáltalán nem tekintettem magam annak), sem azzal, hogy kérem a felmentésemet.

Nos, az utóbbi aggályomat szerencsémre megoldottátok: a mai Kárpáti Igaz Szóban olvasom, hogy hosszú kihagyás (7 vagy 8 év!) után újra ülésezett az Írócsoport, és az elnöki posztot megszüntettétek. Ez nagy megkönnyebbülés számomra, de nem kellett volna ilyen óvatosnak lennetek, tisztább dolog lett volna egyszerűen leváltani engem, hiszen, mondom, amúgy sem tekintettem magam elnöknek. Nem kívánva további fejtörést vagy kényelmetlenséget okozni nektek a tagságommal, és végképp elkerülni kívánván azt a látszatot, hogy az Együtt vagy az Írócsoport működésében az én személyem bármiféle akadályt jelenthessen, ezúton tisztelettel bejelentem a MIKICSből való kilépésemet. Kérem, döntésemet fogadjátok el ebben a formában.

Mindez egyáltalán nem befolyásol abban, hogy mindnyájatokat továbbra is barátomnak tekintsem, és roppant módon szeretném, ha ti is (bár leginkább az ellenkezőjét tapasztalom) különbséget tennétek az irodalomról vallott nézeteink eltérősége és a magánéleti, emberi, baráti vagy legalábbis kollegiális kapcsolatok között.

Baráti jóindulattal, megértésetekre számítva:

Balla D. Károly

2002.augusztus 17.

Két utóirat D.Gy-nek

PS. Kedves Gyuri, a levelet első sorban a te e-mail címedre küldöm el, kérlek, juttasd el a további címzetteknek, illetve tartalmát ismertesd mindenkivel, akit illet.
PS. Nincs bennem sem harag, sem indulat, sem sértettség, sem rossz érzés. Jól tudod, hogy évek óta módszeresen kivonulok mindenből, megszüntettem minden tagsági függőségemet és itthoni rendezvényekre sem járok néhány éve. Így valószínűleg akkor sem mentem volna el a MIKICS összejövetelére, ha megkapom a meghívót; ezért csupán jelezni szeretném, hogy ellenőriztem: az elmúlt 2 hónapban a te címedről semmilyen e-mail nem érkezett hozzám. Ebből nem vonok le semmilyen következtetést, lehet, hogy a technika a ludas – és hát a dolognak amúgy sincs jelentősége a végkifejletet illetően.

Jó munkát kívánok mindnyájatoknak.

Másnap Dupka válaszolt, pár sor kíséretében elküldte annak a körlevélnek a másolatát, amelynek címzettjei között szerepel az én egy éve megszűnt email-címem. Ügyes, mondaná Kohn bácsi.

Tokajba nem okosodni jár az ember

Tokaji írótábor 2002. Amióta az előadásokat a kollégium udvara helyett a gimnázium aulájában tartják, én nem igazán tudom élvezni a felolvasott szövegeket. A terem visszhangos, rossz az akusztikája, akárhová ülök benne, úgy kell figyelnem, hogy majd kiesik a dobhártyám, ha érteni akarom a mondatokat. Ha kicsit hadar az előadó vagy túl közel vagy túl távol beszél a mikrofontól, akkor én egyszerűen nem értem a szöveget, csak szavakat kapok el. Lehet, persze, hogy a fülemmel van a baj vagy az agyamban székelő hanganalizátorral.

De hát Tokajba nem is feltétlenül okosodni jár az ember, hanem találkozni. Erre pedig mód és alkalom kínálkozik mindig elegendő. Mások mellett most Papp Tiborékkal beszélgettünk egy nagyot, pontosabban Tibor sztorizott, az emigráció első benyomásairól, amikor még nem tudott franciául és a tejeskávé nevét gondolta köszönésnek…

Konczekkel, M. Takáccsal, Mankovitscsal, Stauder Máriával, Muzsnay Árpáddal, Vass Tibivel, Tarján Tamással, Raffai Pistával, Lászlóffyékkal is mód volt kisebb-nagyobb beszélgetésre. Turczival megbeszéltem szeptemberi szalon-vendégségének a részleteit; kaptam és adtam könyveket, megismerkedtünk Lakatos István unokaöccsével…

Ez nekem legalább olyan fontos volt, mint hogy a globalizáció és a nemzeti irodalom viszonyáról valami újat megtudjak, bár, amennyire sikerült appercipiálnom, Szegedy-Maszák, Tőzsér Árpád, Bányai János, Gálfalvi Zsolt előadásában fontos megállapítások kaptak helyet.

Egészét tekintve azokkal tudtam egyetérteni, akik a két fogalmat – globalizáció és nemzeti irodalom – nem egymás ellenében értelmezték, és úgy vélték, hogy a világméretű egységesülés nem eleve rossz vagy eleve jó, hanem először is VAN, másodszor pedig, hogy nyertesként vagy vesztesként kerülünk-e ki belőle, az nagyban saját szemléletünkön, hozzáállásunkon, értékorientáltságunkon múlik.

Az Írótábor egésze úgy működik, ahogy – megítélés kérdése. Én személy szerint sajnálom, hogy a néhány évvel ezelőtti látványos pluralizálódás alább hagyott, kevesebben lettek a „másik oldal” képviselői, mint ahogy talán a fiatalok is. Néha olybá hat, az írótábor nem tud elszakadni a népfrontos hagyományoktól, nem tudja átlépni önmaga népnemzeti árnyékát. Ez nem olyan nagy baj. A tokaji egy ilyen tábor – és vannak, szerencsére, másmilyenek is. Aki eléggé nyitott, jól érezheti magát. Mondjuk Györffy László és Czegő Zoltán kötelező önkéntes felszólalásaitól eltekintve nincs is bajom az egésszel. Ennek ellenére nem biztos, hogy jövőre is elmegyek, mint ahogy tavaly sem voltam. A kétévenkénti gyakoriság, azt hiszem, nekem épp megfelel.

Ünnepi Könyvhét, 2002. Fajtánk fecskehussanása

Balla D. Károly

Könyvhét, 2002 – Fajtánk fecskehussanása – Kárpátaljai szappanopera

Naplójegyzet: 2002. június | >> az összes 2002-es jegyzet

Ünnepi Könyvhét, 2002

Június 6., csütörtök

Délutánra értünk Pestre, elfoglaltuk Fidesz-közeli szállásunkat. Topográfiailag értendő: a Lendvay utcában, nem messze a pártszékháztól, a magyarországi németek házában foglalt szállást meghívónk, az Írószövetség, amely másnap (úgy éreztem: kissé vonakodva bár, de) kifizette az útiköltségünket is. A pénzügyi aktust követően részt vettünk a Szabó Zoltán születésének 90. évfordulójára rendezett műsoros könyvbemutatón, illetve a Szabó Zoltán-díjak átadási ünnepségén. (Még előtte: rövid baráti beszélgetés két díjazottal, Gálfalvi Gyurival és Gál Sándorral; továbbá sörözés Papp Tiborral). A díjátadás után szerény fogadás, szendvicsek, rossz vörös és jobb fehér bor, kis beszélgetések Nagy Palival, másokkal. A társaság java sietve tovább állt: ekkor már zajlott a Károlyi Palotában a Könyvhét ünnepélyes nyitófogadása; mi ezt a protokollt kihagytuk.

Június 7., péntek

Délelőtt ügyintézés: bizonytalan időre felfüggesztettem az UngBereg Alapítvány működését. Dél körül kisétáltunk a Vörösmarty térre. Bár nagyjából sejtvén, mire számíthatok, első utam mégis az ún. kárpátaljai standhoz vezetett. Az idei látvány sem tért el a sok évi korábbitól: a teljes felületnek legfeljebb egyötödét (gyakorlatilag egy sarkot) foglalták el a kárpátaljai könyvek, a további négyötödön a standot üzemeltető könyvkereskedelmi hálózat kínálata volt látható. (A könyveket árusító alkalmazottaknak egyébként természetesen fogalmuk sincs Kárpátaljáról, a szerzőket nem ismerik, a dedikálás időpontjairól sem tudnak pontos felvilágosítást adni. Mindenre nagyjából azt válaszolják, hogy majd ide fog jönni Dupka úr, és ő mindent megmond…)

együtt folyóirat - első szám Mégis ért meglepetés. A szűkös kínálatban (ezt gyakorlatilag az Intermix Kiadó könyvei képeztek) fedeztem fel az Együtt c. új folyóiratot, amelyről eleddig még csak nem is hallottam. Annyit tudtam, hogy készül valami új lap (ez is csak informális úton jutott fülembe), de hogy első száma meg is jelent és hogy a 60-as évek végén létezett, újabban valamiért szamizdatként emlegetett, holott az egyetemi vezetés jóváhagyásával megjelent és a kiadástól csak utólag letiltott diákfolyóirat nevét viseli, arról semmilyen információm nem volt. Nemhogy valamiféle előzetes tájékoztatást, de tiszteletpéldányt sem kaptam, és még egy jelzést sem, hogy te Károly, hát tudd…

Mindezt nem azért furcsállom, mert azt gondolnám, hogy lapalapítói múltam (Hatodik Síp, Pánsíp) vagy írói súlyom (ah-ah!) indokolttá tette volna valaminő formában a tájékoztatásomat, hanem azért, mert az Együtt a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportja folyóiratának hirdeti magát, utóbbi szervezetnek pedig – Dupka György 2000-ben megjelent adattár-kötete szerint legalábbis – én vagyok az elnöke.

Magam ugyan utóbbi tényről szintén e könyvből értesültem, lévén az írócsoportot utoljára én hívtam össze 1995-ben, ott legjobb emlékezetem szerint mást választottunk elnöknek, és tudtommal azóta semmilyen összejövetele nem volt, engem legalábbis nem értesítettek róla. No, bárhogy is, ez most jó ok arra, hogy ebből a nem létező szervezetből most már hivatalosan is kilépettnek tekintsem magamat.

Vagyis: Dupka Gyuri folyóiratot adott ki egy olyan írócsoport neve alatt, amelynek (éppen őszerinte) én vagyok az elnöke, de nemhogy nem egyeztetett velem, nemhogy nem informált szándékáról, hanem a kiadás tényét is eltitkolta előttem. Szép.

No persze – próbálom megérteni a kiadó-, szerkesztő- és írótársak álláspontját -: ha egyszer kijelentettem, hogy nem veszek részt a kárpátaljai magyar kulturális életben, akkor tartsam is ehhez magam, és ne formáljak tájékoztatásra vagy pláne tiszteletpéldányra igényt. Hát jó…

A standnál összefutottunk Füzesi Magdival, akivel a szokott szívélyességgel üdvözöltük egymást. Később Banner Géza és stábja nézett ki magának, így a szemerkélő esőben kis interjút adtam a Duna TV-nek, többek között azt is beleszőve: lám, itt kellett beszereznem a legújabb kárpátaljai kiadványokat…

A térről elmenőben megálltunk beszélgetni Kiss Gáborral, a Tinta Kiadó vezetőjével, akivel évek óta jó együttműködésben és baráti lábon állunk. Ekkor ért oda Nagy Zoltán Mihály és Horváth Sándor. Lekezeltünk, bemutattam őket, majd elsiettek.

Délutánra előbb a Liszt Ferenc térre volt dedikálásom hirdetve 14 órára. Ott találkoztunk Fedinec Csillával, aki új kötetének néhány példányát bízta ránk továbbadásra. Zegernyés, esős idő volt, a felállított standok a téren árválkodtak, az írókat és az érdeklődőket az Írók Könyvesboltja fogadta be. Zsúfoltság, zsongás, levegőtlenség… Azért egy könyvet még dedikáltam is… Kis beszélgetés Tornai Jóskával, Cs. Varga Pistával, Banner Zoltánnal, és persze a kiadómmal, Szirtes Gáborral és feleségével, Évával.

16 órára a Vörösmartyra volt dedikálásom hirdetve, pár perc késéssel érkeztünk a Pro Pannonia standjához. Már ott várt Gáti István bécsi levelezőpartnerem, akivel az internet révén ismerkedtünk meg; most személyesen üdvözölhettük egymást. Kedvemért jött fel feleségével Velencéről, ahol nyaralójukban időznek. Mindketten a bécsi operaház nyugdíjasai… A cudarul kellemetlen idő ellenére 6 vagy 7 példányt dedikáltam a Világvégéből.

Este hatra a Gerbaud kistermébe voltunk hivatalosak, ahol is irodalomtörténészként és kritikusként is működő kiadóm, Szirtes Gábor tanulmánykötetének – A folyton mardosó titok – a bemutatására került sor. Meglepetésemre a beszélgetést vezető Barabás Miklós engem is megszólított, mint a Pro Pannonia „házi szerzőjét” (Szirtes 3 kötetemet adta ki az utóbbi években) és mint akinek írásaival az est tárgyát képező kötet két tanulmánya is foglalkozik. Ez rendben is lett volna, de Magyarország európai csatlakozásáról és a határon túli magyarság problematikájáról kérdezett. Úgy éreztem, néhány általános gondolat megosztásánál többre nem vállalkozhatom, ez nem az az alkalom és nem is az a hallgatóság, amely alkalmas lenne kételyeim hosszas kifejtésére. Meg hát nem is erről szólt az egész, hanem Gábor könyvéről!

Június 8., szombat

Délelőtt 10-re Balla Feri jelentkezett be, kis interjút készített velem a Petőfi Rádió Premier c. műsora részére; új könyvemről kérdezett, meg általában a kárpátaljaiságról. Pár percben nehéz volt hű metszetét adni ezzel kapcsolatos gondolataimnak, de igyekeztem helytállni.

Kora délutánig privát program, baráti látogatás, ebéd, kis politika… Négy tájban újra kimentünk a Vörösmartyra. Az előző napi és délelőtti rút időhöz képest gyönyörűen kisütött a nap, így mindenki kiözönlött a térre, lépni is alig lehetett, a standok többségéhez lehetetlen volt hozzáférni. Inkább csak jártunkban találkoztunk és beszélgettünk sokakkal; aztán egy órácskát Sz. G.-vel ücsörögtünk a Magvető standja árnyékában egy padon (miközben Závada dedikált). Takács Kati is odajött, kedvenc színésznőm, korábbi ígéretemhez híven végre dedikálhattam neki a Világvégét. Közben a színpadon rázendített a Muzsikás együttes, zenéjük betöltötte a teret. Újabb séta, majd egy pár percet még töltöttünk a Tinta Kiadónál. Kiss Gábor jó éve rukkolt elő egy könyvötlettel, nekem kellene megírnom, de nem vállaltam, mert történelmi, nyelvi stb. előtanulmányokat igényelne, ez pedig nincsen ínyemre. Most újra felhozta…

Este hétre volt meghirdetve az a hajókirándulás, amelyet a Magyar Napló szervezett határon túli folyóiratok és saját könyvei bemutatása céljából. Utolsó értesítésüket, hogy a hajó nem a Vigadótól, hanem a Lánchídtól indul, már nem kaptuk meg, így kis híján lekéstük a beszállást…

A Budapest nevű motoros zsúfolásig megtelt minden rendű és rangú irodalmárokkal és vendégekkel, tizenvalahány határon túli magyar lap mutatkozott be véget nem érő egyhangúsággal. Ahogy haladtunk felfelé a Dunán és előre az időben, egyre kevesebben figyeltek az előadókra, folyt az eszegetés-iszogatás és a magándiskurzus. Legvégül még a kiadó két új kötetét is bemutatták, de erre már alig is figyelt valaki. Szerencsére a Duna TV felvette az egészet, 40 perces műsor készül a mintegy két órányi anyagból.

A lapbemutatók során a műsort vezető Oláh János (a Napló főszerkesztője) Kárpátaljáról szólva megemlítette, hogy az én lapalapításaimnak mára nemigen van élő eredménye, de szót ejtett internetes munkámról; mint egy új kiadvány egyik (!) szerkesztőjének, némi papírban-keresgélés után Nagy Zonltán Mihálynak adott szót, aki az Együttet bemutatva felolvasta a lapból főszerkesztői előszavát. A mikrofontól jövet nem, de később csak odajött hozzám egy kézszorításra. Gratuláltam neki, ám ezt szinte elhárította: nincs mihez gratulálni, a kiadvány nagyon gyenge, nincs miből csinálni (mármint nincs kézirat), és ő amúgy is csak ideiglenesen vállalta a szerkesztést, nem lesz rá ideje, regényt kell írnia (ösztöndíjat kapott rá). Utóbbira én is biztattam, mondván, írjon végre jó regényt… A hajón volt Dupka Gyuri és Penckófer János is; Éva ételért-italért menvén mindkettejükkel találkozott, Jánost hívta is, hogy üljön hozzánk… Nem ült… Még kézszorításra sem jött oda.

A motoros szikrázó alkonyati napfényben indult és egészen a Szentendrei szigetig vitt fel bennünket, majd visszafelé az új Nemzeti Színház előtt fordult meg és úgy tért a Lánchídhoz kikötni. Mit mondjak, a bukó nap fényében ragyogó Parlament és az éjszakai kivilágításban pompázó Nemzeti egyaránt impozáns látványt nyújtott!

A hajón… BDK, Kányádi Sándor, Balázs F. Attila, Monoszlóy Dezső és felesége (Katinka), Gálfalvi György

Mindeközben mód volt kisebb baráti eszmecserékre, szakmai egyeztetésre (Beszédes Pistával, Kontra Ferivel, Tari Pistával, Káli Királlyal…) – és még fotózkodásra is nagy öregekkel (Kányádi, Monoszlóy). A szlovákiai Szőrös Kő kiadója, Balázs F. Attila kéziratot kért tőlem, mondván: tetszik neki, ahogy mostanában mindenről kíméletlenül megírom a véleményemet. Nem ilyesmit, inkább regényrészletet ajánlottam, azt mondta, az is jöhet. A lap felelős szerkesztője, Haraszti Mária a könyveimből kért recenziós példányt. Fiatal kritikusaik nem elégszenek meg a felvidéki könyvkínálattal… És készüljek fel a legrosszabbra, mert kíméletlen ítészek… Épp ilyesmire vágyom, gondoltam, és odaadtam eddigi két legkomolyabb könyvemet.

Fajtánk fecske-hussanása: Együtt 2002/1

Itthon első betűtől az utolsóig elolvastam az Együttet. Az új lap, ahogy említettem, egy több mint harminc évvel korábbi, egyetemi engedéllyel írógéppel sokszorosított (de később a megjelenésrtől eltiltott) irodalmi diákfolyóiratnak a címét viseli és azzal való szellemi jogfolytonosságát hangsúlyosan deklarálja. Ez a genealógia azonban erősen sántít: az akkori fiatalok egy fennálló kultúrpolitikai elvárás ellenében léptek fel, szakítani próbáltak a sematizmussal, a pártossággal, részben a magyar irodalom népi hagyományai, részben a nyugati modern irodalmi progresszió felé fordultak – mindkettőben ellenszegülve a kortárs szovjet irodalommal szembeni elvárásoknak. Ez bátor tett volt. A jelen kezdeményezés azonban ilyen értelemben semmivel nem szegül szembe, ellenkezőleg: azt a kárpátaljaiságot igyekszik képviselni, amelyre a legnagyobb igény mutatkozik azokban a körökben, amelyek egyáltalán foglalkoznak a határon túli magyar irodalmakkal.

Mindezzel együtt a lap tulajdonképpen nem is olyan rossz (hangsúly a tulajdonképpenen: rosszabbra számítottam), bár az újraközlés rémétől itt sem sikerült megszabadulni, amivel nem az a fő bajom, hogy egyszer már folyóiratban, könyvben megjelent írásokat jelentetnek meg újra, hanem az, hogy (nem tüntetvén fel az eredeti megjelenés helyét) azt a benyomást keltik, mintha új, friss termésről lenne szó, mintha íróink írnának. Egyedül Horváth Sándor novellájánál szerepel a megjegyzés: új kötetéből vették át (ez a forrásul szolgáló könyv egyetlen új darabja a 8 évvel korábbi kötethez képest). Minden írásnak nem néztem utána, de azonnal felötlött, hogy pl. Fodor Géza verse éppen 10 évvel ezelőtti kötetéből való, hogy az egyik Vári Fábián-vers bizonyosan megjelent az idén a Hitelben, előadásának szövege pedig az Árgusban, hogy S. Benedek egyik versét olvastam a Kortársban, és a Füzesi Magda-versek is ismerősek…Talán a minőség éppen ezért jobb annál, mint amire számítottam: hiszen nagyrészt válogatott, nyomtatásban másutt korábban már megjelent anyagról van szó.

S. Benedek Andrásnak van a lapban egy leckefelmondó előszava (semmi újat nem közöl, elsorolja az ezerszer elsoroltakat), Gortvay pedig Kovács Vilmosra emlékezve teszi nagyjából ugyanezt. Ennél is félresikerültebb Nagy Zoltán Mihály főszerkesztői antréja. A programadónak szánt íráska ilyesmiket fektet le szerkesztési alapelvként:

„Az írott szó hitele és felelőssége kell, jövőhitet fecske-hussanásassal építő igék. Fajtánk megszólítása, a szüntelen kommunikáció szükségszerű, mert közös jellemzőnk a megmaradás akarása.”

Nem is tudom, ebben a fajtánk vagy a fecske-hussanás tetszik-e jobban. Egy mondattal később:

„Számunkra nem lehet játékeszköz az írott szó, ok a félreállásra mégoly fájó sérelmek sokasága sem.”

Hogy ez a kettő egy mondatba miként jött össze, nem tudom, de hogy nem játékból, azt el kell hinnem. Hiszen játszani, az olyan izé, felelőtlen dolog. NZM alighanem Weöres Sanyikának is megmondaná, hogy dádá lesz, ha Sanyika játszódik a szavakkal, nahát!

Minden gyöngeségük ellenére a Tárczy Andor-versek képezik a szépirodalmi rész legkellemesebb foltját, a tanulmányi traktusból pedig Dupka György jegyzőkönyv-aprólékosságú (ennek ellenére néhol picit csúsztató) monográfia-részlete emelkedik ki, még ha címe eléggé riasztó is: „Magyar polgárjogi aktivista mozgalom a kollektív jogokért”.

Bár nevében a lap Együtt-et hirdet, de lehetne a címe ez is: Nélküled.

Érettségi bankett kultúrkápóval

Kolos érettségi bankettjén. 7-re hirdették a kezdetet, 9-ig bírtam cérnával… Az egész olyan volt, mint egy szakszervezeti vállalati mulatság a 60-as évekből… Nem, rosszabb!

Az érkezőket egy asszonyság, a vendéglátó ipari műintézet alkalmazottja fogadta és terelte kijelölt ülőhelyére (külön a szülők, azon belül A osztály, B osztály; külön a tanárok és külön az ifjúság; ezt kicsit sérelmesnek találtuk, mert a tanárok között többekkel is baráti lábon állunk, szívesen beszélgettünk volna velük, kihasználva az asztalszomszédságot). Akkor még nem látszott a nőn, mire készül… Alighogy leültünk, mikrofonba rikácsolva azonnal fel is állította az összes szülőt és felszólította őket, mi több, terelő mozdulatokat is tett azt elősegítendő, hogy élő folyosót alkossanak és a terembe bevonuló, a sorfalak közt elhaladó érettségizetteket virágszirommal megszórják (utóbbiból maréknyit ki-ki nála szerezhetett be). No, hagyján… De a szép emlékű szovjet szállodák gyezsurnaja státusú kápóinak hangján és modorában rikoltozó kultúrmunkás folytatta áldásos misszióját, előbb szegény igazgatót szólította mikrofonhoz, aki történetesen szülői minőségében volt jelen és a számtalan hivatalos rendezvényt maga után tudván esze ágában nem volt megnyilatkozni (le is tudta 3 mondattal), aztán egy szülő kezébe nyomta a mikrofont, aztán pedig kirendelt pár érettségizettet, hogy a kezükbe nyomott közhelyszövegeket felolvassa köszöntsék szüleiket, tanáraikat… Minderről állítólag a szervezőknek előzetesen semmi tudomása nem volt, az egész a műintézmény szolgáltatásai közé tartozott, mint a franciasaláta vagy a rántott hús.

És volt a dolognak egy eddig általam elhallgatott abszurditása. Kolos fiunk Ungvár egyetlen magyar iskolájában érettségizett, amelyben a magyar a rendezvények használatos nyelve. Számomra nem igazán volt érhető, hogy egy ukrajnai magyar iskola érettségi bankettjén a szpíker elejétől végéig miért rikácsolt oroszul, a gyerekek kezébe miért nyomott orosz nyelvű szövegeket (ezt a nyelvet nem is tanítják az iskolában), és miért nem jött zavarba, amikor sem az igazgató, sem a szülők felszólalásából láthatólag egyetlen szót sem értett…

De az est tanulsága mégsem ez. Hanem hogy a bankettet szervezők sem előzőleg, sem utólag nem gondolták úgy: ebben a formájában le kellene állítani a dolgot.

A kultúrkápó akcióinak a szünetében fel-feldübörgött a gépzene. Kivétel nélkül (a fiatalok véleménye szerint is) ócska cukros orosz diszkóslágerek. Dobhártyarepesztő hangerővel…

9-kor eljöttünk… Kolost az étterem előtti teraszon találtuk, egy terítetlen asztalnál ült és beszélgetett 5-6 osztálytársával (míg odabent a roskadásig rakott asztalok közében estélyi ruhás leány-osztálytársaik egymással táncoltak).

Kárpátaljai szappanopera?

nagy zoltán mihály: páros befutó Végre elolvastam Nagy Zoltán Mihály Páros befutó c. kisregényét. Sajnos a könyvet letéve megerősödött korábbi véleményem, hogy ez a száz egynéhány oldal egy művészileg totálisan téves írói felfogás eredménye. NZM azzal a görcsös elszánással fogott munkához, hogy töviről hegyire bemutassa a falun élő kárpátaljai magyar családok sanyarú helyzetét, és ebben az erőltetett igyekezetében megpróbálta primer módon „megírni az életet”, egyetlen milliméterrel sem emelkedve a hétköznapiság banalitásai fölé. Ettől lett az írás töményen közhelyes. Melodramatikussá és hamissá pedig attól vált, hogy a regény életszerűnek szánt figurái és helyzetei, konfliktusai és történései nem kaptak semmiféle művészi megformálást, így nemhogy „az igazat mondd, ne csak a valódit” követelményének nem felelnek meg, hanem a valódiságukat sem sikerült megalkotni: a sültrealitást is kikezdi a sok mesterséges párbeszéd, a szereplők gondolataként idézett számtalan kimódolt okoskodás, az írói közlések szóvirágos szépelgéseiről és gondolatkliséiről már nem is beszélve.

Náhány idézet a szereplők belső monológjaiból:

„[…] munkatársi kapcsolatból ébredt fel bennük a kölcsönös vonzalom.”
„Ők még képesek az őszinte érzelmek kifejezésére. […] A pedagógia feladata, hogy jótékony ráhatással a legszebb erkölcsi kategóriák tiszteletére, elsajátítására ösztönözze a fiatalokat.” (gondolja a tanárnő)
„Ezek a fiatalok nincsenek felkészülve a létminőség problémáinak kezelésére, pedig azok felismerése, a feloldásukra irányuló törekvés nagyon fontos, a legfontosabb.” (gondolja a tanár)
„Hogy gondolják ezek odafenn? Sütkéreznek a kivívott – fenét kivívott: ölükbe pottyanó – függetlenség dicsfényében, az emberek pedig nyomorognak. Ilyen körülmények közt az ember nemcsak vágyik rá, köteles is egyéb forrásból jövedelmet szerezni. Ha felelősen viszonyul a maga és családja jövőjéhez.” (gondolja a tanár)
„Hej! Isten kezében vagyunk, azzal kell beérnünk, ami megadatik.”
„Anyagi gondjaink nincsenek, mégis hiányzik az életünkből valami, amire szükség lenne a nyugodt együttléthez. Mi az? A boldogság?”
„Nem így képzeltem a házaséletet. Miféle társas viszony a miénk? Akkor ürült ki a kapcsolatunk, amikor pecsétes papír tanúsítja együvé tartozásunkat!”

Néhány kiragadott szerzői közlés:

„Zsuzsa messzenéző tekintettel emelte fel a fejét.”
„Lelkesedése jól láthatóan megtorpant, szinte felhorkant.”
„Zsóka szégyenlősen pironkodott”
„Zsóka hamvasfehér arcát újra befutotta a pír.”
„Mélyen, a legbelső zugokban mocorgott a tiltakozás.”
„A vörösre vált napkorong megérintette a horizontvonalat”
„[…] eltérítette Balázst a felmondási szándék fontolgatásától.”
„[…] egyre aggasztóbban mérlegelte a lehetséges következményeket.”
„Mihelyt hálóingbe bújt, Balázs mohón megragadta, magára húzta, játékosan megpaskolta popóját. A szétbomló hajkorona csiklandozva borult az arcára.”
„Maga is meglepődött, mennyire jólesett az egyébként kívánatos csillogással barnálló féldeci.”
„Zsuzsa ráérzett apósa bánatának kettős gyökerére.”
„[…]szemében megcsillanni látszott a szeretet és hála halvány fénye.”
„Zsuzsát meghatotta a keresetlen szavakban megtestesülő őszinteség.”
„Ferkó fejébe szöget vert a hír.”
„[…] kemény tekintete a fia arcába döfött.”
„Zsuzsa kitartó volt, s néha úgy tűnt, a kopogó érvek gondolkodóba ejtik Balázst. Reményt leginkább az ajakharapdáló szótlanság sejtetett, amellyel a mindenesti, hosszúra nyúlt vita végén reagált a feddő intelmekre.”
„Személyre szóló, fásultságot okozó vereségtudattal lépett be a kilencedik osztályba.”
„Zsuzsa állta a zaklatottan fürkésző tekintetet.”
„Kéjesen ringatózott a megvalósulni látszó vágyálmok csodálatos tengerén. Mindaddig, amíg a képzeletbeli csónak zátonyra nem futott Zsuzsa alakján.”
„Ferkó pillantása végigsujtott a helységnév jelzőtábláján.”
„A halálos veszély túlélőjének zaklatott elégedettségével figyelte az utat”
„A részben tudatosult felismerés szüntelenül mocorgott belsejében, legömbölyítette a sérelmek élét.”
„Kovácsnéra sujtott a tekintetével”
„A vészjósló nyugalom, amely mögött sejteni lehetett a kavargó zaklatottságot, megbénította Zsuzsát.”
„Szaggatott, torz sikoltozása beleveszett az erőteljes szökelléssel nekilóduló Audi motorzajába.”
„Hóvége volt, Ferkó számára jóleső bizsergést keltően eredményes nap.”

Hogy az olvasóban kelt-e jóleső bizsergést mindez, nem tudom. Csak sejtem, hogy a regényújságok és szappanoperák fogyasztóiban – igen.

Kulcsszavak Google-kereséshez. Ünnepi könyvhét 2000, az Együtt első száma, bdk: személyes naplójegyzet, napló, kárpátaljai magyar irodalom, Kárpátalja, Nagy Zoltán Mihály: Páros befutó, könyv, folyóirat

A kárpátaljai magyarság elklánosodott

Balla D. Károly

Minden korábbinál jobban elklánosodott a kárpátaljai magyarság

Naplójegyzet: 2002. április

Lezajlottak az ukrajnai választások – és engem az egész beteges mértékben nem érdekel. Jószerével meg sem tudom különböztetni egymástól a pártokat, még névről sem, nemhogy programjuk alapján. Szokás szerint Kárpátalján újra volt/van egy kis cécó Kovács Miklós kontra Gajdos István ügyében (ellenfelei vádjai szerint Gajdos csalás révén jött ki győztesnek Kovács előtt). De olyan nagyon ez sem tud érdekelni. Hiszen én most regényt írok!

Az csak megüti a fülemet, amit Németh Zsolt, kedvenc államtitkárom ma nyilatkozott: ha bebizonyosodik, hogy Ukrajnában választási csalás történt, akkor magyar részről továbbra is Kovács Miklóst, a KMKSZ elnökét tartják a kárpátaljai magyarság legitim képviselőjének. És ha nem bizonyosodik be, akkor is – teszem hozzá én némi malíciával. Miklóska az ő kutyájuk kölyke, pedigréje van az egyedüli legitimitásról.

Szórakoztató dolog ez a kárpátaljasi magyar irodalom. Nemrégiben azt olvastam, hogy a saját berkeiben költőnek tartott Zselicki József, túl az 50-en, válogatott verseskötetét tervezi. Ami rendjén lenne, ha eddig nem egyetlen (!) vékonypénzű kötetkéje jelent volna meg kilencvenvalahányban. Azt is írja az újság, hogy könyvheti újdonság lesz Horváth Sándor válogatott novelláskötete. Ezzel is csak az a bibi, hogy mindössze egyetlen (!!) prózakötete látott eddig napvilágot, s hogy az kitegye a 100 oldalt, abba is fel kellett vennie riportokat, tárcákat, humoreszkeket. Akkor miből is lesznek válogatva ezek az új kötetek? Felteszem, újra ugyanaz az anyag jelenik meg, mint ahogy ez nálunk írói népszokássá vált.

balla d. károly: világvége. novellák Másik szélsőség: új könyvemmel épp a fordítottja történ. Eddigi legszebb (sorrendben harmadik), Világvége c. novelláskötetem 18 írásából 17 egyik korábbi prózakötetemben SINCS benne, az anyag zöme tehát még látott könyvet, a kiadóm mégis – tudtom nélkül – jó nagy betűkkel ráírta, hogy „válogatott novellák”. Bosszankodom is rajta megjelenése óta. Amikor a kiadóigazgatónak ezt szóvá tettem, olyasmit válaszolt, hogy azt hitte, első magyarországi novelláskötetembe biztosan a korábban kárpátalján megjelentekből válogattam.

Merthogy a könyvkiadói hagyományban valóban ezt jelenti a válogatott. Nem azt, mint a fociban, nem azt, hogy a legjobbak. Illetve azt is, de ennél is pontosabban kifejrzetten a korábban megjelent kötetekből kiválogatott anyagot jelenti. Hogy a kárpáti táj jeles szerző ezzel nincsenek tisztában és legtöbb könyvet kiadóként jegyző kiváló szótévesztő ezt nem tudja, az sem örvendetes, mert szerintem megtévesztik a fogalommal tisztában levő szakmabelieket és olvasóikat. No de hogy egy pécsi kiadóvezető is hasára ütve megtippeli, hogy mi az előélete egy kötet törzsanyagának?

Más. Egy mondat a friss Kárpáti Igaz Szóból (ápr. 9.): „A költészetnapi rendezvényt Dupka György születésének 50. évfordulója alkalmából tartják meg [!], s a költő megzenésített verseiből áll össze.” – Ezek szerint Kárpátalján a költészet napját mostantól kedve nem József Attila, hanem D. Gy. tiszteletére tartják? Szép. Mint ahogy ez is: „születésének évfordulója” élő emberre vonatkoztatva? Az pedig igazán apróság, hogy „a költő” jó 15 éve nem publikált új verset. De azért: ISTEN ÉLTESSEN, GYURIKÁM!!!

Ugyanebben a lapszámban kis versösszeállítás a költészet napja alkalmából. Kettőből érdemes idézni, elegendő csak a kezdő sorokat:

Híg november, dér-didergő erdők,
Két melled közt tort ülnek a felhők;

– kezdi S. Benedek András. Költészettani enciklopédiába illő sorok. A képzavar címszó alá.

Füzesi Magda így kezdi a maga költeményét:

Mert minden olyan, amilyen,
s ami nem olyan, olyanná lesz,
a lét elvész a semmiben,
a nemlét kaloda vagy vátesz,
vagy épp a lét a kaloda,
ki tudná mindezt megszámlálni,
amíg a lét a semmiben
megpróbál életet csinálni…

a költő pedig verset próbál meg csinálni. De nem sikerül neki. Nem is csoda, ha egyszer a nemlét kaloda. Pláne, ha nem is kaloda, hanem vátesz.

A magyarországi választások éjszakáján a Duna TV-ben megszólaltattak néhány prominens határon túli magyart. Mind roppant aggodalmasan, egyikük már-már kétségbeesetten kommentálta azt, hogy a Fidesz vesztésre áll. Aztán másnap, harmadnap már voltak józanabb hangok: Markó Béláé, Kasza Józsefé.

Kárpátalján is borzolódnak a kedélyek. Most, hogy a beregszászi választókörzetben az újraszámlálás után még bizonyosabb és végleges lett Kovács Miklósnak, a KMKSZ elnökének a kudarca, ez a Fidesz térvesztésének a hírébe ágyazódva kettős hátrányt jelenthet az eddigi kedvezményezettek számára. Egy ilyen favorizált intézet egyik vezetőjénél magánlevélben rákérdeztem a dologra, azt írta vissza, hogy ezek a fejlemények bizony roppant kedvezőtlenek. Megértem. Mégis ezt válaszoltam neki: „…nem hinném, hogy alapvetően megváltozna bármi is. S ha mégis, nem lehet-e, hogy az egészséges irányba? Hidd el, nem vagyok senkinek az ellendrukkere, de azt jól tudod (és magad is látod), hogy ez az egész határon túli magyar problémakör és támogatási rendszer azért alaposan át van hatva politikával, ami hosszú távon még a támogatottnak sem tesz jót, nemhogy annak, aki kirekesztődik belőle. Nem hiszem, sajnos, hogy ezt lehet sokkal jobban, teljesen tisztán, kizárólag értékek és teljesítmények mentén újraszervezni, de én azért nem bánnám, ha kicsit visszafogódnának azok, akikkel, szerintem, nagyon elszaladt a ló. Nem jó, nem egészséges az, ha a határon túli kisebbségi szervezet és az anyaországi kormányzó párt túlságosan összehaverkodik, nem jó, ha az államtitkár ráparancsol a főkonzulra, hogy az itteni főlegitim kívánságait köteles teljesíteni, nem jó, ha a pénzosztó helyek politikai nyomásra nem merik szigorúan venni az elszámoltatásokat, nem merik szóvá tenni, ha túlságosan sok érdek és befolyás (azaz hatalom) koncentrálódik egy-egy kézben vagy a kezek szűk (gyakran családi) körében. (Helyesebben: látszatra jó azoknak, akik ennek a haszonélvezői, de – szerintem – hosszú távon még azoknak is, akik kemény munka, felmutatható teljesítmény nélkül érvényesülnek, azoknak is több morális kárt okoz, mint amennyi anyagi hasznot hoz.) Minden korábbinál jobban elklánosodott a kárpátaljai magyarság, és én úgy látom, ebben a magyarországi fél is jó partner volt. Mondom: nem hiszem, hogy ma lehetne ezt gyökeresen másképp csinálni (ha más nem: nincs hozzá megfelelő emberanyag), de talán a valós eredmények és a látszatok arányát lehetne javítani, lehetne több és egészségesebb partneri kapcsolatot kialakítani (jelenleg vagy alárendelt vagy ellenséges kapcsolatok vannak, partneri viszony egyszerűen nincsen!), lehetne a külső kezdeményezők és a függetlenek munkáját is figyelembe venni, függetlenebbé tenni a szakmai szervezeteket stb. stb. No, percig sem hiszem, hogy ezt Tabajdi sokkal jobban csinálja, mint Németh Zsolt, teljes kívülállóként mégis az a sejtésem, hogy mozdulhat a dolog akár egészséges irányba is?” Visszaírt, hogy voltaképp igazam van, de ők mégis nyakig benne vannak a politikában és nincs sok esély a kilábalásra.

Hát ez az. Oktatási intézet lévén ez kiváltképp aggasztó.

Mégsem közli megrendelt és már elfogadott cikkemet a Magyar Nemzet. Az alábbi tartalmú levelet kaptam a szerkesztőtől:

„Tisztelt Balla D. Károly!

Sajnos rossz hírem van, a nem várt belpolitikai események miatt az utolsó percben az a döntés született, hogy aktuálpolitikai vezérnek kell lennie. Ezt Duray Miklós írta meg, sajnos az Ön anyaga egy hónap múlva, a következő mellékletben fog megjelenni. Megértését előre is köszönöm, maradok tisztelettel:” [aláírás]

A következőket tudtam válaszolni:

Kedves [név],

nem is tudom, hogyan reagáljak.

Már az elején se nagyon hittem, hogy a Magyar Nemzet valóban az én gondolataimra, különvéleményemre kíváncsi, pláne kampány idején. Ön velem korrekt volt, ezt köszönöm, azt hiszem, én is tisztességesen jártam el, telefonban elmondtam, hogy nézeteim nem illeszkednek a lapjuk által képviselt kánonba, mégis legjobb tudásom szerint eleget tettem a felkérésnek. Miután a cikkemet örömömre elfogadták, ezt az utólagos visszavonást nem tartom korrekt eljárásnak. Ez így nem tisztességes, ezt így méltatlannak, sérelmesnek találom. Szerencsésebb lett volna eleve Duray Miklóst felkérni, ha azt várták, hogy a Fidesz szekerét tolja a cikkíró.

Sajnálom, hogy így történt; én a felkérést épp azért fogadtam el, mert fontosnak tartottam tudatni a Magyar Nemzet olvasóival, hogy a határon túliak sem gondolkoznak egyformán és vannak, bizony, velem együtt, akikben erős fenntartások élnek az éppen hivatalos nemzetpolitikával és „nemzeti közgondolkozással” szemben. Ha ennek a gondolatnak nincs létjogosultsága az Önök lapjában április 15-én, akkor a Magyar Nemzet kampány idején nem tájékoztatja korrekt módon az olvasóit.

Az egy hónappal későbbre helyezett közlés lehetőségét egyelőre ízlelgetem. Ugyanis akkor is lesz majd aktuálpolitikai nyomás és akkor is lesznek szekértoló határon túli cikkírók. A Magyar Nemzet viszont bizonyára ellenzéki lap lesz, és az én cikkem egészen más felhangokat kaphat.

Egyelőre mégsem vonom vissza írásomat, mert nem kívánom megkímélni Önöket sem a közlés, sem az elutasítás kényelmetlenségétől.

Én mindkettővel elégedett leszek, a tanulságokat pedig már most levontam.”

[Májusban valóban leközölték a cikket, és valóban egészen más lett az akusztikája, mindkét táborbéli barátaim elégedetlenkedtek velem. A nemzetiek a cikk tartalma, a liberálisok a megjelenés helye miatt. – 2006.]

Vass Tibi felkérésére Nagy Zoltán Mihály és Vári Fábián László 2001-es kötetéről írok recenziót az Új Holnapba. Kicsit féltem tőle, mert eléggé súlyos kritikai észrevételeim voltak már első olvasásukkor is, és nem gondoltam, hogy ezek leírásával és publikálásával tovább kellene mélyítenem azt a szakadékot, amelyen én ugyan folyton át- meg átnyúlok, kezemet nyújtva egyiküknek és másikuknak is, ám ők mégis, ezt tapasztalom, egyre inkább haragszanak rám. Elképesztő, hogy itt Kárpátalján (is??) képtelenek az írók a személyes, emberi viszonyt az írói-kritikusi véleménytől különválasztani.

Szóval újraolvastam a könyveket, jegyzeteket készítettem, írom a szövegtartalom értékelő kritikát, és közben arra gondolok, hogy jobban eláztatni előttük magamat már amúgy sem tudnám – akkor hát miért ne legyek őszinte? Miért ne legyek tisztességes („Kifeszítenek úgyis”, haha) és miért ne állítsam azt: megbecsülésem, tiszteletem jeléül tárom fel előttük a rájuk nézve nem feltétlenül kedvező véleményemet.